Csak a címét olvasta el reggel annak a tudományos cikknek, többre a kávé mellett már nem volt ideje. Negyedórával később kelt ki az ágyból, mint szokott. Hidegfront. Fájó nyomás a tarkóban és a nyelvgyöknél. Húsz éve kísérletezgetett, de mára már beletörődött, hogy ezen ilyenkor nem segít semmilyen gyógyszer. A hírek átböngészése után gyors zuhany, majd kis híján arcraesés a felkunkorodó rongyszőnyegben. Borzongás. A majdnem elesés utólagos rekonstruálása, bizsergető fantomfájás a pofacsontnál, hogy mi lett volna, ha nem sikerül egyensúlyban maradnia, és tényleg az arcára esik. Nem esett. Maradt a valódi fejfájás. Ha kevés ideje volt, mindig tőszavakban listázta a teendőket, hogy el ne felejtsen valamit. A félhangos motyogás volt a leghatékonyabb. Igéket nem használt. Az ember mindig tudja, mit kell megmosni, mit felvenni és mit eltenni. Egyszer elfelejtette felhúzni a gyűrűjét, és egész nap feszengett, mintha a levegőt a kelleténél hosszabb ideig kellett volna bent tartania. Arc, haj, fog, gyűrű, púder, tisztasági, mobil, kulcs, kártya, sapka, kesztyű. Sál most nem, helyette gyapjúgarbó. A fenébe, még egy tisztasági. Harmadik hónapja volt ez a pecsételő vérzése, szóval lehet, hogy ez nem is a hidegfront, hanem a kezdődő klimax, de erre ekkor még gondolni sem mert. Biztosan a front lesz az. Kártya, sapka, kesztyű, zár.

A tanáriban nem tudott szabadulni a cikktől, egész délelőtt a mobilját tapogatta, hogy mégiscsak rákeres. A csomagjába belefért volna. A mobilos ügyintéző biztosította róla, hogy napi több óra böngészés biztosan nem fogja megdobni a havidíjat, ő meg nem értett hozzá, így rábólintott arra is. Az a háromféle nem járt az eszében, amit a címben olvasott. Meg persze az is, hogy ha idén megint neki kell elmennie a cukrászdába a jutalomtortákért, tényleg be fog menni az igazgatónőhöz. Készült már rá egy ideje, de valami mindig közbejött. Meg azt is szokta ilyenkor mondani, hogy azért nem ment még be a lambériás sarokirodába, mert a megfelelő pillanatra várt. Viszketett a gyapjúgarbó szorításától. Persze aztán sosem volt megfelelő pillanat. Vagy neki fájt a feje, vagy az igazgatónőnek, esetleg a túl sok adminisztráció volt éppen a gond. Tudja, hogy van ez, most pont nem ér rá, igazgatóként lassan többet ül a gépnél, mint a megbeszéléseken. Tudta, de nem mondta. Ő átlagosan napi két órával többet ült a gép előtt, mint azelőtt, hogy ez a nő lett a főnöke. Hogyan lehet egy egyszerű nem háromféle. Ő egyféle nemet sem bír rendesen kimondani. Este mindenképpen el fogja olvasni azt a cikket.

