Mamával megyünk a temetőbe. Már fölöltöztem, a kedvenc szűk farmernadrágomat vettem fel, amelyik kékre színezi a bőrömet és az alsónadrágomat, és egy kék-fehér kockás inget. A cipőmet is bekötöttem. A mama semmilyen színű térd alá érő szoknyát és világos blúzt vett föl, lábát pedig beleerőltette a barna, félig magas sarkú cipőjébe, amelynek az elején kilóg elferdült nagylábujja. Most az előszobában, a tükör előtt áll, és a száját rúzsozza. Mikor elkészül, csücsörít, aztán elővesz egy papír zsebkendőt, és ajkaival összeharapja. Ahogy széthajtja a zsebkendőt, látom, hogy egy ovális piros szájnyom marad rajta. Aztán még egyszer ellenőrzi a szövettáskába pakolt holmikat, a kisseprűt, az üres befőttesüveget, a zsebkendőt, a rongyokat. Felveszi homokszínű ballonkabátját, kendőt köt a nyaka köré, magához veszi retiküljét, megnézi, hogy benne van-e a buksza, abban a jegyek, majd rám szól, hogy mehetünk. Én is fölveszem a dzsekimet, a világosbarnát, amelyiken fölül egy-egy zseb van, ez a kedvencem, és magamhoz veszem az utánfutós műanyag autómat. Mama körülményesen bezárja az ajtót, mindhárom zárban kétszer elfordítja a kulcsot, és elindulunk le a lépcsőn, ki a házból, végig az udvaron, a villamosmegállóba. Tavasz van, kezdenek rügyezni a fák és a bokrok. Ilyenkor szeretek végigsétálni az udvarban, mert minden ház előtt más bokrok nőnek, más színű virágokkal. Az egyiket babarózsának hívják, kicsi rózsaszínű virágai vannak. Ez a kedvencem. Legszívesebben kavicsot rugdosok, de a mama mindig rám szól, hogy ne rugdossam, mert elkopik a cipőm orra.

Mamával utazni kellemetlen, mert a felszállásnál előretülekedik, és mindig gyorsan egy üres üléshez szalad, hogy le tudjunk ülni. Nem törődik másokkal, erőszakos. Mikor végül elfoglalja a széket, büszkén néz körül. Szerencsére nem hallja a csúfondáros megjegyzéseket, mert a mama a fél fülére teljesen süket, és a másikra is nagyothall.

A temető nincsen messze, négy megálló. A villamoson a műanyag autót tologatom az ablak peremén, a mama pedig csak bámul ki az ablakon. Néha rásandítok, hogy megnézzem, mit csinál, de csak néz, mint otthon ebéd után, amikor beülünk a nagyszobában a fotelekbe. Mikor leszállunk, elkezdjük végigjárni a virágüzleteket. Ez is kellemetlen, mert a mama vékony vonallá szorított szájjal, fitymálva vizsgálja a virágokat. És végig ráncigál a kezemnél fogva, mert olyan sokan vannak a temetőnél, és nem akarja, hogy elvesszek. Azért végül mindig veszünk valahol két csokor krizantémot, és elindulunk a hatalmas, boltíves főbejárat felé.

A sír nincs túl messze a bejárattól. Elhagyjuk bal oldalon az olasz katonai temető egyforma sírköveit, amik minden szögből pontosan egymás mögött, sorban állnak, azután következik jobbról az urnatemető szürke kőfala, a kis kockatáblákkal, amikről mindig a lakótelep jut az eszembe, ahol anyuval lakunk. A sarkon van a hatalmas, térdeplő angyalszobor, és ott kell befordulni. Innen már csak néhány méter a keskeny földúton a sírok között a miénk.

Ide van eltemetve a papa, akit én már nem ismertem, mert még csak kétéves voltam, amikor meghalt. Anyu azt mondta, a túl sok munka meg a háború miatt halt meg, és hogy a végén már egy csomó gyógyszert szedett, amikkel kísérleteztek rajta, és emiatt is meghalt. Meg ide temették a papa nővérét és a mama szüleit is, meg a papa szüleit is. Meg még a mama testvérei közül is néhányat. Ahhoz képest, hogy ilyen sok embert temettek a sírba, nem is olyan nagy. Három nagy téglalap lefektetve.

Amikor megérkezünk, a mama mindig jól megnézi a sírt, aztán lepakolja a táskát, a retikült és a virágokat a padra, majd elmegy a befőttesüveggel a csaphoz. Kétszer fordul. Én addig várok, és vigyázok a retikülre. Mikor a mama visszajön, kiveszi a régi üvegekből az elhervadt virágokat, kiönti a poshadt vizet, és beleteszi a frisset. Aztán én a kissöprűvel lesöpröm a sírról a ráhullott faleveleket. Aztán a mama kisöprögeti a leveleket és a kis ágakat a sírt körülvevő murváról. Ezalatt én a suszterbogarakat nézem, ahogy menekülnek a söprű elől, meg játszom a műanyag autómmal a síron. Mikor mindennel végzünk, a mama megáll a sír előtt, hasa alatt összefonja ujjait, és a semmibe mered. Én is megállok mellette, és lopva figyelem, mit csinál, de csak néz. Ilyenkor mintha fényesebb lenne a szeme. Aztán rám néz, elmosolyodik, és azt mondja, na, menjünk.

És megyünk. Útközben kidobja a szürke papírt, amibe a virágokat csomagolták.

Mikor hazaérünk, levetkőzünk, a mama a konyhába megy uzsonnát készíteni, én pedig bemegyek a szobába, és lefekszem a heverőre Alfa újságot olvasni. Már minden számot többször is kiolvastam, de az Asterix képregényeket muszáj mindig újra elolvasnom. Közben a mama téliszalámis szendvicset hoz be sajttal és uborkakarikákkal, piros vagy barna műanyag tányéron. A tányért a mellkasomra fektetem, és úgy uzsonnázom olvasás közben. A mama lepihen a másik szobában a rekamién. Elszunyókál, hallom, ahogy fújja a kását. A nyitott ablakon át behallatszik, ahogy énekelni kezd egy rigó. Lassan elmúlik a délután.