Nem terveztem, hogy a nyáron szakítunk Katival. Azt meg végképp nem, hogy Berlinben, azon a négynapos kiránduláson, amit hónapokkal ezelőtt elterveztünk. Pedig minden olyan szépen indult, és folytatódott is volna, ha ez alatt a félév alatt – amíg a kettőnk törékeny, de emlékezetes kapcsolata tartott – sikerült volna azt a néhány apró, de lényeges ellentétet elsimítanunk.

Berlin persze megváltoztatott mindent. Néhai nagyapám, aki még a hatvanas években diplomázott pszichológia szakon, gyerekkoromban több alkalommal elmagyarázta, hogy az utazással járó környezetváltozás – pláne ha egy másik országba történik – nemcsak az egyes ember pszichéjére, de két ember kapcsolatára is hatással lehet, főleg, ha együtt utaznak, és nemhogy egymással, de önmagukkal sincsenek tisztában. Mi is ennek lettünk az áldozatai Katival. Persze, mire bármit is tehettünk volna, addigra a testiség, a külső adottságok, egyszóval Kati halványkék szeme, a koromfekete haja és az a vékony, pirosra rúzsozott szája felülírtak mindent. Persze ő sem titkolta, hogy az esete vagyok. Az első alkalommal, mikor egy házibuliban leszólítottam, azt mondta, a vonásaim alapján nem is Budapesten, hanem Hollywoodban lenne a helyem, amúgy meg Cooper ügynökre hasonlítok a Twin Peaksből – annyi különbséggel, hogy Coopernek barna a szeme, az enyém meg zöld. Egyszóval működött a kémia, a szándék pedig, hogy megismerjük egymást, mindkettőnk részéről megvolt. Megvolt már az első randin, amikor beültünk egy eldugott, belvárosi kávézóba, és felidéztük a gimnáziumi, majd egyetemi éveinket – vagyis hogy milyen volt nekem az öt év szociológia, Katinak meg az öt év közgáz –, vagy amikor tavasszal felbicikliztünk a János-hegyre, és visszafelé megálltunk egy pohár fröccsre egy útmenti fogadóban, vagy amikor Kati rávett arra, hogy menjünk el a Széchenyi fürdőbe, és áztassuk magunkat egy álló napig. A találkozások alatt viszont sem ő, sem én nem fedtük fel a valódi énünket, helyette annak csak a felszínét, mondhatni a fényes oldalát mutattuk meg. Ez persze egy darabig szórakoztatott is, elvégre az első randikon a korábbi lányoknál sem fedtem fel magam. Kati mellett azonban – mintha ez valami kimondatlan egyezség lett volna köztünk – a személyiségünknek mindig csak egy-egy részletét tártuk fel, és abból a részletből is csak annyit, amennyi még nem volt terhes a másik számára. Én például kifejezetten titkoltam előle, hogy rendmániás vagyok, persze idővel feltűnt neki, hogy túllocsolom a növényeimet, hogy havonta átrendezem a könyvespolcomat, meg hogy a filmek végén szeretem végignézni a stáblistát – hisz addig gyakorlatilag nem néztem végig a filmet –, vagy hogy reggelente akár ötször is visszafordulok, hogy ellenőrizzem, bezártam-e a bejárati ajtót. A legfárasztóbb vonásom viszont még ezeken is túltesz, az elmúlt években ugyanis megszállott múzeumlátogató lettem, olyannyira, hogy minden fontosabb kiállításra elmegyek, sőt kritikát is írok róluk valamelyik művészeti lapba. Ezt a tulajdonságomat persze Kati előtt titkoltam, főleg, hogy a második randin közölte, utoljára három éve járt múzeumban, és noha Párizsban egy nagyszabású szürrealista tárlaton – amire akkoriban én is szemet vetettem –, ő valamiért mégis unta az egészet.