Az aulában már lógtak a krepp-papírból hajtogatott dekorációk, meg az a pár lampion, amit még az előző vezetés nagyvonalú költségvetése engedhetett meg az iskolának jó sok évvel ezelőtt. A mostani igazgatónő kinevezése óta nem vettek semmit a farsangi diszkóra. Örültek, ha a szülőktől beszedett pénzből összejött néhány kiló fornettis pogácsa, meg a torták, amiket a csoportos és az egyéni kategóriában díjazott jelmezek viselői kaptak. Az első helyezettek. A másodikoknak és a harmadikoknak csak oklevél járt. Tavaly egy hókotró kisfiú nyert, rendszámos pólóval meg villogó fejlámpával, illetve egy csoportos Karib-tenger kalózai formáció az osztályfőnökükkel közös tánccal. Az egyéniben második helyezett kalózlány annyira sírt, hogy összetaknyolta a halálfejes szemvédőjét. Az anyja félgőzzel próbálta vigasztalni, miközben folyamatosan mobilozott a gyerek apjával. Ha nem érsz ide tíz percen belül, én esküszöm, beperellek, megbeszéltük, hogy ma a tiéd a gyerek, suttogta élesen sziszegve félrebiccentett fejjel a kulcscsontja és a füle közé szorított mobiltelefonba, és közben idegből próbálta a síró gyerek fejére visszakötni a kalózkendőt. Az anya sminkje erős volt, vélhetően nem iskolai farsangra szánta. A felsős kalóztáncosok integettek a kislánynak, hogy álljon be közéjük, a tortából is kaphat. Ezen az estén többet nem látta az anyát. A kalózlány később egy szedett szemöldökű, festett hajú férfival táncolt. Erről valamiért eszébe jutott, hogy az ő apja bezzeg sosem táncolt vele. Férfiatlannak tartotta. Egyszer akart a farsangon beöltözni Toldi Miklósnak, de azt meg túl férfiasnak tartotta az apja. A nőiességet meg kell tanulni. Tütü, nejlonharisnya, mosoly. Könyörgött neki, hogy legalább azt a rózsaszín műszálas lepkeszárnyat ne kelljen felvennie a tündérjelmezhez, de az apja hajthatatlan volt. Mára papírja volt róla, hogy nem ugrálhat feleslegesen, így a ballagási és a farsangi nyitószámokat is elsunnyoghatta. Mire nem jó, ha a csontokat felépítő csontgerendák vastagsága kórosan lecsökken, a csontgerendák közötti távolság pedig megnő. Elég volt csak egyszer szólni a műtétje után, aztán békén hagyták vele. Ugrált ő korábban eleget osztálykirándulásokon és mindenféle csapatversenyeken. A tavalyi kalózlány csuklással keveredő sírását egy év alatt sem sikerült elfelejtenie.

A tornaterem tartóoszlopait jól ismerte. Három hét múlva lesz esedékes a következő csontritkulás-vizsgálata. Fogalma sem volt arról, hogyan kéne elképzelnie egy csontgerendát. És akkor még ez a fejfájás is. Az igazgatói sarokiroda lambériáját még az ő apja és annak géemkás munkatársa tette fel jó áron évekkel ezelőtt, amiről ennek a mostani igazgatónőnek fogalma sem volt. A csóró munkatárs kisebbik fiát abban az évben nem buktatták meg matekből. Ezeknek az időknek mára vége lett. Néha sajnos, néha szerencsére, gondolta ő, és most meg egy krepp-papír göngyölegben esett hasra kis híján. Harmadjára jutott ma eszébe a csontgerenda szó, és harmadjára sem értette, hogyan lehet egy nemet háromféleképpen mondani. Este minden kiderül. Most már csak azért sem akarta megnézni munkaidőben a cikket. A tanáriban lassú volt a net, a mobilján nem is tudott rendesen olvasni, azt meg utálta, hogy még úgy is ketten látnak rá az asztali gépére, hogy a többség a bútorokat tologatta az aulában, és a többéves papírlampionokat próbálták két kézzel pofozgatva életre kelteni.

Kedélyes beszélgetés a lambériás igazgatói irodában. Hát hogyne, egy óra múlva itt lesz. Egy húszezressel és az önkormányzat számlaadataival küldték el a cukrászdába. Nem ellenkezett, de ezt már reggel is tudta, hogy nem fog. Ő a legnélkülözhetőbb, mit bohóckodjon, idén is el tudja hozni a két tizenhat szeletes tortát – a tizenkét szeletes túl kicsi, a húszszeletes túl drága – meg a pogácsákat, mint ahogyan tavaly, tavalyelőtt és azelőtt is el tudta hozni ugyanabból a közepesen semmilyen cukrászdából. Dobos és tejszínes pirosgyümölcs. Ezeket szinte mindenki szereti, ne kísérletezzen és ne lépje túl a keretet. Az üvegkirakat előtt ne torpanjon meg. Ne emlékezzen az apjára, és ne akarjon hirtelen felindulásból ott helyben hat darab indiánert megenni, illetve ne az iskolapénzből fizesse azokat. Vagy ha már kifizette és megette őket, ne legyen rosszul.

