Megint esett. Marko kibámult a konyhaablakon, nem mintha sokat látott volna a ködfátyolszerű esőtől. Nem mintha ezzel bármit is veszített volna. Ha a panelház túloldalán van a lakása, ez az apró ötödik emeleti garzon, minden másképp alakul. Pontosabban minden másnak látszik. Azokból az ablakokból a Schluchseestrasséra látott volna, aminek másik oldala a maga kertes házaival egy békés kertváros illúziójába ringathatta volna. De a rossz oldalon volt, ahol általában érezni szokta magát, a konyhaablakból, ahogyan a szobaiból is, csak a berlini panelek szürke sorát láthatta.

A rádióban épp véget ért Nenától az Irgendwie, irgendwo, egy indokolatlanul vidámnak ható szám ehhez az időjáráshoz, ehhez a lakáshoz, ehhez az élethez. De aztán Marko eszébe jutott, hogy milyen nyomasztó hangulatú Netflix-sorozatban hallotta nemrég ezt a zenét, és ettől kicsit helyére kerültek a dolgok. Az adás valami beszélgetős műsorral folytatódott. Hivatásos okoskodók okoskodnak valamiről, ami rajtuk kívül senkit nem érdekel, sőt a vége után egy perccel már őket sem, mondta egyszer az ilyen műsorokról Karl-Heinz, Marko váltótársa. Ő már csak tudta: a sógornője a ZDF-nél volt gyártásvezető-asszisztens. Bár hogy ez pontosan mit jelent, azt Karl-Heinz nem tudta elmagyarázni. Marko gyanította, a sógornője se tudta volna elmagyarázni.

Mielőtt továbbtekert volna, hallotta, hogy a téma a reset, a leállítás és újraindítás alaphelyzetből, a nulláról. Valahogy ezt a témát is a koronavírussal kapcsolták össze, hogy mi történik a társadalommal most, amikor mindent leállítottak, majd mindent újraindítottak. Hogy a koronavírus lett az apropó, azon meg se lepődött. Marko úgy érezte, hogy az elmúlt hónapokban minden a koronavírusról szólt. Villamosvezető volt, az utasoktól beszivárgó beszélgetésekben is főleg erről hallott, kivéve, ha mondjuk Merkel Mutti csinált valami hülyeséget, ha leégett a Nationalelf, vagy, ami még ritkább volt, győzött a Hertha Berlin. Valószínűleg a koronáról szóltak a baráti, családi beszélgetések is, de neki se családja, se barátai nem voltak.

Az ablakon rozsdás víz folyt lefelé. Amikor Marko nekitámasztotta a fejét az üvegnek, érezte a víz hidegét. Megint beázik ez a kurva ház.

Rosszkedvűen lépett a tűzhelyhez. Ez volt a lakás egyetlen értéke, a bérbeadó szerint a legokosabb okossütős villanytűzhely a világon. Belekezdett egy zavaros történetbe is arról, hogyan szerezte, de ez Markót hidegen hagyta. Az is milyen hülyeség már, hogy okossütő, hát mi az, hogy okos, magától úgyse csinálja mëg a csevapot.

Otthon, a szarajevói panelban, ahonnan ide, a berlini panelba menekült, sima gáztűzhely volt, semmi programozás, semmi LED-kijelző. Szarajevó... úgy gondolt rá, hogy otthon. Pedig egy vajdasági kisvárosban született és nőtt fel, mígnem egy nap az anyja azzal nem jött haza zokogva, hogy tvoj apád mrtav, moj Imre halott. Akkor költöztek vissza az anyjáék családjához délre, egy hercegovinai faluba, Mostar mellé.

Megkívánta a csevapot. A tűzhely sütőjéből kipakolta az ott tárolt lomokat, tepsiket, tartalék lisztet, cukrot, meg egy barna sporttáskát. A kedvenc sporttáskáját. Azt a sporttáskát. A mélyhűtőből mirelit húst vett elő. Čevap, rikított a jégkásás zacskón az élénkpiros betű. Rosszkedvűen fintorgott, aztán a sütőbe tette a húsokat. A csevapról Bojana jutott eszébe, meg a családja. Újra fintorgott, hideg szaladt végig a hátán.

Szar mirelit. A rendes csevaphoz friss marha és birka kell, a sütés előtti napon apróra darálva, fűszerekkel elkeverve, éjszakára állni hagyva… Bojana és a családja ebben nem ismert tréfát. Ebben sem.

