Felsőközép lakópark, nem találjuk a bejáratot. A végtelen telket rézsűkövekkel körberakott domboldal veszi körbe, mintha az egész városnegyednyi területet aládúcolták volna, hogy megemeljék egy emelettel. Megtalálni könnyű volt, óriásplakátok hirdetik a városközpont óta. Babérliget – a mediterrán hangulatok lakóparkja. A támfal aljában rendszámos parkolóhelyek. Városi terepjárók és retikülszerű női kisautók. Az üres helyeket háromszög alakú, narancssárga parkológátak védik. Ötven méterenként térfigyelő kamerák, húsz méterenként fekvőrendőrök. Semmi meggondolatlanság.

A szomszéd telek dzsumbuj, még nem érte el a tereprendezés. A megszaggatott drótkerítés mögött szétdobált raklapok, téglákra állított, roncs targonca és egy félig lebontott ház. A tűzfal még áll, hajdani lakások patchwork-mintát hagytak rajta. A nappali falán alpesi poszter, a konyhában hengerminta, a fürdőszobában bugyikék csempe és zuhanni készülő WC-tartály. Egy család kétdimenziós lenyomata. Nagy nehezen megtaláljuk az F épületet. A négy kocsibejárat közül végül a negyediket nyitja az infrás távnyitó.

Költöztetjük Beregit. Hagyjam, majd megoldja. De tényleg, ő elboldogul, alig van holmija. Úgyis otthagy mindent Andinak, meg persze Ritának. Néhány doboz könyvet már korábban behordott a szerkesztőségbe. Félig üres a furgon platója. Íróasztal, görgős szék, könyvek, ruhazsákok, monitor, nyomtató. Felkopaszodott pletyka salétromfoltos cserépben. Szűkös leltár. A dédnagypapa Pallas Lexikona. „Téba – Zsuzsok” – az utolsó kötet aranynyomott bőrgerince kikandikál a papírdoboz lehajtott fülei közt maradt résen. A dobozban eredetileg nyolctojásos Gyermelyi száraztésztát szállítottak. Fodros kocka. Beregi kedélyesen „papundeklinek” hívja, a költöztető munkások összenéznek a háta mögött. Cseperegni kezd az eső, az eresz alá pakolunk.

Mutat egy festményt, olyan műanyagfóliába van csomagolva, aminek pattogtatni lehet a légbuborékjait. Pszichedelikus olajkép Csasz Feritől, aki egy ideig Damó sleppjében lihegett. Villanykörte alakú fejek sírnak savas, füstölgő könnyeket, talán a második és a harmadik rehab közt csinálta. Nevetünk a címén, „Kisvárosi punklegenda, 1993”. Mondom, milyen jó, egyébként tényleg az. A lakás is jó, két szoba, jól felszerelt konyha. Nagy erkély, nagy ablakok. Kilátás a szomszéd dzsumbuj-telekre, idelátszik a munkásosztály, ahogy mondani szokás. Ritának szép különszobája lesz itt. Hétvégék, ünnepek. Jónak kell lenni, hogy Andi elengedje, és a kislány is szívesen jöjjön.

Andi és Beregi. Vagy „Andri + András”, ahogy a Berzsenyi rajztermének padjába vésték annak idején. Gimnazista szerelem. Tanulmányi versenyek, istenkeresés hajnalig, Pilinszky-révület a szúrós csergén. Aztán Andi ment az orvosira a szülők akaratából. Idegösszeomlás az anatómiaszigorlat előtt – Terestyéni professzor lánya nem bukhat meg. Amint meglett az alapvizsga, elment gyógyszerügynöknek. Regionális orvoslátogató, ő így mondja. Kiskosztüm, mahagóni fürtök, kiderült, hogy ügyes üzletasszony. Még tizenkét évig hitt Beregiben, felnézett rá, védte a nagycsaládi ebédeken, és tudta, egyszer majd beváltja közös ígéreteiket. De tavaly augusztusban Villányban, a Római teraszon, a kardiológiai társaság borkóstolóján, ahol Beregi az épp aktuális alkotói válsága miatt nem tudott megjelenni, engedett egy rámenős horvát érsebésznek. Másnap meglepve tapasztalta, hogy nem érez lelkifurdalást. A tanulságot hamar levonta, elváltak. Most lenézi a „lúzer exférjét”, akinek viszont jót tett a válás, írni kezdett, és Ritával is többet foglalkozik.

Derékig érő hétvégi sportkocsi parkol mellénk, tornacipős, joggingruhás öregúr száll ki belőle. Nyugdíjas főorvos, aki akar még valamit az élettől. Lehetne akár az öreg Terestyéni. Squashból vagy szaunából érkezik így szombat reggel. Udvarias, csak enyhén fensőbbséges. „Kérem, ide nem szokás teherautóval beállni.” Biztosítjuk, hogy fél óra alatt lepakolunk. Közli, tönkretettük a folyókát. Értetlenül nézünk rá, mire ő a furgon kerekére mutat, ami a mályvaszínű díszkövek közé szorított vízelvezető csatorna alumíniumrácsán áll, és valóban kicsit behorpasztotta. „Nézzék, nem az én gondom, csak szólok.” Hamarosan kiáll a lánya a garázsból, úgyhogy ne ide, hanem amoda pakoljunk, ha kérheti. Megint biztosítjuk, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk. Egy pillanatot még vár, mielőtt továbbmenne, felméri az új szomszédot és szegényes holmiját, mint egy nem túl bonyolult tünetegyüttest. Súlyos, de talán nem reménytelen eset, ez van az arcára írva. Nézzük, hátha mond még valamit, ő pedig természetesnek veszi, hogy mi az ő döntésére várunk, noha nem világos, milyen ügyben kellene még döntést hozni. Végül elnéző biccentéssel köszön, ruganyos léptekkel bemegy a lépcsőházba és felszalad a lépcsőn. Nyilván elvből nem használ liftet.

Megyünk utána, jól letöröljük a lábunk. A lift nem mozdul, kódot kér, az öreg megmondhatta volna. Nem baj, három emelet, mi is lépcsőzünk. Nálam görgős szék, ruhazsák, Bereginél a pletyka, meg egy rezgő ágú gumifa. Kijavít, hogy ez crassula, büszke a dolgaira. A bejárati ajtókon rézkilincsek, díszes névtáblák, oroszlánfejes kopogtatók. Egyik-másik párnázott, mint a vezérigazgatói irodák ajtaja. Emelet-hosszan csüngő léggyökerek a lépcsősorok rése közt, a harmadikon látjuk meg a hozzájuk tartozó filodendront. Elefántfül leveleivel az ablakra tapad, zöldre szűri a fényt Beregi albérlete előtt. Varázslatos, nem? Lepakolunk, pihenő: sör, pogácsa. Elővesz két nagy matricát, az egyiken nagyhasú, overallos hód csillogtatja a fogát, valami gyerekfogkrém-reklám, a másik rózsaszín Hello Kitty-szív. A hódot a fürdőszobába szánja, de nem tudja eldönteni, hogy Hello Kittynek a kisszobaajtón vagy a hűtőn volna jobb helye. Odatartja, méregeti. Szerintem a szobaajtón, de jobb lesz, ha majd Rita ragasztja fel oda, ahova ő szeretné. Megörül az ötletnek, persze, így lesz a legjobb. Elégedetten iszogatjuk a sört. Akár el is küldheti a fuvarosokat, ketten fél óra alatt felhordunk mindent.