Az érdeklődésemet persze nem tudtam véka alá rejteni. A negyedik találkozásunkon, mikor Kati először jött fel a lakásomra, a nappaliba lépve rögtön kiszúrta, hogy a könyvespolcom egy tetemes szekciója csak úgy dagadozik a különféle képművészeti albumoktól, katalógusoktól és egyéb kiadványoktól, nem beszélve azokról a külföldön vásárolt múzeumi könyvekről, amelyekre a kibontás után – csak hogy megőrizzem a borítójuk épségét – még a fóliát is visszatettem. Kati viszont nemcsak nézegette a könyveket, de végig is húzta rajtuk az ujját – szörnyű volt nézni –, aztán hirtelen leemelte az Ermitázsról szóló albumot, és lapozgatva benne hagyta az ujjlenyomatát. Akkor úgy éreztem, mintha sebeket ejtenének rajtam. Ezt persze nem mertem neki szóvá tenni, elvégre örültem, hogy egyáltalán feljött, és nem kezd el cikizni a hóbortomért. Később viszont, ahogy jöttek az újabb randik, egyre nehezebben viselte. A nyolcadik találkozásunkról például sikerült negyvenöt percet késnem, mivel nem tudtam végignézni időben egy kiállítást, amelyről egy online folyóiratnak megígértem, hogy még aznap este írok. Mikor ezt Katinak megpróbáltam a nyílt utcán elmagyarázni, ő annyira felháborodott, hogy a harmadik mondatom után hátat fordított, és felszaladt egy éppen induló buszra. Ez volt ugyanis az ő rossz szokása: ha nem tetszett neki valami, például egy rosszul elejtett mondat vagy egy félreérthető nézés, akkor képes volt akár a legelképesztőbb helyeken és szituációkban faképnél hagyni. Egy alkalommal például egy cukrászdában ugrott fel az asztaltól, és viharzott ki az utcára, csak mert közöltem vele, hogy a következő héten három kiállítást fogok megnézni.

Katinak persze ezután említeni sem mertem, hogy a fölös óráimban miket csinálok, vagyis hogy éppen melyik múzeumban vagy kiállítótérben nézem a képeket, ha pedig netán valamelyik belvárosi sétánk alatt elhaladtunk egy kisebb galéria vagy művészeti könyvesbolt mellett, én már csak lopva mertem benézni az ablakon. Kati aztán az időbeosztásomra is hatással lett. A cikkeimet hétköznap csak éjszaka tudtam megírni, a múzeumokat pedig csak szombat délelőttönként látogattam – Kati ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy délben mindenképpen együtt ebédeljünk. Én persze megtettem mindent, hogy a kedvében járjak, sőt egyre többet kérdezgettem az elvált szüleiről, a házsártos nővéréről vagy a múltjának valamelyik epizódjáról, tehát idővel kezdtem úgy viselkedni, mint egy normális, megértő társ, amit aztán sikerült olyan szintre fejlesztenem, hogy Kati egy alkalommal még azt is felajánlotta, nézzünk el a Szépművészeti Múzeum akkor nyíló Rembrandt-kiállítására – igaz, a tárlatot egy óra alatt lezavartuk, így egy héttel később újra elmentem, de akkor már egyedül.

Áprilisban aztán Kati bejelentette, hogy a nyáron szeretne külföldre utazni, és már kiszemelte Berlint, oda ugyanis gimnazista kora óta vágyott, de valahogy mindig kimaradt az utazásai sorából. Én persze rögtön igent mondtam, így lett hamarosan Berlin a mi közös célunk, kapcsolatunk újabb állomása, viszont minél közelebb kerültünk az indulás időpontjához, én egyre biztosabb voltam benne, hogy az utunkat nehézségek fogják veszélyeztetni. A félelmem pedig nem volt alaptalan. Berlinben utoljára tíz éve jártam egy haverommal, és bár sikerült a főbb nevezetességeket megnéznünk – vagyis a Brandenburgi kaput, a dómot, a falat, a TV-tornyot, a Checkpoint Charlie-t és az Olimpiai Stadiont –, de a Múzeum-sziget kincseire, kivált a Pergamon Múzeumban látható Istár-kapura, nem jutott időnk. Tudtam hát, hogy a Múzeum-szigetre vissza kell térnem, viszont halvány fogalmam sem volt, hogy miként fogom ezt Kati értésére adni. Egyelőre persze nem akartam szóba hozni a dolgot, hisz féltem tőle, hogy már az utazás előtt elkezd problémázni. A bajok viszont már a repülőúton jelentkeztek, amikor a légitársaság magazinjában megpillantottam egy ötoldalas exkluzív cikket a Pergamon Múzeumról, és egy óriási fotót a tizennégy méter magas és harminc méter széles Istár-kapuról – a kép amúgy kihajthatós volt, akárcsak valami férfimagazinban –, szóval akkor már tudtam, hogy bajok lesznek. Katinak persze az ötletemmel elő se mertem hozakodni, így mikor Berlinben elfoglaltuk a szállást – Charlottenburg egyik ötemeletes lakóházában béreltünk ki egy szobát –, inkább rábólintottam az összes programra, amivel csak előhozakodott. Meglepetések persze így is értek, hiszen amellett, hogy beültünk pár újhullámos kávézóba, kajáltunk a környék legfelkapottabb kebab éttermében, és körülnéztünk a Kreuzberg negyed ruhaboltjaiban, Katinak útközben még a Reichstag épületét és a berlini falat is kedve támadt megnézni – igaz, mindkettőre csak húsz-húsz percet szántunk.