Milyen gyönyörű lány volt! Vörösbarna haj, keskeny zöld szemek, kávébarna bőr, vastag ajkak. Sosem látott ilyen szép lányt. Az anyja óvta tőle, mesélte, hogy rossz híre van a lánynak, pofozták már haza az apjáék még Szarajevóból is, de mások is kerültek már bajba miatta, „volt, akit hét határig üldöztek innen”. Nem hallgatott rá, pedig az anyjának, igaz, már holtában, tényleg igaza lett: sok bajt hozott a fejére a lány. Végül miatta költözött el. Meg a családja miatt. Meg Branko miatt.

Start, stop, reset… Hehe, reset. Eszébe jutott a hülye rádióműsor. Biztos ilyen kis szakállas, kontyos, vastagkeretes szemüveges hülyegyerekek okoskodnak lila nadrágban és zöld kabátban. Nem mintha ezt a rádióban látni lehetne. Programm. Megvan. De melyik beállítás kell a mirelit csevaphoz? Még sosem programozta a sütőt, használati utasítást meg nem kapott hozzá. Nyugi, Marko, në szarjá’ be, nem lehet ez olyan nagy vasziszdasz. Mindenféle gombokat benyomott és elcsavart. Felkapcsolt valami fényt, be- és kikapcsolta a hőkeverőt, aztán megszólalt a csengő is.

Megszólalt a csengő.

De nem, nem a tűzhelyből. A bejárat felől.

Kifaszom ez ilyenkor. Senki nem jár fel hozzá, a gondnok, ha baja van, felszól telefonon.

Újabb csengetés. Moment, komm' gleich, kiabálta. Kifaszom ilyen türelmetlen már, reset, reset, vagyis stop, na, legalább ezt a kurva sütőt állítsam le, már ha egyáltalán beindítottam. Kedve támadt az egészet kivágni a kukába. Ahogy elindult, belerúgott a barna sporttáskába, amiben valami üveg csörömpölt, majd azonnal erős, romlott szagú folyadék kezdett folyni belőle.

Faszom, faszom.

Az előszobában homályosan folyt szét a gyenge fény a barna linóleumon. Rossz érzés fogta el.

Ajtót nyitott.

Léphetsz kétszer ugyanabba a folyosóba.

Na, në szarjá’ be, a faszomat már a beszari fejedbe, mondogatta mindig Pancsics Krisztián. Hol van most a Pancsics, amikor annyira kellene, hogy mondogassa?

– Hát meg se ismersz, Mááárkó?

Bojana jól elnyújtotta az á-t, ahogy szokta. Kicsit megasszonyosodott, mióta utoljára látta, de még mindig nagyon csinos volt, az arca szép, bár erősen sminkelt. A lábánál bőrönd. Nagyjából öt éve a szarajevói lakása ajtajában ugyanígy állt, ugyanezzel a bőrönddel. Az egyik karját is ugyanígy nyújtotta ölelésre, csak akkor a másikban még tartotta azt a gyereket, aki most a kezét fogva állt mellette.

Markónak összerándultak az arcizmai. A konyha felől kesernyés szag jött. Reset, reset, bassza meg, mégse sikerült leállítanom.

Nem, ez nem Szarajevó, ez Berlin.

Ez nem történhet meg újra.

– Mááárkó, hát itt a fiad, nézd, milyen nagy a kis Branko! Te meg milyen nagy mamlasz vagy, meg milyen apa, be se engedsz? Ölelést, arcomra csókot is hiába várok?

Szarajevóban, a Novi Grad-i lakótelep hagymaszagú, félhomályos lépcsőházában felsírt a kisbaba Bojana karjában. Marko betessékelte őket a parányi, sötét lakásba. Zavarban volt. A kis Branko már születésekor annyira fekete hajú és sötét szemű volt, hogy egészen biztosan tudta, nem az ő gyereke. Bojanát, de főleg a lány apját ez kicsit sem érdekelte. Ha már egybekeltek, övé a gyerek, az asszonyra meg vigyázzon, ha már a kedvére tenni nem tud. Ha vigyázni se tud, verje meg. Ha meg nem eléggé férfi ahhoz, hogy megverje, akkor kussoljon.

A berlini lakótelep lépcsőházában nem sírt fel a kis Branko. Csak nézett a nagy fekete szemekkel, amikbe belelógtak a göndör, fekete fürtjei. Az orrát piszkálta, majd amit talált, kis galacsinná gyúrta hüvelyk- és mutatóujjával. A nyelve is kilógott közben, látszott, komolyan koncentrál. Marko hallgatott, Bojanára nézett, Brankóra, aztán újra Bojanára. A fiún öltöny, hülyén állt rajta, Bojana is igyekezett kiöltözni. Elképzelte, ahogy megtervezték a nagy utazást, miután megtudták, hogy hol is él. De honnan, kitől tudhatták meg? Mondjuk, amennyi jugó él Berlinben, csoda, hogy csak ennyi idő után találtak rá.

