Azt játszom, hogy fulladozom, és neked meg kell mentened. Beúszom a holtág közepére, elengedem magam, elmerülök. Addig fekszem lent, amíg elfogy a levegőm, beszippantok egy csomó vizet. Ettől rám tör a halálfélelem, gyorsan a víz tetejére lököm magam, vizet köhögök, de nem kiabálok, csak várom, hogy vedd már észre, veszélyben vagyok. Napozol a parton, a barátaiddal beszélgetsz, ismét elengedem magam, újrakezdem. Sötét van lent, az algáktól nem látni a napfényt, lehet, hogy meg fogok halni, ami elég rossz lenne neked, mert magadat okolnád érte. Elúszik mellettem egy óriási hal, hosszan súrolja a hátam, megijedek, újabb levegővétel a víz alatt. Csak egyszer kéne értem jönnöd, nem akarnék többet ilyet játszani. A felszínen kapálózom újra, te nagyot szívsz a cigidből, és nevetsz valami viccesen, amit a barátaid mondtak az előbb.

A felszín alatt úszom, meg akarom találni a cethalat. Tudom, hogy előbb vagy utóbb el fog nyelni, és én most úgy döntöttem, hogy túl akarok végre lenni rajta. Ő mély hangon énekel majd, én a gyomrában hallgatom és megnyugszom tőle, néha feljövünk levegőt venni. Arról fogok fantáziálni, mennyire hiányzom majd neked, amikor már nem leszek. Mert egyszer csak észre fogod venni, hogy nem vagyok sehol. Először azt gondolod, kiültem a másik partra napozni. Átúszol te is, hogy ott vagyok-e, de nem. Akkor visszaúszol, megnézel a büféknél, bekiabálsz a női öltözőbe. A nyaralónál sem találsz, egyre idegesebben keresgélsz: ki a töltésre, vissza a strandra, az nem lehet, hogy belefulladtam, nagyon jól úszom.

Egész éjjel keresel az erdőben, zseblámpával a kezedben a nevemet kiabálod, hajnalban a barátaid vigasztalnak, hogy biztos hamarosan előkerülök. Reggel hívjátok a parti őrséget, és a halálra rémült búvárok nem értik majd, mit keres egy bálna a Szigetköz egyik holtágában, de szólnak a bálnavadászoknak, azok kifogják, felvágják a gyomrát, ott vagyok a PET palackok között, már nem élek. Arra gondolsz, milyen szép vagyok még így, meghalva is – már most nagyon hiányzom, de ennél sokkal jobban fogok még.

Összetörve lépsz be a nyolcadik kerületi albérletünkbe, a cuccaim a helyükön, ahol hagytam őket. Olyan, mintha még ott lennék veled, mintha csak leugrottam volna cigiért. Amikor nem vagyok otthon, te mindig a dolgaim között kutatsz, mert úgy érzed, hogy van valami, amit eltitkolok előled. Régi naplóimat, leveleimet olvasgatod, meg a pocsék kamaszkori verseimet. Magyarázatot akarsz találni arra, miért ülök ki a negyedik emeleten az ablakpárkányra minden alkalommal, amikor te valakivel telefonálsz – a frászt hozom rád ezzel. Hogy miért sírok folyton, miért kell, hogy állandóan taknyos legyen tőle a pulcsid.

Magyarázatok persze most végképp nincsenek, a helyzetet inkább elfogadni lenne érdemes, de te szokás szerint mégis keresgélni kezdesz, olyan izgatottan, mint amikor tudod, bármelyik pillanatban beléphetek az ajtón. Az asztalon kék borítékot találsz, rajta bálnás pecséttel. Kinyitod, a benne lapuló levélben a temetésemről végrendelkezem. Azt kérem, legyen nyitott koporsó, és hogy lehetőleg ne öltöztessenek apácának utolsó utamra. Ott van például az a zöld selyemruhám, amit egy magyar tervezőtől vettem méregdrágán, úgyis olyan kevés helyre lehetett felvenni, túl alkalmi, túl kihívó, most éppen jó lesz. Profi sminkes fesse ki az arcom, hogy úgy nézzek ki, mintha csak ledőltem volna délután egy órára. Jó lenne, ha a gyászoló tömegben páran még utoljára megkívánnának, és emiatt szégyenkeznének is közben. Fontos a zene: dögös tracklistet szeretnék, ami hangyányit elüt a temetői hangulattól. Lehetnek rajta mélabús Radiohead-számok például. Nagyon fontos, hogy PJ Harveytól a Down by the Water mindenképp megszólaljon a ravatalnál, és emlékeztessen mindenkit halálom szerencsétlen körülményeire.

