A szívritmusom ütemére doboltam unottan a mutatóujjammal. Hűvös fémtálcán feküdtem, szabálytalan csipogás szurkálta a dobhártyám, néha kimaradt egy-egy taktus, máskor meg, ahogy a szívem gyorsabb tempóra kapcsolt, a pittyegés sebessége is fokozódott. Ez bizony aritmia, gondoltam.

Lavórkék kezeslábasban feszítő beteghordó srác tolt le az alagsorba, aki túlzott lazasággal adta elő útközben, mennyire felöntött hajnalban a garatra – talán így próbált megnyugtatni, mielőtt szétkaszabolnak az Uzsoki sebészeti osztályán.

Holott nem volt szükségem figyelemelterelésre, hiszen csak fásult voltam, nem ijedt. Gyakran hasított belém, hogy a rám váró hetek, hónapok jó néhány kényelmetlenséggel várnak: még a tusolás, a rántottasütés, a teregetés is kihívást jelenthet az eljövendő rehabilitációs időszakban.

– Ezt vedd be! – utasított a fiú, mielőtt rámarkolt kerekes kórházi ágyam vasrácsára, és a tenyerembe ejtett egy ovális kis tablettát.

Nem kellett rákérdeznem, mi ez, ordított, hogy Frontin. Habozás nélkül a nyelvgyökömre löktem, és lenyeltem.

– Totál leszedál – bizonygatta a srác, mialatt a lifthez gurított, és többször is a falnak tolt véletlenül, én meg csak bólogattam, hogy elhiszem, úgy, mintha egyébként nem egy gyógyszerészeti laborban dolgoznék analitikusként, nem akartam letörni a lelkesedését.

Ezután rákérdezett, hogy gerincvelői érzéstelenítés vagy altatás mellett döntöttem-e. Közöltem, hogy kiharcoltam az altatást, mert nem vágytam a bokacsontom kalapálásának-fúrásának zajára meg a műtőssegédek heherészésére operáció alatt, és hál’istennek nem is érvelt senki a teljes tudatvesztés ellen.

A folyosón a neonokat számolgattam, zavart a fényük, lehunytam a szemem. Miután a műtő előterébe kanyarodtunk, leparkoltunk a falhoz, átmásztam egy almazöld lepedővel borított sebészeti ágyra, majd szürkésfehér csapóajtók mögé löktek, ahol elektromos ketyeréket erősítettek a mellkasomra, hogy monitorozzák az életfunkcióimat. Körbesandítottam. Vészjóslóan csillogó szikék, sebtágítók, fecskendők a kijelző melletti kiskocsin, reméltem, hogy mind steril.

Míg az ágyam mellé lépő, madárcsontú aneszteziológusnő gumikesztyűt csattintott a kezére, megmozgatta az ujjait, és gyógyszerekkel nyomta tele az ereimet, a plafon hajszálrepedéseire bámultam, hogy ellazuljak.

– Ezt imádni fogod – duruzsolta a nő a maszkja mögül a fülembe.

Egy utolsó adag injekciót nyomott a vénámba, mire azonnal kiélesedett a látásom, a csipogó műtős berendezések elhalkultak úgy, mintha letekerték volna egy hangerőszabályozó gombját, kezem-lábam elemelkedett a fémtálcáról, és máris a fájdalomcsillapítók-nyugtatók hullámain szörföztem, puhán gyöngyöző habként fodrozódtam a szikrázó vízen. Felvágnak, kijavítanak, összevarrnak, csuda jó lesz.

Mihelyst minden kontúr elillant, teljes érzéketlenség helyett egy vadvirágoktól harmatos tisztáson pislogtam bódultan körbe.

Tücskök szökdeltek át a hasamon, darazsak röpdöstek az orrom előtt, gyöngyházfényű szárnyuk hártyáján napsugár csillant. A horizont hihetetlen messzeségében ködfátyol remegett, a szél bárányfelhőket úsztatott az égen, és már teljesen e mesés dimenzió bársonyos ölelésébe burkolóztam volna, ha meg nem hallom egy jól ismert nevetés visszhangját, mely közeledett, egyre hangosodott, és bár úgy hittem, csak az elmém téveszt meg, láttam Laura feszes lépteit, gesztusait, ahogy lassú mozdulattal a halántékához ér, elsimít egy képzeletbeli hajszálat, kezét csípőjére lebbenti, ajkai üdvözlést formálnak, és ott áll előttem, máris előttem, nevetését hirtelen elfojtva, nem nézve se jobbra, se balra, tekintetét az enyémbe akasztva, nem más, mint Laura.

A nedves földre csúszott mellém, majd közelebb hajolva, félig lehunyt szemem fölött a hajamba suttogta, hiányzol, Sári, mire én régi bánatomba vegyülő indulattól kiáltottam fel.

– Nem hiszem el!

Azzal felpattant a szemem. Annyira kisimultak az idegeim, mintha egy hétig ki lettem volna ütve. Hát átestem a beavatkozáson, és ennek örömére jólesett egy mély levegőt vennem. Nem izgatott, hogy a neheze még hátra van: nem lépett fel nálam anafilaxiás sokk, és nem aludtam el örökre, ennyi a lényeg.

A beteghordó fiú már a műtő bejáratában téblábolt, hogy ismét a lift felé kormányozza az ágyamat. Szédültem. Infúziós zacskó himbálózott az arcomnál, dréncsövek tekeregtek elő a takaróm alól, melyek bíbor folyadékkal telt edényekbe futottak. A branüllel a karomban bágyadtan integettem az elsuhanó alakoknak.

– Szervusztok, alakok, képzeljétek, túléltem!

Aztán még értelmetlenebb locsogásba fogtam, pont és vessző, kezdet és vég nélkül mondtam a magamét, bár kábítószerek ide vagy oda, gyanítottam, nem túl észszerű, hogy vízfodrokról meg tisztásokról hadoválok a beteghordó srácnak, aki, amikor már a röntgenezőben várakoztunk, annyit reagált a mondandómra:

– Műtét után mindenki a semmit hajtja.

Ahogy újra a kórterembe faroltunk, rájöttem, hogy szobatársam érkezett. Egy idős hölgy lélegzett sípolva a szomszédos betegágyon, hatvanas lehetett, szeméremcsonttöréssel fektették a traumatológiára.

– Meghozták az ebédet – bökött reszketeg, csontos ujjával az éjjeliszekrényemre.

Valóban ott gőzölgött egy tányér karalábéleves meg egy adag tejfölös-túrós tészta egy karcos műanyag tálcán. Nem futott össze a nyál a számban. Inkább a fertőtlenítőszagú gömbölyded párnába nyomtam a tarkóm, és az infúzió csepegését figyeltem.

A véremben kavargó szerek hatása múlóban volt lassan, égő fájdalom pulzált a bokámból a vádlimba, mintha egy erőtlen, duzzadt húsdarabban végződött volna a lábam. Ráadásul veszettül fáztam. Lehunytam a szemem, hogy megint bársonyos öntudatlanságba zuhanjak, és reméltem, ha ismét a festői tisztásra kerülök, Laura nem áll elő egy újabb hazugsággal.