Mutasd, segítek, mondja Tündi, apám barátnője, és kihúz egy széket, majd leül mellém. A matekházim fölött görnyedek a konyhájukban, már ki tudja, mióta. Bézs és barna vászonnal bevont lámpa világítja meg az étkezőasztalt, azzal szórakozom, hogy ki-be tologatom a matekfüzetem az árnyékba. Tündi ráteszi a kezét, megállítja, maga felé fordítja. Elolvassa a példát, egyik kezével megtámasztja az állát, már ketten bámuljuk ugyanazt.

Tíz évvel idősebb, mint én, zöld szeme van, és göndör, világosvörös haja. Közelről látszanak a szeplők az arcán. Még sosem láttam smink nélkül, abban is takarít, reggelente felkelés után azonnal bemegy a fürdőszobába sminkelni. Kihúzza a szemét, rúzst ken a szájára. Mikor fürdöm és magamra zárom a fürdőszoba ajtaját, beletúrok a sminkestáskájába. A rúzsai nem féloldalasak, hanem csúcsosak, mint a csúcsosra nyalt gépi fagyi. Sokáig nem értem, mitől lesz egy rúzs ilyen alakú, aztán egyszer meglátom, hogy csukott szájjal rúzsozza ki magát.

Ha így folytatod, olyan hülye maradsz, mint Tündi, mondja anyu, egyik kezében az ellenőrzőm, másikban egy zacskó liszt. Meggyet magozok a konyhában a sütihez, ő főz, szeretem a rántás illatát. Hatodikos vagyok. Akkor segíts a tanulásban, kérem. Kitalálunk valamit, kicsim, mondja, miközben a serpenyőt a csaphoz viszi, és hideg vizet enged a rántáshoz. Két hét múlva elkezd járni hozzám egy matektanár.

Ezt eheted, mondja Tündi, ez nem hizlal, és a natúr csirkemellhez párolt kukoricát kanalaz a tányéromra. Anyu szerint hülyeség, hogy a kukorica nem hizlal, a disznókat is azzal etetik, mégis mit gondolok, mitől olyan kövérek. Nem gondolok semmit, elhiszem, amit Tündi mond, amióta nekem adta a kiselejtezett melltartóit. Ha felveszem az egyik szivacsbetéteset, olyan, mintha lenne mellem. Azt is elhiszem neki, hogy semmi különbség a zacskós leves és a valódi között, szeretem, amiket főz.

Zacskós levesből nem lehet ebédet főzni, ne hülyéskedj már, fiam, mondja a nagyanyám, mikor elmesélem neki. Nem értem, miért hív fiamnak, amikor lány vagyok. A nagyapámat is így hívja, elég lesz a nasibasiból, fiam, mondja neki, majd kiveszi a kezéből az üveget, miközben a nagyapám tölt belőle a kávéjába. De hidd el, hogy finom, Mama, erősködöm tovább, kérlek, te is csinálj nekem olyat. Ugyan már, fiam, miket beszélsz, hagyd abba a hülyeséget! Nem értem, a zacskós leves miért hülyeség.

Csókolóztál már, kérdezi Tündi, miközben az óbudai főtéren sétálunk. Másodikban a folyosón összedugtuk a nyelvünket egy osztálytársnőmmel, mesélem neki, puha volt és undorító. Nem ilyesmire gondolok, mondja. Igazából. Fiúval. Még nem. Azt is meg kell tanulni, fordul felém nagyon komolyan, majd lehalkítja a hangját, mintha valami nagy titokba készülne beavatni. Én azt sem tudtam, mi az, amíg a férjem meg nem csókolt. A férjed, akitől apu megmentett, kérdezem. Igen, ő.

Az egy állat, mesélte egyszer apám a testvérének. Verte Tündit, meg állandóan üvöltözött vele, és bezárva tartotta a lakásban. Épp kijöttem a fürdőből, szerintem nem tudták, hogy az előszobában állva is mindent hallani.

Apád egy hős volt, meséli Tündi, miközben Békásmegyerre visz, hogy a barátnője butikjában olyan szoknyát vegyünk nekem, amilyet ő is visel. Vanília színűt, három fodorral a hátulján. Nem látom apámat hősnek, valahogy nem gondolom, hogy a hősök szemüvegben, barna kordnadrágban és mellényben járnak. De mégis hogyan csinálta, kérdeztem. Megvárta, míg a férjem elment otthonról, majd bekopogott az ablakon, gyere, mássz ki, mondta. Kidobáltam pár ruhát, aztán utánamásztam, és beültünk az autóba. Ennyi, kérdeztem. Ennyi.