Az is szerepel a levélben, hogy rád hagyok mindent, ami a tulajdonomat képezi és értékes. Leírom a bankkártyám PIN-kódját, és azt is elmondom, hogy a kis rattan szekrénynek felülről a második fiókjában van egy kék Dove feliratú neszesszer, abban van a spórolt pénzem, hatszáznegyvenötezer forint pontosan, meg némi euró és román lej. Az is ott áll feketén-fehéren a végrendeletben, hogy intenzíven és hosszú ideig kell majd sírnod utánam. Neked, aki egész felnőtt életedben csak egyszer sírtál, közvetlenül azután, hogy alkoholmérgezéstől estél össze egy hetedik kerületi szórakozóhely pultjánál. Utána mentő jött érted, egy csővel kimosták a gyomrod, meg kaptál valami fura gyógyszert, és valaki még a pénztárcádat is ellopta közben, amiben benne volt kéthavi fizetésed. Akkor úgy sírtál, mint egy kisfiú, és az ápolónők hiába próbáltak vigasztalni. Arra gondoltál, ha most meghalnál, akkor az exed vigasztalhatatlanul szomorú lenne akár élete végéig is. Azon az éjszakán kisírtad az összes könnyed, több nem maradt, és emiatt kényelmetlenül kezded érezni magad a végakaratomat olvasva. Valószínűnek tartod, hogy ezt a kérésemet nem sikerül majd kifogástalanul teljesítened, de azért biztosan meg fogod próbálni, mert kifogástalanul teljesíteni, azt nagyon szeretsz.

A végrendelethez egy kísérőlevelet is mellékelek. Ezt lehetőleg egy fiatal és tehetséges színésznő olvassa majd fel a gyászoló tömegnek. Mondjuk Zsigmond Emőke az Örkény Színházból vagy Sodró Eliza a Radnótiból. Amelyikük olcsóbban vállalja vagy ráér. Arról szól a levél, hogy mennyire iszonyúan utáltam ezt a rendszert, amiben élnem kellett, hogy milyen károsnak tartottam a korrupciót, a sajtó és a kulturális intézmények államosítását, meg ezt a hímsoviniszta Döbrögi-hozzáállást, ami elposványosítja a magyar közbeszédet. Hogy itt a rendszerváltás óta semmi nem változott, és szerény véleményem szerint a gyászolók akkor teszik magukkal a legjobbat, ha ezt a szemét kormányt pár éven belül elzavarják, vagy ha nem, hát inkább ússzanak bele egy szigetközi bálna gyomrába ők is. Azt nem mondom, hogy kellemes halál, de még mindig jobb, mint ebben a tetves diktatúrában megrohadni, súlyos betegséggel magyar kórházba kerülni, ide gyereket szülni vagy itt valamilyen kisebbség tagjának, esetleg értelmiséginek lenni. Ez a gyújtóhangú beszéd majd lehetőleg acélozza meg a gyászolók szívét, és a temetésről közvetlenül induljanak el a parlament felé. A TEK-eseket félrelökve sétáljanak be az országház ajtaján, és defenesztrálják a kormánypárt tagjait, valamint néhány ellenzéki politikust is (lista a mellékletben).

Most, hogy a halálommal végre minden értelmet nyert, az ország politikai problémái egy csapásra megoldódtak, és nem utolsósorban idegrendszerem is kiegyensúlyozódott, a partra úszom. Rózsaszín az ég alja, egy picit hűvös is van. A strand üres, csak az én törülközőm árválkodik a fűben, mellette vagy húsz elnyomott cigicsikked. Biztos visszamentetek a házhoz, grilleztek, engem meg itt hagytatok meghalni. Mondhatom, szép. Duzzogva szárítgatom a hajam, néha elkap a köhögési roham, olyankor kishalak ugranak ki a számból. Jól esik nézni, ahogy fulladoznak a snecik, megvigasztal a tudat, hogy mégsem vagyok totál egyedül, már nem is haragszom rád annyira. Szeretlek, és ezt mindjárt meg is fogom neked mondani, örömömben visszadobom a vízbe a félholt halacskákat, és rohanni kezdek feléd.

A nyaraló mellett kihűlt a grillsütő, az ajtó tárva nyitva, a ház üres. A cuccaitok sincsenek már ott, a barátaid kocsija eltűnt, a teraszon csak az én pólóm szárad, a fürdőben csak az én tusfürdőm áll a polcon. Látom, gyors ütemben és precízen összepakoltál – ez a pedantéria egy a legjobb és a legrosszabb tulajdonságaid közül. Nézem a telefonom, küldtél-e üzenetet. Sajnos nem, én írok egyet, hogy merre vagy. Nem válaszolsz.

Ha időben tudom, hogy igazából el se jössz, csak két pár virslit veszek vacsorára, nem hatot, és pláne nem húzom ki a kertbe a grillt. Ha szóltál volna, hogy igazából nem is ücsörögsz a parton, biztos, hogy nem merülök le olyan sokszor a víz alá, nem nyelek le ennyi halat és algát, akkor ettem volna inkább egy fagyit. Ha tudom, hogy mégsem találkoztunk régen, azon az ócska bulin, ha biztos vagyok benne, hogy nem szeretjük meg egymást, akkor nem másoltatok neked kulcsot az albérletemhez, szoliba, fodrászhoz se megyek el olyan sűrűn, és a végrendeletemben se te lettél volna a kedvezményezett. Mindez persze már tökmindegy, de remélem, te sem felejtetted el, hogy amikor a balatoni strandon a szemem sarkából, a partról figyeltelek, és te levegő után kapkodtál a vízben, rágyújtottam inkább még egy cigire.