Persze rosszul lett. Izgatta az a háromféle nem. A hat darab sütemény után émelygett, mintha részeg lenne, és nem tudta, mi a fenét szeretett gyerekkorában ebben a gejl habos rettenetben. Az apja azt mesélte, hogy egy városi legenda szerint egy indián származású artista tiszteletére találta ki a süteményt egy bécsi cukrász, akit pedig egy gróf kért fel az édesség elkészítésére. Az artistaelőadás előtt a színház minden látogatója ingyen kapott egyet a süteményből, amely annyira ízlett nekik, hogy alig figyeltek az artistára. Apa legalábbis így mesélte, aztán lehet, hogy az egész csak átverés volt. Valamivel el kellett kábítani a gyereket. Azt sem tudta, mert apa történetéből persze az sem derült ki, hogy az az artista vajon nő volt vagy férfi. Tulajdonképpen nincs is jelentősége. Neki az tetszett az egészben a legjobban, hogy készült egy sütemény valakinek a tiszteletére, ami annyira jól sikerült, hogy már nem is arra a valakire figyeltek az emberek, akiért idejöttek, hanem a tiszteletére készített süteményre. Szívás, ahogyan a mai felsősök mondták volna. Biztos, hogy férfi volt. Egy nőre jobban figyeltek volna. Rá nem figyeltek sosem, gondolta önsajnáltatva, de mondjuk nem is volt annyira jó tornász. Még csak egy édesség sem lesz róla elnevezve. Esetleg pedagógustorta vagy csontritkulásszelet, gondolta keserűen, és a fejfájásra ráevett irdatlan mennyiségű, valószínűleg margarinnal felhabosított cukros vacak miatt az émelygése még durvább fokozatba kapcsolt. A két torta a bal kezében egyre nehezebbnek tűnt, a pogácsás papírzacskó tetején a csomót meg már egészen összeizzadta a jobb tenyerével. A számlát is elfelejtette.

Az egyik kreppfüzér az aulában alacsonyabban volt felmadzagozva, mint a többi. Beleakadt a dauerjába, húzta magával, és észre sem vette. Bement a lambériás sarokszobába, mert csak ott volt hűtőszekrény. Minél előbb megszabadulni mindentől, és leülni egy székre, ennyire vágyott, nem többre. Az igazgatónő rögtön azután lépett a szobába, hogy a tortadobozokat rátette a hűtő tetejére, és elkezdett rajta nevetni. Mi az istennek öltözött, indián törzsfőnöknek vagy diszkókirálynőnek, kérdezte, és elkezdte kiszedni a rövid, göndör fürtök közül a kék-sárga papírkígyót, amelyről ráadásul extra konfettipöttyök is beleperegtek a sportosra nyírt frizurába. A tövénél csíptette a tincseket a mutató- és hüvelykujja közé, úgy húzta végig szálirányban körömmel az apró papírpöttyöket. A hajhagymái a harmadik piszkálásnál szinte felvisítottak. Na nem, ezt már nem, gondolta ő, és visszakézből olyan sallert adott a főnöknőjének, hogy közben a tortákat is sikerült lesodornia. Az émelygése azonnal megszűnt. Fogalma sem volt, hogy ez a három közül vajon melyik nem lehetett, de felszabadította. Megigazította a haját, és elegánsan, kicsit sem sietve kivonult az igazgatóiból, végig az aulán, el a portásfülke előtt. Az előtérben már gyülekeztek a gyerekek és a szülők, akik mind azzal áltatták magukat, hogy életük egyik nagy pillanata bizonyára az lesz, amikor látják a gyerekeiket talpig Jégvarázsnak, Marvel univerzumnak vagy Transformernek öltözve. Semelyik gyerek nem akart tb-ügyintézőnek öltözni, és semelyik szülő nem akarta a gyerekét csontritkulásos Toldi Miklósként végigvonultatni. Egy-egy csillámos konfetti már itt az aulában hullott ki a hajából. A délutáni szűrt fény neki kedvezett. A rozoga csontokat büszkeség tartotta egyben. Vonultában olyan volt, mint egy tisztességben megőszült, csillámló hajú indián törzsfőnök.

Otthon elolvasta végre a reggel félbehagyott tudományos ismeretterjesztő cikket. Bizonyos amerikai indián törzsek tehát háromféle nemet ismertek el: nőket, férfiakat és úgynevezett kétszelleműeket. A pecsételő vérzése másnapra teljesen megszűnt. A munkakönyvét három nap múlva kapta meg postán, nem kellett érte személyesen befáradnia.