A pénzváltó asszony befejezte a műveletet. A pénzt maga elé tolta, kimért mozdulattal, épp csak annyira, hogy a színes papírlapok, apró érmék és egy hosszú, felkunkorodó, homályosan nyomtatott papírcsík belecsusszanjanak a vastag üvegablak alá, egy kis forgótálkába.

Felnézett. Ez a mozdulat is kimért volt. Az egész nő kimért volt. Arcát vastagon sminkelte, a személyiségét elrejtette a hidratálókrém maszkja mögé. A szeme rezzenéstelenül nézett rájuk. Szép nő lehetett volna, pusztán a vonásait tekintve az is volt, a környezetéből kirívó, fekete hajú, sötétbarna szemű, barna bőrű szépség. Csak a kimértsége volt ijesztő. Mintha egy frissen mumifikált fáraófeleség lett volna. Vagy mintha a mimikát legyőzte volna a vegyipar, a személyiséget a svájci bankok szürke világa.

Ilyenekre gondolt Ákos, miközben állt, mozdulatlanul. Mellette Lacika szintén ledermedt.

Alles in ordnung, kérdezte a nő.

Méghogy minden rendben van-e, gondolta Ákos. Semmi nem volt rendben.

A pénz, ha nem is halmokban állt, ahogyan kalandregényekből Ákos az egyik legfontosabb tulajdonságát el tudta képzelni a svájci bankfiókokban, vagy, mint esetünkben, pénzváltóban előforduló pénznek, mégis jóval több volt, mint amire számítottak.

Fogd a pénzt, és húzzunk, mondta Lacika. Ákos a nőt bámulta, zavartan nagyokat nyelt.

Gyanút fog, ha így bámulod, te ló, folytatta Lacika, aztán a nő felé fordult, hogy entschuldigung, mein freund ist, kereste a szavakat, hogy milyen is a barátja, hülye gimis német, hogy megerőltető, azt bezzeg az első órán megtanulták, ví vár di rájze, anstrengend, de hogy dilis, kótyagos, fura, azokat nem tudta.

Entschuldigung, ist alles in ordnung, ismételte meg a kérdést a nő. Nem volt türelmetlen, de érezte, hogy a dolgok nem a jól bevált rutinnal működnek, hogy tudniillik megkapja a valutát, átvált, kifizet, hogy valami szokatlan történik, márpedig egy svájci, sőt, zürichi, mi több, Zürich belvárosi pénzintézetben nem történnek szokatlan dolgok, a szokatlan dolgok a világ más helyeire valók, nem ide.

Lacika eszmélt hamarabb, nyúlt a pénzért, marokra fogta, akkurátusan kiszedegette az aprót is a picit imbolygó, kopottas, aranyozott színű fémtálkából, rámosolygott a nőre, és diszkréten rángatni kezdte Ákost.

Danke, alles gut, nur…, itt elhallgatott, minden jó, csak, csak mi.

Nur… Sie sind so schön, vette a szót Ákos dadogva, dadogva és elvörösödve, a pattanásai szinte lobogtak az orra tövében és a homlokán, ahol a haját nem tudta rendesen rájuk fésülni, azt mondani valakinek, hogy nagyon szép, azt épp ilyen lángoló képpel kell.

A nő felhúzta a szemöldökét. Valószínűleg az erre a napra szánt érzelemkészletének jelentős részét el is használta ezzel.

Ügyes vagy, Áki, tudtam, hogy kitalálsz valami hülyeséget, de most mosolyogj, és húzzunk el.

De Lacika, ha ezt most mi magunkkal visszük, akkor tolvajok vagyunk.

Mondom, mosolyogj, és ne beszélj hülyeségeket, ha esetleg vannak itt szájról olvasó kamerák, és ne kérdezd, hogy honnan lennének, ez Svájc, itt bármi lehet, szóval akkor ha vannak ilyenek, most baromi nagy szarban vagyunk, egyébként meg nem, mosolyogj, nézd, én is mosolygok, danke, entschuldn sie uns, mein freund ist so, és bizonytalan összevissza csápoló karmozdulatokkal mutatta Lacika, hogy milyen bizonytalan összevissza fiú is a barátja.

Figyelj, most komolyan, kezdte volna újra Ákos, de a pénztárosnak láthatóan elege lett a totojázásukból.

