Hogy egy író mekkora reklámra képes. Az efféle irodalmi hírverés azért hasznos, mert nem időszakos, nem holmi hirtelen fölcsapó hisztéria következménye. Ezzel szemben tartós, nemzedékekről nemzedékekre szálló figyelemfölkeltés, a kulturális tájékozódás része, nélkülözhetetlen kelléke. Gárdonyi és Eger sikeres párosa közhely. Kedves negatív reklám Nyilas Misi Debrecenje, jóllehet Csokonai se úgy emlékezhet a református Párizsra, mint boldogsága szigetére. Szeged nem szűnő népszerűségéért is mennyit tett Temesi Ferenc, meg aztán persze a Tisza.

Nekem az első regényem az Egri csillagok volt, noha az a regény alig mondott valamit magáról a városról. Hirtelen eszembe jut Békés Pali, akivel egyszer Pest belvárosában tartottunk valahová, lassú séta volt, esti ügymenet, imbolyogtak az utcafények, sárgán csillogott az ázott járda. Egyszer csak azt mondta Pali, hogy ő a környék, tágabb értelemben a kerület összes kapualját ismeri. Sorra járta az utcákat, házról házra haladt, módszeresen ismerkedett. Én inkább nem mertem mások udvarába belépni, s ott kéretlen idegenként nézelődni. Hát pedig ez az. A kapualjak. A pincék. A padlások. Egy város tele van titokkal. Élők és halottak rejtett, elhallgatott kincsei forognak lefüggönyözött ablakok, megvájt falak mögött. A kapualj, hol sikoltva deflorált egy picinyke hártya, hol zacskónyi arany vándorolt egyik kézből a másikba, hová berántottak egy nőt vagy egy gyereket a némán vonuló sorból, melynek sötétségéből ügynök leselkedett, hová ziháló lélegzetű űzött ember bújt, mely látott még zoknis szeretőt, kapupénzt, hajnali tejeskannát, kintornást, bagózó házmestert. Sok mesét tud a kapualj. Krúdy, Szép Ernő, Mándy történeteit mondja halkan, nem szűnően. Mesél, míg áll a ház. A kapualj legalább olyan fontos, mint a tér, hol ünnepelnek vagy égetnek. Egy visszhangos belső udvar ér annyit, mint a forgalmas utca. Ami a föld alatt van, a pincék, a járatok, a semmiföldbe vezető lépcsők érnek annyit, mint a fölcsinosított házak, a templomok, hős férfiak bronz szobrai.

Mit mondhatnék én Egerről, aki két-három évente jutok el ide, s úgy csúszkálok a helyi múlt rétegei fölött, mint kisbogár a fagyott folyó hátán?

Egyszer még főiskolás korunkban jutottunk el a városba, többen voltunk, nem tudom már, miket tettünk, de egyszerre ránk esteledett, még talán hó is foltozta az Eged oldalát. Tíz óra is elmúlt? Volt egy üveg borunk? Talán. De inkább igen. A többiek a pályaudvaron aludtak, akkoriban még lehetett ilyesmit. Álldogált a váróterem sarkában egy szenes vaskályha. Másszuk meg az Egedet, nézzünk le az éji városra. Így is tettünk Csabával. Útközben végig Zeffirelliről vitatkoztunk. Napfivér, Holdnővér, ez volt a film címe. A film befejezése izgatott bennünket, hogy vonja be, hogy illeszti a rendszerbe a pápa Ferencet. Egyre kócosabb, bozótosabb lett a környék. Egyre meredekebb. Belénk kapaszkodtak az ágak. Furcsa hangok kísértek bennünket, a közelben gallyak törtek. El-eltűnt a hold, a halálos csöndben vonuló éji felhők elsimogatták a csillagok fényét. Hát bizony nem ment. Nem tudtuk megmászni az éjszakai Egedet. Visszafordultunk, de aztán a hajnali piacról sült kolbászt vittünk az ébredező többieknek. Már kihűlt a vaskályha.

Vagy húsz éve is jártam a városban, nyilván valamilyen est volt, még nem ismertem Molnár Ferencet, aki azóta Eger irodalmi mindenese lett. Hány és hány író fotója sorakozik a nagyszobája falán, akik megfordultak nála! Akkor, vagy húsz éve, gondoltam, beszerzek valami jobb fajta bort. Elég sok hamis egri bikavért ihattam addigelé. Na, de most. A főtér sarkán borbolt hívott, gyere, Ernő, gyere, és én behatoltam.

Jó estét kívánok. Magának is. Valami jobb fajta bort szeretnék venni, csak ne az Egervin kínálatához tartozzon.

Kis csönd. Torokköszörülés. És aztán válaszoltak.

Ön, uram, az Egervin szaküzletében tartózkodik.