Nem működik a fűtés az alagsori teremben. Balra fordítja a kapcsolót, mire hideg levegő áramlik az amúgy is dermesztő helyiségbe. Megpróbálja jobbra is, de semmi változás. Visszamegy az irodába, ahol a recepciós egy makrélás konzervben turkál a villájával. Felpillant, nyel, majd tekintete visszavándorol a tévé monitorjára. Sötét autó lassít az edzőterem bejárata előtti parkolóban. A kép fekete-fehér, időnként szaggatott.

– Segítenél a fűtéssel?

– Mi a probléma?

– Hideget fúj – válaszolja, és szeretne még hozzátenni valamit, magyarázkodni, szabadkozni, ahogy illik, de mire összeszedi a gondolatait, a recepciós már közli, hogy minden rendben, beüzemelte a fűtést, és ő megint nem figyelt, sem arra, hogy melyik gombot, sem arra, hogy melyik irányba.

Tíz perce maradt az órakezdésig.

Az oktatóképzést az anyanyelvén végezte el még otthon, így az idegen nyelvű instrukciókat egy papírra kell felírnia. A matraca mellett tartja a lapot, a mécsesek és a plédek takarásában, nem mintha bárki bármit is szóvá tenne. Nagyrészt nyugdíjas nők járnak hozzá a környékbeli falvakból, köszönnek, mosolyognak, végigcsinálják a gyakorlatokat, a végén megtapsolják, majd a recepción, a filteres kávé fölött csevegve, biztatóan bólintanak felé.

Egész életében sportolt, de versenyezni nem szeretett. A test reakcióinak követése, az izmok növekedése, a szalagok nyúlása és az elme teherbírása érdekelte. Hogy amiről egyik nap még azt gondolta, képtelen rá, egy következő napon már sikerülhet. Az oktatóképzést inkább kíváncsiságból, mintsem elhivatottságból végezte el, egy nyár alatt, amikor éppen nem volt senkije. Szünet volt a gimnáziumban, ahol az egyetem óta olasztanárként dolgozott, és szünetet tartott Dušannal is, akivel két évvel korábban egy felolvasóesten ismerkedett meg. A Dolac piacon, egy salátáspult mellett állva egyeztek meg abban, hogy éppen másféle irányt vett az életük, és ezért a nyarat megpróbálhatnák külön. Megkönnyebbült. Dušan rendes volt vele, szerette is talán, de összességében megbízhatatlan volt, s mint utólag megtudta, hűtlen is.

Szokás szerint a fiatalabb Kari-Anne érkezik meg elsőnek. Ő az egyetlen a csoportban, akit névről ismer, de őt is csak azért, mert Espen betege. Mindig lelkesen végzi a gyakorlatokat, talán kicsit túl lelkesen is, időről időre a tükrös fal felé sandítva. Aztán szállingózni kezdenek az öregek, komótosan leterítik a matracaikat, ki a sajátját, ki a konditermit. Utóbbiak alapos fertőtlenítés után fekszenek csak hanyatt, hogy csukott szemmel, elnyújtott kilégzésekkel megkíséreljék leengedni a vállukat a talajra.

A vizsgát egy augusztusi délután tette le, és már az oklevéllel a hátizsákjában bolyongott a városban, amikor ráeszmélt, hogy éhes. A Braća Radić kávézó volt az egyetlen a közelben, így jobb híján leült ott a teraszon, rendelt egy kávét, és kibányászta a hátizsákjából a reggel elcsomagolt húsos bureket. A szomszédos asztalnál egy nagyobb társaság ült, harsányak voltak, söröztek és cigarettáztak. Diákok lehettek a kávézóval szomszédos orvostudományi karon, angolul beszéltek, amibe más nyelvek is beleszövődtek időnként. Elővette az oklevelét, hogy alaposabban megnézze. Ezen diploma tanúsítja, hogy Ana Marković a kétszázórás oktatóképzési programot sikeresen teljesítette.

– Ana, kérsz egy Ožujskot?

Az utolsó szónak háromszor is nekifutott, mire sikerült érthető módon kiejtenie.

– Espen vagyok, utolsó éves orvostanhallgató – tette még hozzá, olyan hanglejtéssel, mint aki a házi feladatát mondja fel. – Szóval van kedved inni velünk egy sört? – kérdezte most már angolul, megünnepelhetnénk a diplomádat.

Így, a nevén szólítva, meg hogy ünnepeljenek, ő és egy vadidegen. Nem volt éppen ünnepléshez öltözve, sportcipő, sztreccsnadrág, meg egy top, talán még izzadságszaga is volt, nem is igazán a fizikai megerőltetéstől, mint inkább a vizsga okozta stressz miatt. Valami megmagyarázhatatlan kalandvágyból mégis elfogadta a meghívást, talán pontosan azért, mert egyébként reflexszerűen tiltakozott az ötlet ellen. És mert Espen szép volt. Szép és szabályos, a fogsora, a haja hullámai, a körmeinek az íve. Végigbeszélgették az éjszakát, a fiú mesélt a szülőhelyéről, egy kikötővárosról, ahol az év nagy részében esik az eső. Mesélt a családjáról, arról, hogy a magyar származású nagyanyja mennyire kedvelné Anát, és még néhány szót is elsütött magyarul, amiket persze Ana nem értett. Sok mindent nem értett abból, amit a fiú mondott. Felfogta a szavait, talán még azt is, hogy miért mondja, amit mond, de az a könnyedség, az a fáradhatatlan optimizmus, amivel a világ dolgaihoz állt, egyszerre bosszantotta és lenyűgözte. Az egész családja és legtöbb barátja is megdöbbent, amikor egy év múlva bejelentette, hogy kiköltözik Espenhez. Szinte kivétel nélkül mind azt firtatták, hogy mégis mihez fog ott kezdeni magával. Miért, addig mihez kezdett? Olasztanár volt egy helyi gimnáziumban. Pont.

