Szemével őrzi a kaput. Amúgy csak heverészik a fenyőfa alatt. De pillantása sejteti, ha még egy lépést teszek, dupla dühvel támad. A kerítés, persze, köztünk van, de akkor is. Beélesített nézése figyelmeztet, félre ne értsem a fekvő helyzetét. Ez nem jelenti azt, hogy beteg, pláne, hogy tehetetlen. Csak annyi szolgálati év után elfáradt. Meg aztán ismer engem, tudja, ki vagyok, elnézi, hogy vacakolok a postaláda körül, de vissza ne éljek a bizalmával, mert megbánhatom.

Isten őrizz, hogy felidegesítsem, inkább igyekszem csökkenteni a lelkifurdalását. Hiszen külső szemlélő joggal hihetné, hogy hanyagul látja el házőrzői feladatait. Egy idegen csak annyit látna, hogy naphosszat a fa alatt döglik, és úgy kifeküdte a földet maga alatt, hogy kilátszik a gyökérzet. De hát én nem külső szemlélő vagyok, és azt mondom neki: pihenj csak, Lexi, megérdemled. Legalább nem lihegsz a képembe, mikor a gazdád leveleit rakom. Úgyis tudom, hogy nem bírod elkapni a kezem, talán nem is akarnád, csak ijesztegetsz, mint az a komondor, aki láncra verve élt egy társasház udvarán, még az első körzetemben. Ahogy a kolontáriak a zagytározó faláról tudták, hogy egyszer a vörös iszap átszakítja, én is tudtam: csak idő kérdése, és elszakad a lánc. Nem tévedtem. Még hallottam is, mikor elpattant. És akkor ott álltunk egymással szemben. Mozdulni sem bírtam, de a kutya is lemerevedett, nem akarta elhinni, hogy szabad, s végre rám vetheti magát. Aztán gondolt egyet, megcsóválta farkát, és kisétált az utcára.

Lexi öreg kutya. A gazdája Lexikének nevezi, pedig egy macska után iramodva úgy elrántotta az utcán, hogy az asszony a baleseti ambulancián kötött ki. De akkor sem a kutyára haragudott, hanem saját magára, amiért a csuklójára tekerte a pórázt. Ám ez régen volt. Lexi azóta már lehiggadt, megérlelte a kor, meggondolja, hogy mikor és miért mozduljon. Én se ugrálok már mindenkinek. Megengedek magamnak egyet-mást. Amiről korábban szó sem lehetett. Hogy én ne köszönjek valakinek? És elsőként? Még a gyerekeknek is! Azt gondoltam, ha nem sietek az üdvözléssel, azt hihetik, hogy nagyképű vagyok, esetleg haragszom. Annyi mindenért lehet haragudni. Nem is kell hozzá ok. Volt, akivel kétszer-háromszor is találkoztam naponta, és mindannyiszor köszöntem. B-nek például, aki mindennap bejárta a környék kocsmáit, és többször keresztezte az útvonalamat. Vagy én az övét. Nem tudom, melyikünk volt nagyobb zavarban. Le tudtam mérni a köszönéséből, hányadik kocsmánál tart. Aztán már kocsmába se járt. Otthon itta a kannás bort, öt liter volt a fejadagja, mielőtt felakasztotta magát.

Köszönés? Rosszkedvű leszek, ha ismerőst látok.

Ma reggel is egy nehéz naphoz méltó komorsággal vártam a helyi járatot, mikor odajött az egyik ügyfelem, és kedvencemet, az időjárást szidta. Ráhagytam. Együtt utaztunk, én a végállomásig, ő leszállt a borozónál. De pár óra múlva felbukkant a kurva hosszú utcájuk közepén, és integetett, hogy megvár. Állt a házuk előtt, és nézte, milyen lassú, erőtlen a járásom. Szánalmas alak, gondolhatta, talán sose ér ide.

Utálom ezt az utcát. Minden házba minden nap jön valami. Lényegében az összes utcát utálom. A flaszter nyomja a talpam. Félpercenként leállítom a kézikocsimat, kiveszem a dekniből a levelet, bedobom a ládába. Azután lendületet veszek az újrainduláshoz. Hajrá, két lábam, édes ökreim! Milyen gyorsak is voltatok valamikor! Ha gombászni akartam a Szamárdombon, s el kellett érnem a déli buszt Városlőd felé, ahhoz kellett ám sietni! Folyt rólam a víz, futva jártam az emeleteket. Nagyon is jó voltam sietésben. Mit tudják ezek?

Nem örülnek már az emberek a postásnak, csak számlát visz, reklámot, pénzköltésre csábít. Szerelmes levélnek színét se láttam évek óta. Ha mégis jött, akkor a börtönből.

Jó volna nekem is csak a szememmel beszélni. A tekintetemmel elmondani: Ne zavarj, ne sürgess, ne köszöngess! Ha nagyon ráérsz, húzd a kocsimat, segíts! Persze, az is lehet, hogy csak rossz napom van. Legszívesebben aludnék. Kifeküdném magam alatt a földet.