Az apró Novi Grad-i lakás két hónap alatt megtelt. Bojana az első hétvégén magára hagyta a fiával és némi tápszerrel, majd vasárnap este újabb táskákkal érkezett a hercegovinai faluból, hóna alatt méretes libát is hozott, élve. Marko hamarosan a kádban, majd amikor az újabb lábasjószágok elfoglalták a fürdőszobát, a konyhában aludt. Egy hónap után beköltözött Zlatan, Bojana évek óta alkalmi munkákból élő bátyja, aki hetente kért kölcsön és itta el a pénzt. Branko első születésnapjára megjöttek Bojana szülei is. Az apja sok vodkát megivott, közben a család szentségéről, a családi összetartás fontosságáról beszélt. Aztán kipakolták a kettes Golfból a csomagokat. Túl sokat ahhoz, hogy csak futó látogatásnak tűnjön az érkezésük. Aznap este Marko a kettes Golfban aludt.

Hajnalban mindenkinél korábban kelt. Még előző este összerakta a legszükségesebb dolgait abba a barna sporttáskába. A lakáskulcsát nem is vitte magával, amikor elindult.

A berlini garzon előszobájában egy pillanat alatt futott végig mindez az agyán. Közben a linóleumon szétfolyó fényben egy suta mozdulatot tett a szobája felé. Branko nyomban beszaladt, a nyikorgásából hallotta, hogy az ágyra vetette magát, a vizes ruhájába' van, faszom, a cipőjét se vette le, gondolta Marko. Ekkorra már szólt is a tévé.

Bojana szúrós szemekkel nézte.

– Mááárkó, te nem örülsz nekünk. Pedig ha valakinek, hát nekem lenne okom szomorúnak és haragosnak lenni. Mondjuk, az is vagyok, még sírtam is – legörbítette a száját, a kezével a szemét kezdte dörzsölni. – Hát milyen férj az olyan, meg milyen apa az olyan, aki otthagyja a családját, aztán úgy kell kerestetnünk, hogy megtaláljuk, és amikor végre elkezdjük újra a mi kis életünket élni az alapoktól, akkor megint eltűnik, otthagy minket, gyámoltalan falusiakat abban a nagyvárosban.

Léphetsz kétszer ugyanabba a folyosóba, jutott eszébe Markónak megint. Hogy ezt a dorgálást, legalábbis az elejét már a Novi Grad-i lakótelep lépcsőházában is végighallgatta annak idején. Szeretett volna közbeszólni, de erőtlennek érezte magát, Bojana minden mondatával egyre erőtlenebbnek.

Szerencséjére az asszony szaglászni kezdett, és felkiáltott.

– Te, Márkó, ég valami!

Vissza a konyhába. A barna táskája melletti tócsán megcsúszott, fejjel érkezett a tűzhelyhez, odacsapta, érezte, felhasadt a bőre, vér szivárog belőle. A világ legokosabb sütőjéből feketés füst szivárgott. Nyomogatni kezdte a gombokat. Reset, reset, mi? A faszomat már, hát ez lesz, ha mindent újra és újra újraindítunk. Në szarjak be, mi, Pancsics? Az én faszomat a te fejedbe.

Közben a piros LED-számok ide-oda ugráltak, de nem váltottak nullára. Az ajtóban Bojanának be se állt a szája.

– Ejj, Márkó, hát ennyire nem boldogulsz, te mamlasz? Ha nem vagyok itt, még ezt a lakást is felgyújtod. Pedig szép lakás, szebb, mint amiben otthagytál minket. Sebaj, most már itt vagyunk neked, és itt is leszünk a világ végéig. Zlatan lent vár a kocsiban, hívom fölfelé. Jönnek apámék is, csak nehezen. Ő tolószékbe került, azt hittük, ezt a koronát se éli túl, sokat köhög a kurva cigitől. De már jól van, oxigént kap, de ha leveszi, lesz hozzád szava, nem kevés. Mégis hogy képzelted, hogy elhagysz minket, a szerető családodat?

És csak mondta és mondta.

Marko állt a konyhában, nézte a sütőt, amiből egyre vastagabban szállt fel a füst. Már nem kereste a stop vagy a reset gombot kétségbeesetten, csak nézett maga elé. És amikor az első lángok is felcsaptak belőle, utoljára még azt gondolta: tényleg te vagy a világ legokosabb sütője.