Recsegni kezd a hangszóró, felugrik, hogy újra beállítsa, néhányan azonnal kizökkentek. Nem csoda. Az oktató lelkiállapota kihathat a résztvevők koncentráltságára, jut eszébe hirtelen ez az oktatóképzésen annyiszor elismételt mondat. Újra és újra elkalandozik, ami miatt kénytelen a matraca mellé bújtatott papírról lesni az instrukciókat. Reméli, hogy annyira leköti őket az aktuális testtartás helyes kivitelezése, hogy nincs idejük őt vizslatni. A reménykedés sem tartozik a jó oktató tulajdonságai közé. Az a két évvel ezelőtti nyár. Espen keze a vállán. Egy hirtelen jött tengerparti kirándulás. Kék-sárga napernyők. A szikláknak verődő hullámok hangja. Itt is sziklás a tengerpart, mégis annyira más. A víz sötét, sejtelmes, a part meredek, a legtöbb helyen megközelíthetetlen. A sziklák betörnek a kertekbe is, mintegy jelezve, hogy a ráépített ház a megtűrt fél, s csak a rózsaszínen virágzó hanga szelídít valamennyit a tájon. Milyen könnyű volt az a nyár. Majd bevillan Espen aznap reggeli képe, ahogy bal kezében kávéscsészét fog, miközben a jobb ökölbe szorul. A hangszóró újra recsegni kezd.

– Jelentkeztem három állásra.

– Nagyszerű. Mire?

– Óvodai asszisztens és napközis tanár.

– Olasztanárira nem?

– Most épp nem találtam.

– Mondtam már, hogy ne csak a hirdetéseket nézd. Írj a környékbeli iskoláknak, érdeklődj.

– Az tolakodó.

– Miért lenne az?

– Nem tudom. Ahonnan én jövök, ott az.

– Most itt vagy. Csináld úgy, ahogy az itteniek.

Az itteniek. Hát nem azért van vele, mert ő más? Mégis mit vár tőle? Már egy éve folyamatosan munkát keres. Legalább ezt a nyomorult oktatóképzést tudja használni heti két órában. Az is valami egy idegen országban. Ő otthagyott mindent és mindenkit. Nem elég? A családját, a barátait, az állását. Ezért. Ezért a hideg, sötét helyért. Tanulja a nyelvet, próbál barátokat szerezni, vagy legalábbis valakit, akivel Espenen kívül is beszélhet. Ő meg csak azt hajtogatja neki, hogy idő, hogy időbe telik. Meg hogy legyen türelmes. Mennyi idő? Még egy év? Vagy kettő megy el arra, hogy ő itt semmit nem csinál? Hogy ő itt egy senki?

A recsegés most már annyira erős, hogy szinte alig lehet hallani a zenét. Kiadja az utasítást egy hosszabb nyújtásra, majd megpróbálja újra beállítani a hangfalat, háttal a résztvevőknek. Nem lehet ennyire szerencsétlen, hogy még a zenét sem tudja megfelelően lejátszani. Végül úgy dönt, hogy inkább kikapcsolja az egészet, és közben bosszankodik, hogy itt egyszerűen tényleg semmi nem működik.

Mintha jeges víz zúdulna a tarkójára, felrántja vállát, összeszorítja a fogsorát, s egy pillanatig mozdulni sem bír. Csak annyit tud biztosan, hogy a háta mögül jött a velőtrázó ordítás. Lassan megfordul, és a kijáratra szegeződő tekintetekből kikövetkezteti, hogy az ott ácsorgó idősebb nőből szakadhatott ki. Zavarában az órára pillant, még tíz perc van hátra, és hogy megtörje a csendet, egy rövid légzőgyakorlattal lezárja az órát. A nő még motyog valamit, majd kivonszolja magát a teremből.

Leadja a kulcsot a recepción, elköszön, és kisétál a buszmegállóba. Sirályok vijjognak a házak között. Miközben vár, a nőre gondol. Hogy micsoda képtelenség, hogy egy ilyen csendes, visszafogott valaki ennyire elveszítse az önkontrollt. Ahonnan ő jön, ott ez furcsa. Bár azt sem tudhatja biztosan, hogy itt nem az. Végeredményben itt ő az idegen, akinek egyedül Espen jelent némi fogódzót. Nem olasztanár, nem ismerős, nem barát, hanem csak egy idegen. Legfeljebb jógaoktató.