Az utolsó este végül úgy döntöttem, lemondok az Istár-kapuról – elvégre a kapcsolatunk ennél többet ér –, viszont elhatároztam, hogy jövőre visszatérek Berlinbe – akkor már egyedül –, Katinak meg beadom, hogy egy fontos ügy miatt kellett iderepülnöm. Ezzel a gondolattal nyugtattam hát magam az utolsó nap, amikor Katival kicsekkoltunk a szállásról, és még utoljára beültünk reggelizni a Goethestraße egyik hangulatos kávézójába. Emlékszem, én roppanós virslit rendeltem, Kati meg croissant-t, és amikor a pincér elvette az étlapokat, és visszasétált a pulthoz, Kati hirtelen kijelentette, hogy indulás előtt még benézne egy dizájnboltba, ami pont a Múzeum-szigeten van. A felvetésre persze rögtön vérszemet kaptam, de hamar palástoltam az érzelmeimet, a reggeli után viszont felajánlottam, hogy majd én húzom a bőröndjét – csak hogy gyorsabban haladjunk –, mire útnak indultunk a bolt felé.

Mondanom sem kell: amint a Múzeum-szigetre érkeztünk, máris heves szívdobogás fogott el, ami egyre csak fokozódott, ahogy elhaladtunk a berlini dóm előtt, aztán az Altes Museum, majd a Neues Museum mellett, és amikor végre elérkeztünk a hőn áhított Pergamon Múzeum elé, én már nem bírtam magammal, hirtelen megálltam, a kezemet Kati vállára tettem, és megkérdeztem tőle – persze csak lazán, mintha most jutna eszembe –, hogy mi lenne, ha esetleg ide benéznénk – persze csak viccből, a poén kedvéért, tenni egy kisebb kört –, mire Kati igent mondott. A választól persze köpni-nyelni nem tudtam, így csak egy félmosollyal nyugtáztam a dolgot, aztán megindultunk a bejárat felé, ahol egy alig tízperces sorban állást követően sikerült jegyet váltanunk, és már indultunk is az Előázsiai Múzeumba, ahol egy hosszú folyosón haladtunk végig, mire végre feltárult előttem az, amire idestova hét éve vártam: a hatalmas Istár-kapu a maga sötétkék és mustársárga kerámiatégláival, valamint a visszafogott, de erőteljes bika-, oroszlán- és sárkány-motívumaival. És én csak álltam és bámultam ezeket a motívumokat, bámultam ezeket a tompán csillogó téglákat, de Kati már indult is tovább, miközben mondta, hogy sietnünk kell, mert indul a gép, de én akkor már válaszolni sem tudtam, mert közben megtörtént velem az, amit a művészettörténet-könyvek csak a hírhedt Stendhal-szindrómaként emlegetnek. A Kapu látványától először heves szívdobogás fogott el, aztán a bal kezem kezdett el remegni, utána már a jobb, végül az egész testem, mígnem a szemem elől kezdtek eltűnni az emberek, és én már csak a Kaput láttam, aztán a Kapu mögött újabb tornyokat, a tornyok mögött újabb falakat, végül az egész Babiloni Palotát, és én akkor már gondolatban az ókorban jártam, ott jártam a bibliai időkben, de közben Kati hangját is hallottam – azt kiabálta, hogy elege van ebből az egészből, és hogy ő most fejezte be, de talán már hamarabb kellett volna, meg hogy menthetetlen vagyok, és mániákus –, aztán hallottam, ahogy elszalad mellettem, hallottam, ahogy kopog a cipője a padlón, aztán kezdett elsötétülni minden, majd hirtelen kezek ragadtak meg, feltettek valami keményre, és suhanni kezdtem, suhant velem a világ, miközben sziréna hangja ütötte meg a fülemet, aztán egyszerre visszatért a látásom, de ekkor már egy mozgó ágyon feküdtem, amit egy szűk, halványzöld folyosón toltak előre, és közben láttam, hogy a plafonon haladnak el a lámpák, egyre csak haladnak, miközben megjelenik rajtuk nagyapám széles, körszakállas arca, amint egyre növekvő vigyorral közli velem, hogy ugye én megmondtam.

(Fotó: Szöllősi Mátyás)