Szeifer Csabának

Láttam én már ezt a várost csúfnak is. Kócos volt, szürke, rosszfelé lejtett, kellemetlenül emelkedett. Mintha mosogatóvíz szemetelne fentről, mosta a szürke eső. Tolakodtak az emberek. Ingerültek voltak. Olyan volt, mintha a Balkán kapuja lenne. Nem, nem akarom leszólni én a Balkánt. Csak azt akartam mondani, hogy mintha egy másik világ, egy másik kultúra kezdődött volna itt. Hirtelen vendég lettem. Ha az alföldi ember Pécsre utazik, és én időről időre tettem ezt, nyomban érzi, változik a világ, ahogy Mohács vadregényes környékén átkel a Dunán. Testesebb, megbízhatóbb házak ásítanak rá, másféle falucskák és városszerkezetek mutogatják magukat, másféle, magát hullámzással szórakoztató vidék köszönti. Pannónia, limes. Mindig szerettem itt lenni. Jó volt idejárni. Egyszer, irodalmi siheder koromban, amikor valami fölolvasás miatt utaztam Pécsre, a busz leghátsó üléssorán kaptam helyet egy gyönyörű lány mellett. Vörösre festett körmeivel egész úton a Bibliát lapozgatta. Máskor vonattal jöttem ide, és megint egy lány ült mellettem. Olvasott ő is, egy félszürke fénymásolat lapjait. Az ember, én, ilyenkor leskelődik. Vajon mit silabizál olyan elmélyülten? Ismerős volt nagyon a szöveg. A cím! Az első bekezdés. Hiszen ezt én írtam! Az én novellám! Hát kiderült később, mert csak megszólítottam, hogy az egyetemen elemzik azt a kínai paravánok közé pofozgatott történetet. Színész lesz különben, Kaposvárott. Nem tudom, láttam-e valaha még.

Akkor már, a rendszerváltás környékén, Csuhai Pista volt a főszerkesztő, alakult egy beszélgetés a főszerkesztői szobában, Jókai Anna olyan volt írószövetségi elnökként, mint egy jó tyúkanyó. Kedvesség. Figyelem. Közvetlenség. Aztán eljött az est, nehezebb állagú pécsi borok táncoltak az abroszon. Megkaptam alvásra a főszerkesztői szobát, hol előtte Csordás Gábor, annak előtte pedig a legendás Szederkényi tologatta, nézegette a reménykedő kéziratokat. A kanapéra fektetett le a borszagú éj, be nem takart, nem volt mivel. Ott aludtam, mint vizsga után a kisdiák. Sikoltásra ébredtem, a takarító néni volt, partvissal, vödörrel a kezében állt a szobaküszöbön, hunyorgott mögötte a másnapos reggel, nagyon megijedt, lehet, hogy egy halott, jó, nem az, szerző, lassan becsukta az ajtót. Írók, hallottam még, ezek az írók. Akkor még nem mertem azt mondani, ha bemutatkozáshoz nyújtottam a kezem, szervusz, hogy én, tudod, író vagyok. Van, aki annak születik. Másnak meg kissé bonyolultabb vegzatúra ez.

Az milyen érdekes, hogy Pécsnek folyamatosan és kitartóan voltak igazán nagy, kivételes írói, költői, maradtak is, például a már-már elfeledett Csorba Győző, kevésbé fényes oldalon sétáló nagyság, Bertók László. Az élő magyar irodalom egyik legszebb versét Parti Nagy Lajos írta, ez A Csorba-kert. Újra és újra előveszem.

Pécstől tanultam meg a semmi gyönyörűségét is. A semmiség nagyvarázsát. Ha ír az ember, éreznie kell a létezés, benne az ő lényének a fontosságát. Nem lehet úgy kapkodni a fikció üstjében a történet legkisebb aranysnecije után, hogy nem fontos. Hogy nem annyira érdekes. Az embernek éreznie kell, hogy jelentékeny, amit leír, voltaképpen egyedülálló. Kicsinység, de. Megváltozik csöppet a világ csikorgó forgása. Több jogom van az élethez, másként látom az elmúlásomat, másként fújdogálja a gyertyalángot a bűn, másként csattog száradó lepedőként a jó, másképpen ugat habot köpve a kegyelem. Másképpen van az Isten. Másképpen nincsen, hogy kong a templom, egy bazilika, mely az előtte fekvő nagy fehér térre küldi savanyú sóhajtásait. Amit leírsz, végül is elvész, pusztul idővel, elveszel te is, mint a kisrongy, de mégis. Van egy bolt, betértek oda addig is, kosarat kerestek, új áru érkezett. Mindent ismerek már szinte, de azért. Szereti az ember, amit ír? Hát hogyne, szereti akkor is, ha különben nem szereti. Akkor a szeretés másképpen van, nyűgösebben, titkosabban, rejtettebb módon. Nem lehet szeretés nélkül a szóhoz így fordulni. Elfogult lesz az ember a saját kertészkedésével, pedig marad gyom bőven. Természetesen elfogult lesz. Létezésem nagy kiváltága, hogy leírhatom, amint lépek pécsi, szegedi, pesti lépcsőn, hogy kaptatok fölfelé valami kilátóra, honnan a város a hasaló, piros és fehér tetőivel, pimasz tornyaival, zöld parki foltjaival, az apró, nyüzsgő forgalmával tüntet.

Írni egy regényt a legnagyobb félelemben. Mintha az utolsó ember lennék a pusztuló Földön. Egyszer, néhány éve, írtam egy ilyesmit. Hát, ja. Pécsett volt a bemutató, közel a Király utcához, egy kedves, de lélegzetelállító kocsma belterében. Azt gondoltam, csak mert mit gondol az ember, hogy ez egy olyan történet, mármint amit a regényben megírtam, ami majd megszólít élőt, voltat, leendőt. Finom kis könyvbemutató alakult abban a kocsmában. Jár az utcán a nyár, izzad. Ketten voltak nézők, ketten tévedtek be, miért, ki tudja, miféle kíváncsiságtól vezetve. Akkor nem tudtam, de most már tudom, hogy az egyik legszebb könyvbemutatóm volt. Hova is nyújtózna a hiúság. Azt mondta nekem akkor Pécs, te Ernő, írni úgy kell, hogy nem kell akarni semmit. Sem őt, az olvasót, sem a nagyvilágot. Nem kell akarni azt, ami úgy van, mint te, mint bárki ember, vagyishogy nincsen.