Kann ich mit etwas anderen weiterhelfen, kérdezte, hát hogyne tudnál, gondolta Ákos, az isten szerelmére, számold meg újra a pénzt, de mondani nem mondott semmit, Lacika húzta kifelé, és lassan felengedett a lábából a zsibbadtság, ment a barátja után a lejtős zürichi főutcán, valahogy úgy tűnt neki, hogy ebben a városban csak lejtős főutcák vannak, ment a barátja után, lefelé mentek, mellettük villamosok csörömpöltek, mennyit bámulta ezeket a villamosokat az első napokban, hogy te jó ég, ez tényleg egy igazi nagyváros, hegyei vannak, villamosa van, reptere, a vasútállomásán emeletes vonatok, mellette iparvágányok az iparnegyedben.

Lacika és Ákos, meg tizenvalahány osztálytárs életében először járt nyugaton. Mármint országhatáron kívül nyugaton, mert ha a szülővárosukból országhatáron belül elindultak, csak nyugatra tudtak menni, annyira keleten éltek. De Svájc, na, hát az mégse hét nap a húsüzem szakszervezeti üdülőjében, Csopakon, meg nem is az abádszalóki kemping, ahol az elejtett kakaós csiga miatt reggelre ellepik a sátrat a hangyák.

1991 nyara volt, a gimnáziumi német tagozatosok a városi tanács, vagyis akkor már önkormányzat kicsit köhögős Ikarusával indultak neki életük első igazi külföldi útjának. Romániában persze már sokszor jártak, Csehszlovákiába is eljutottak egyszer, majdnem a Szovjetunióba is, de mire véget ért a kárpátaljai vérhas- vagy tífusz- vagy milyen járvány, épp véget ért az ország is. Hasonlóképp jártak az NDK-val, csak az nem szétesett, hanem összeállt, így aztán nem lett semmi a második év végére tervezett nyári utazásból a suli testvériskolájába, valami Jéna melletti kisvárosba, akkor persze még nem tudták, hogy hamarosan a testvériskolából se lesz semmi, pár év múlva bezár, mert a kisvárosból és környékéről szinte mindenki elvándorol, miután az egyébként fényes és dicsőséges jövőt ígérő német egység gyermekbetegségeként a keletnémet iparvállalatok sorra csődbe mentek.

Svájc, na az viszont van, volt és lesz, az örökkévaló, mint a Szabó család, mondogatta az osztályfőnökük, Gyuri bácsi a buszon. Gyuri bácsi, aki történelem-orosz-német szakos tanár volt, az út első félórájában agyzsibbasztó mennyiségű adatot zúdított rájuk, hogy például az ország már 1815 óta semleges, bezzeg a mi utcáinkon hányszor dörögtek azóta fegyverek, Ákos itt félhangosan megjegyezte, hogy mondjuk náluk, Galvácsváron egyszer se, de a félhangos túl hangos volt, Gyuri bácsi kokszit adó gyűrűsujja pedig túl kemény, így az út hátralévő részében csak hallgatott.

És hogy a svájci pénz és a svájci bankrendszer is a stabilitás szimbólumai, szónokolta tovább, már zavartalanul Gyuri bácsi, hogy a frankot 1850-ben vezették be, bezzeg nálunk hányféle pénz volt azóta, és hogy stabilitás, pontosság, kiszámíthatóság, nem véletlenül gyártanak ott annyi órát, Ákosnak a nyelve hegyén volt, és hogy mi van a csokival és a dolce vitával, de inkább hallgatott.

Ahogy hallgatott most is, a zürichi főutcán, lefelé ballagva. Nehéz volt a lába, ugyanazt a zsibbadtságot érezte, amit a pénzváltóban. Lacika értetlenül bámult rá.

Gazdagok vagyunk, bazmeg, gazdagok, mit lógatod a fejed, és a pénzt lobogtatta, zöldesbarna és rózsaszín és barna bankjegyeket.

Ha ezzel elkapnak, nekünk végünk, suttogta halálra váltan Ákos, meg hogy ha nem is kapják el őket, a bankfiók biztos csinál este leltárt, vagy mit kell a pénzekkel csinálni, és akkor kiderül az őrületes hiány, nemzetközi körözést adnak ki a biztonsági kamerák felvételei alapján, mert biztos vannak biztonsági kamerák, és lehet, hogy szájról olvasósak, de lehet, hogy elkapják őket már a határon, jön a kiutasítás vagy letartóztatás, ha meg nem, akkor egyszer, egy hajnalon, a legmélyebb álmukból fogják felébreszteni őket a szülőházukba becsöngető rendőrök. Lacika csak legyintett.

