Megint hozott egy kabátot. Ilyen még nincs. Van gyapjú, fehér, márkás, kapucnis. Sokan megkérdezik, honnan van, mindig azt felelem, hogy nem tudom, Margit veszi. Származhatna a legmenőbb üzletházból, elegáns butikból, készíthetné kisszériában varrónő, de a címke nélkülieket maga Margit is csinálhatná, talán ezt kellene hazudnom, ez lenne a királyság, hogy valaki csak úgy kabátokat készít nekem, nem lenne egyikből se több. Margit azonban nem tud varrni, jobb is, ha nem nyúl a géphez ezekkel a kezekkel. Semmilyen tevékenységet nem lehet ellesni tőle, lévén balkezes, próbáltam tengelyesen tükrözni a mozdulatait, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Manapság is begubancolom mindegyik cipőfűzőm: nem a megfelelő kezem használom a kibontáshoz, aztán meg persze szentségelek.

A kabát egyébként, mármint a legújabb, a tizennégyes sorszámot viselő, sötétbarna cirmos, vagy hogy is hívják ezt a mintát, szabása egészen egyedi, denevérujjú, akár el is rugaszkodhatnék a hídról (ott pihennek nappal a kis bőregerek, az áthidalás alatt, hallani alkonyattájt a cincogásukat), és vígan vitorláznék a víz felett. A kabát annyira új, hogy benne felejtették például a gombostűket is, amiket az első, bizalomgerjesztő próba után kiszedek.

Margit büszke, hogy ilyen szép kabátokat tud nekem szerezni, szinte mindegyiket hordom, a fehéret például nagyon gyakran. Misi, az intézet portása mindig megjegyzi, hogy Ágota, a kékbe gyere, akkor aznap jó idő van. Kicsit nevetek, amikor beülök a kocsiba, hiszen ha esőre áll, inkább dzsekit viszek, pont ezért hagyom otthon a drága kéket.

A kabát színéről, arról az igazi égkékről apám második felesége, Rita jut eszembe, aki legutóbb elmesélte, amikor meglátogattam az acsádi révnél való öröklakásában, egy kényszeredett kávézás erejéig, hogy amikor az öregem még csak udvarolt neki, mindig esett, ha a kék, élére vasalt szövetnadrágját vette fel. Úgy látszik, nála fordítva működött a szín, vagy ő is megnézte az időjárás-jelentést. Rita elzörög a két csészével a mosogató felé, nézem a terebélyes farát meg a kataszter hátát, bocsánat, mondja, csípőjével súrolja az asztalterítőt, Ágotám, szikkadt a sütemény, még tegnap sütöttem neked. Ahhoz képest, hogy valaki másnak az anyja, egész könnyű kijönni vele.

Felemlegetem Margitnak ezt a találkozást, komolyan bólint, tudomásul veszi. Margit sohasem süt, utál cukrászdába járni, nem szereti a fagyit sem. Ha meglátogatom, például valamelyik kabát miatt, akkor zacskós keksszel kínál, nem tűnik fel neki az sem, ha száraz vagy átvette a párát a környezetből, vagy már rég lejárt. Nem érdekli az egész. Megkérdezi, amíg a sárgabarackot magozza, hogy mikor veszem fel először ezt a tizennégyest. Mondom, a virágkiállításra, ahol díjat kap az egyik nemesítésünk: gyönyörű, sötétvörös sétányrózsa, a Monseigneur de Chenonceau. Idétlen egy neve van, mondja Margit, pucovál tovább az inoxba, én meg kuncogok, hogy pedig leírva még nem is láttad. Puccos, mondom, a főnököm találta ki, de én mehetek ki a díjért. Majd tűzök valami élénk színű kiegészítőt a kabátra, teszem hozzá, amikor nem rázza meg boldogan a kezem. Igazán gratulálhatna, egy ilyen díj nem mindennapos. Látom előre magam a kiállításon, még egész meleg az ősz, ahogy átvágok a nyílt téren a mikrofonhoz. Azt olvastam, normális az agorafóbia, a neandervölgyi zápfogán húsmaradványokat találtak, további neandervölgyiekből, ezt Margit mondja, olvas a gondolataimban, ahogy staubolja a levest. Nem használ kockát, semmit nem eszik meg, ami nem természetes.

A szeméttelepről szerzi a kabátokat, árulja el. Egy hatalmas teremben tartják őket, embermagas kupacban. Géprongy lesz belőlük, bálába préseli egy hatalmas készülék. A gazda nagyon rendes, kétezerért ad egy hatalmas zsákkal, meg lehet tömni, le se méri. Tulajdonképpen nemes feladat ezeket a gyönyörű holmikat megmenteni a pusztulástól. Onnan van minden, Margit szinte összes ruhája meg a világhíres kabátjaim. Mást nem mer venni nekem, hátha nem hordanám, mert nem vagyok olyan egyszerű eset, mint a testvéreim. Maga Margit csak dzsekiket hord, tele a hócipője a gyapjúholmival, ha kinyitja a szekrényt, dől a molylepkefelhő kifele. Mondom, hogy égessük el az egészet, de csak legyint.

Darabolja az ügyetlen kezével a sárgabarackot akkor is, amikor kimegyek az államtitkárhoz, átveszem a díjat a cég nevében, ötperces beszédben megköszönöm, röviden ismertetve a nemesítés folyamatát, s egyben megajándékozva az egyik első tővel a kancelláriát. Próbálom figyelmen kívül hagyni a tűt, ami a tizennégyesben deréktájt mégis benne maradt. Rita a második sorban áll, a dagadt lábain, majd meghívom a laborban egy automatából eresztett kávéra, mielőtt visszavillamosozna a pályaudvarra. Tudom, hogy a retiküljében mindig van egy kicsire összehajtható szatyor, abba csúsztatom a csökött kis Monseigneurt, jövőre már terebélyesen virágzik majd Ritánál a balkonon.

Békében ülök vissza a helyemre, nem lesnek rám a neandervölgyiek, és ahogy a pulzusom visszaáll a normálisra, arra gondolok, koncentrálok erősen, hogy Margit, azaz hát egyszerűbben: az anyám is hallja, hogy a sárgabarack, az is egy rózsaféle.