Vigyük haza, légyszííííves, kérem apámat egy labradorkölyökkel a karomban. Kutyakiállításon vagyunk a Petőfi Csarnokban. Nem lehet, kutya nem való lakásba, tedd le, mondja. Ugyan már, hisz a gyerekeknek jót tesz egy kisállat, bújik hozzá Tündi, vedd meg neki, hadd örüljön. Hálás vagyok a segítségért, jó, hogy nem nekem kell a kutyáért könyörögnöm. Hiszen tudod, hogy a lányod mindig is kutyát akart, folytatja. De hát csak minden második hétvégén van nálunk, próbál érvelni apám, haza meg biztos nem viheti. Anyád úgysem engedné, néz rám. Majd nálatok lakik, mondom, tudom, hogy úgyis az lesz, amit Tündi akar.

Az éjszaka közepén kutyasírásra ébredek, kibotorkálok a szobámból. Tündi a fehér konyhakövön ül ujjatlan hálóingben, ringatja a zsömleszínű kis testet. Könnyes az arca. Szegénykének biztos hiányzik az anyukája, mondja. És talán mégis inkább kertes házban lenne a helye. Másnap apám visszaviszi a kutyát a Petőfi Csarnokba.

Egy igazi férfi, mondja anyu a telefonba, és nevet. Furcsa ez a nevetés, valahogy rossz, de nem tudom, mitől. Azt sem tudom, kivel beszél. Képzeld, a szomszédnak telefonált, amikor Tündi férje részegen verte az ajtajukat. Küldje el ő, mondta neki, vagy hívja ki ő a rendőrséget. Nézem anyut, a törülköző turbánszerűen a fején, pongyolája szorosra kötve a derekán. Egyik kezében a kagyló, másikon a piros körömlakkot vizsgálgatja. Persze, hogy igazad volt, drágám, mondja kis hallgatás után, nem véletlenül váltam el tőle. Mindig is puhapöcs volt.

Hol van Tündi, kérdezem az apámat a következő hétvégén. Kórházba kellett mennie. Beteg, kérdezem. Olyasmi. A nagyanyámnál ebédelünk, húsleves, hagymás krumpli, rizs, rántott csirke. Ebéd után meggyes piskóta, a kedvencem. Nincs étvágyam. Kártyázunk, kérdezem ebéd után, és már megyek is a pakliért. Talán később, mondja apám, és megfogja a kezem. Most más dolgom van. Nézem, hogy mi az, de nem csinál semmit. Csak ül az aranyszínű pléddel leterített kanapén. Jobb lesz így fiam, mondja neki a nagyanyám, és megpaskolja a vállát. Hidd el nekem! Ő is megértette, mikor mondtam neki, hogy nem kell ide több gyerek, van már elég a családban. Én vagyok az egyetlen unokája. Nem értem.

Mikor legközelebb megyek, valahogy üresebb a lakás. Idő kell, mire rájövök, mi hiányzik. Eltűntek a piperék a fürdőből és a fagolyós függönyfüzér a konyhaajtóból. A kép hármunkról, ami a tavalyi nyaraláson készült a Balatonnál, és a fonott kosár, amiben Tündi a fűszereket tartotta a konyhában. A parfümje illatát sem érezni.

Ne hagyd, hogy az anyósod beleszóljon a dolgaitokba, mondja anyu apám új barátnőjének másfél évvel később, miközben a hidegtálakat rendezgeti az étkezőasztalon. Különben megkeseríti az életed. Az új nő kockás kosztümben, rezzenéstelen arccal hallgatja, a napszemüvegét sem veszi le, pedig a lakásba nem süt be a nap. A mi házasságunkat tönkretette, és biztos hallottál Tündiről is. Szegény kislány. A ballagásom utáni bulin a szertornás barátnőmmel kerülgetjük a rokonaimat és az ismerősöket. Anyád minden családi eseményre meghívja apádat is az épp aktuális barátnőjével, kérdezi. Igen, felelem, szerinte a család akkor is család, ha ők elváltak, és nekem mindkettőjükre szükségem van.

Csak egy kis rakott kelt vittem nekik, apád azt úgy szereti, hisz tudod, suttog a nagyanyám, és megigazítja a borogatást a fején. A hálószobában fekszik, mellette ülök a kis puffon, amin a bőr már megrepedezett. A fehér csíkok pókhálót formálnak a világosbarna műbőrön. De az a kurva nem engedett be, folytatja, majd hirtelen felül. Összerándulok, a borogatás az ölébe hullik. Pedig csöngettem vagy öt percig. Tudom, hogy otthon volt, láttam a mozgást a lakásban. Akkor már jobb lett volna az a Tünde, azzal a lobonccal a fején. Ő fiatalabb is volt, még családot is alapíthattak volna. De nem, apádnak ez kellett, mondja, és színpadias legyintéssel visszahanyatlik a párnára. Nem muszáj nekem főznöm, lihegi, legalább több szabadidőm lesz, mehetek a lányokkal cukrászdába, meg ide-oda. Főzzön csak az a kurva nyugodtan, ha nem kell nekik a segítség.