Ugyan már, fiacskám. Van, asszongya, száz, kétszá, négysz, hat, motyogott magában, szóval olyan nyolcszáz schillingünk. Ez olyan nagy ügy? Hát nézd, itt a papír, feketén-fehéren, vagy hát jó, inkább szürkén ott van, hogy 100 CHF, ez ugye a svájci frank, amit beváltottunk, és hogy 812 ATS, amit kaptunk, szóval 812 osztrák schillingünk van, mennyi csoki lesz abból hazafelé, mennyi csoki, mondta Lacika, meg hogy nyugodjon meg Ákos, hát itt a vagyonuk igazolása, a bank írásba adta, hogy beváltották a száz frankjukat.

Milyen száz frankunkat, te, miről beszélsz, fakadt ki Ákos, hát honnan lett volna nekünk száz frankunk, húsz frankunk volt, az is csak úgy, hogy a Städler nénitől a sulis kajára kapott pénzt nem költöttük el, a száz frank az rengeteg, megvan úgy ötezer forint is, szerintem anyám nem keres annyit egy hónapban.

Húsz, száz, ne viccelj már, itt van a papíron, hogy száz, márpedig akkor az száz, lobogtatta Lacika a papírt, és hogy inkább szedjék a lábukat, mert lekésik a csoportot, a hazaindulás miatt már biztos mindenki türelmetlen, főleg a lányok, meg hogy arról ők mit tehetnek, hogy az a pénzváltó elnézte, a húszas kék, biztosan a százas is valami hasonló színű, és tutira nem ők az első, meg nem is ők lesznek az utolsók, akik így jártak.

De akkor annak a szegény nőnek a pénzéből vonják le, ez rettenet, sopánkodott Ákos, hát az majdnem egy havi munkabér, de Lacika erre megint csak legyintett.

Áki, ne legyél már ilyen hülye, mondta, hát szerinted itt is nevetséges pár ezer forintnyi fizetések vannak, hát barátom, ez Svájc, ez a Nyugat, itt az emberek a seggüket is tízfrankosokkal törlik, ha olyanjuk van, tudod, itt bankrendszer van, világhírű, azokból annyi pénzt vesznek fel, amennyit akarnak, mondta, meg hogy annak a nőnek az a nyolcvan frank meg se kottyan, még az aznapi sminkjére is biztosan többet költött.

Ákosnak eszébe jutott a nő, ahogy kimérten eléjük tolja a pénzt, majd ül ugyanolyan kimérten tovább, és még megkérdezi, hogy segíthet-e valamiben, miközben neki lett volna szüksége segítségre tőlük, szólni, hogy bocsánschuldigung, az nem száz volt, hanem húsz, ne tessék ilyen sok pénzt ideadni, és hogy az a nő biztos akkor is így ül majd rezzenéstelen arccal, amikor kiderül a hiány, és amikor kiderül, akkor a főnökei kiabálni fognak vele, mert a főnök, az olyan, hogy kiabál, egyszer látta, ahogy az anyjával kiabált a boltvezető-helyettes, még csak nem is a boltvezető, hanem csak a helyettese, pedig az anyja csak rossz polcra pakolt fel valami árut, nem is volt kár miatta, csak több munkája, bezzeg ez a nő, ez megkárosította a bankot, a munkaadóját, nálunk ezért biztos kirúgnák, és hát ha nálunk kirúgnák, itt, ebben az országban, ahol minden és mindenki olyan, ahogy Gyuri bácsi is mondta, hogy pontosság és kiszámíthatóság, itt biztos nem lehet megúszni egy ilyen hibát, Ákos ekkor kikapta Lacika kezéből a pénzt, és futni kezdett, futni vissza az emelkedőn, a lába most sokkal gyorsabban vitte, mint az előbb, hiába, hogy akkor lefelé, most meg felfelé, ha hinnék ebben a vallásosdiban, azt gondolnám, a mennybe futok, és az könnyebb, mint a pokolba, gondolta, és egykettőre ott is volt a pénzváltónál újra, hallotta, ahogy Lacika lihegve utoléri.

Na most jobb, te ló, Lacika végre meg tudott szólalni.

Persze, hogy jobb, mondta, és elindultak ismét lefelé, alles in ordnung, mondta, és hogy megtették, amit illett, de most már siessenek, mert Gyuri bácsi tényleg leszedi a fejüket, ha elkésnek, és az egész csoport rájuk vár a bűzt okádó Ikarus mellett.

Míg el nem csörömpölt mellettük egy villamos, azt is hallották, ahogy a pénzváltó bezárt ajtajára kiakasztott Mittagspause táblát az ajtókerethez csapkodja a szél.