Hétvégén eljössz a versenyemre, kérdezem apám, ahogy kijövök az öltözőből. Kiveszem a piros, kapucnis kabátom a kezéből, és belegyömöszölöm az edzéstáskámba. Vedd fel, hideg van kint. Majd ha fázom, apu, most nagyon melegem van. Te tudod, feleli. Kezembe ad egy koffeinmentes lattét, és rám kacsint. Ahogy szereted, mogyorósziruppal, mondja. Köszönöm, vigyorgok, ha anyu tudna róla, óriási balhét csapna. Szóval, kérdezem újra. Szombaton lesz az országos selejtező, és Kati néni szerint komoly esélyem van bejutni a döntőbe. És már hónapok óta egy versenyemen sem voltál. A hétvégék elég nehézkesek, hisz tudod, mondja, de nem néz rám. A kocsikulcsot keresi a zsebében. Ja, tudom, felelem. Már egyáltalán nem járok át hozzájuk. Akkor eljössz, kérdezem újra. A most szombat sajnos nem jó. Ilcsi szülei jönnek ebédre. Viccelsz, ugye, kérdezem. Nem viccel.

Mit gondolsz, tetszeni fog neki, kérdezem anyut és felemelem az egyik borospoharat. Az asztalon kiterített újságpapírok, rajtuk piros, zöld, sárga, arany, ezüst, kék és lila üvegfesték. Egy kis tálkában oldófolyadék, hígító szagú, két ecset ázik benne. Szerintem nagyon szép, biztos, hogy tetszeni fog apádnak, mondja anyu és kiveszi a kezemből a poharat. A nyakánál fogva tartja a fény felé, ide-oda forgatja. Kék és ezüst nonfiguratív ábrákat festettem. A másik pohár bordó-zöld, de kész van már egy tarka is. A konyhaasztal szélén száradnak egymás mellett, kell nekik legalább huszonnégy óra. Ügyes vagy, kicsim, ez nagyon szép karácsonyi ajándék lesz. Mit szólnál, ha a következőre egy rénszarvasagancsot festenék aranyból és alá csak egy piros orrot, kérdezem. Megpróbálhatod, mondja, nézzük meg! Ha nem lesz szép, maximum lemosod. Rendben, mondom, és újabb pohárért nyúlok.

Szóval megnyerted, fiam, néz rám büszkén a nagyanyám. Nem én egyedül nyertem meg, Mama, hanem a csapat, mondom neki. Mi az, hogy nem te, talán egyszerre többen mászkáltok a gerendán? Nem, egyszerre mindig csak egyvalaki mászkál a gerendán, de a pontszámok összeadódnak. Jól van, fiam, biztos úgy van, ahogy te mondod, okos kislány vagy. És most gyere ide, mondani akarok valamit. Közelebb húzom hozzá a puffot. Nagyapád és én gyűjtöttünk egy kis pénzt, súgja, mintha bárki más is lenne még a lakásban rajtunk kívül, aki meghallhatja. Úgy döntöttem, jobb, ha már most megkapod. Ott van a szekrényben, a csomagolópapírok közé rejtettem egy zsebkendőbe. Vidd haza, add oda anyádnak, ő majd beteszi a bankba, vagy ahová kell, és megőrzi neked. Nem engedem, hogy az a kurva erre is rátegye a kezét. Azok után, hogy nem teheted be a lábad hozzájuk, nem tudom, mi jöhet még. Semmi baj, mondom neki, és a tenyerem a kezébe csúsztatom. Papírvékony és fehér a bőre, a jegygyűrű lötyög az ujján.

Na menj csak, fiam, keresd meg, mondja, de egy pillanatig még szorítja a kezem. Aztán megpaskolja és elengedi. Felállok, a lakkozott felületen csak kulcslyuk van, benne kulcs, annál fogva kell kinyitni a szekrényajtót. Megrántom, nem történik semmi, erősebben, fiam, húzd csak meg rendesen, kicsit be van ragadva. Megrántom újra, ezúttal erősebben, kinyílik az ajtó. Ott, szemmagasságban, a varrósdobozom mögött, mutogat. Leveszem a piros dobozt, mögötte a csomagolópapírok, az egyikben megtalálom a zsebkendőbe csomagolt borítékot. Add csak ide, fiam, mondja a nagyanyám, máris megnézzük, csak előbb pakolj vissza a szekrénybe. Csinálom, amint kért, a kezem beleütközik egy dobozba, be van tolva egész a polc mélyére. Ez mi, Mama, kérdezem, és kihúzom, hogy megnézzem. Kinyitom a fedelét, borospoharak vannak benne. A nonfiguratív, a rénszarvasos.