Már nyitottam az ajtót, hogy elinduljak heti sétámra, amikor eszembe jutott az álmom. A részletek még homályba vesztek, de gondolataim már kutakodtak. Haboztam, sőt bosszankodtam, mert kint várt a napsütés, de megadtam magam. Levettem a maszkot, utcai cipőből és ruhából átöltöztem az otthoniba, kipakoltam a gumikesztyűt és a kézfertőtlenítőt, és nekiültem.

Már emlékszem. Valóságmásoló álmomban elhűltem, hogy te jó ég, a busz üléséről mi minden ragadhat a ruhámra. Elterveztem, hogy otthon majd óvatosan, kifordítva leveszek mindent, egy hétre félreteszem, és csak aztán mosom ki.

Nagyon ritkán szoktam leülni a buszon. Gyerekkoromtól úgy véltem, állni vagányabb, lehetőleg kapaszkodás nélkül. Szinte megvetettem, aki leült. A húszforintos bérlet birtokában szokásom lett a villamosozás. Budapest peremkerületei moziként suhantak vagy döcögtek tova előttem. Elbűvölt, hogy néptelen réteken és zöld völgyeken is átvágott némely villamos. Műveletlen embernek tartottam, aki nem ismeri a város közlekedési útvonalait, és nem tudja kikombinálni a legrövidebb és leggyorsabb útvonalat. A buszt nem szerettem, mert felfordult a gyomrom, amúgy is csak olcsóbb, húszforintos villamosbérletet vettünk. Az érettségi évében lett ötvenforintos buszbérletem.

Emlékszem egyik első expedíciómra, talán tízéves lehettem. A Néprajzi Múzeumban néztünk meg egy kiállítást, akkor még az egykori Tisztviselőtelepi Gimnázium szecessziós palotájában, és valami érdekes régi kottát láttunk. Hazafelé jól megjegyeztem az utat, és vasárnap titokban visszavillamosoztam a 63-assal. A lemásolt kottát aztán lefurulyáztuk a két zenetudós egykori apácával, akiket nagymamám befogadott a Gellérthegy utcai nagy lakásba. Éppen akkor oszlatták fel az apácarendeket, amikor nagyapám elvált tőle és elköltözött. A két hölgy közül az egyik kísért zongorán a karácsonyi koncerteken, ahol minden családtag lelkesen furulyázott, más és más hangfekvésben. Még ma is megvannak az eredeti NDK-s tenor, alt és szoprán Blockflöték, de akik fújták, azok közül már csak én. A zongorás néninek köszönhetően ekkortájt elmehettem népdalt gyűjteni Kodály Zoltánnal a Mátrába. A jeges-fagyos időben ellenségesen méregettek a helyi gyerekek az utcán, nekik volt szánkójuk, nekem nem, én viszont autón érkeztem.

Egy-két év múltán már külvárosi mozikba villamosoztam, régi filmek és szerelmetes színészek után. Később, naponta a gimnázium felé és vissza az új Erzsébet hídon a legnagyobb fagyban is a nyitott peronon maradtam. Lecsaptam a fémrácsos ajtót, és kihajoltam a szélbe. Peronpatrióta lelkesedéssel csodáltam a várost, enyém volt a Dunával, a Várral, a Gellértheggyel, a távolabbi hidakkal és hegyekkel.

Álmomban mégsem itt utaztam, hanem hol is? Megvan. Az Alagútból bújtunk éppen elő, felbukkant a Clark Ádám tér, a Lánchíd, a Gresham palota és az Akadémia. Tovább nem volt. Amikor felébredtem, még mindig azt latolgattam, hová rakom majd a buszon viselt fertőzésveszélyes ruhát. Azért is maradt meg az emléknyomat, mert bevésődött önmagam becsomagolásának és kicsomagolásának a fejtörője. És ezért jutott eszembe indulás előtt, amikor az ajtóban éppen felszereltem magam az ellenséges világra.

A helyszín sem véletlen. Krisztinavárosiként születésemtől életem része lett a városnak ez a pontja. Többnyire gyalog mentünk át az Alagúton. Apám igyekezett az enyémhez igazítani a lépéseit, egy kis sasszéval, amit én is betartottam, persze csak vele. Számoltuk a lépéseket, 432 volt, úgy emlékszem, de csak a Duna felé, visszafelé egy vagy két lépéssel több, mert az Alagút lejt. Vajon miért is számoltuk újra meg újra, amikor már tudtuk, mennyi? Talán mert akkor nem kellett beszélgetni. Apám a közös kirándulásokon is többnyire hallgatott, sőt idegesítette a fecsegés. Számolás közben biztosak lehettünk benne, hogy ugyanarra gondolunk. Össze is nézhettünk volna cinkosan, de nem néztünk. Csak amikor egyeztettük, hogy ugyanaz a szám jött ki. Mindig az jött ki. Hiszen egyformán léptünk.

Apámmal is, anyámmal is rendszeresen kóboroltunk a városban. Nem létezett kedvenc hely, Buda, Pest és Óbuda egyforma becsben és rangban álltak. Az úti cél, ha volt, lehetett bármi, kiállítás, építkezés, új szobor, régi rom vagy rombolás. Anyám a Belvárosban nőtt fel, és el tudott menni átjáróházakon keresztül a Kálvin tértől a Szent István körútig. Mai fejjel már kételkedhetnék ebben, de nem kételkedem, mert erre így jó emlékezni. Óbuda bontásakor rendszeresen kijártunk vele régi téglákat nézegetni. Egyszer el is tévedtünk a félig felbontott utcákon. Jó kaland volt, hogy ránk esteledett. Néha velünk jött szüleim egyik gyűjtő barátja is, aki jó néhány címeres téglapéldányt haza is vitt. Idővel kénytelen volt egy csúcshegyi telket venni a kő- és téglagyűjteményének.

Apám az Alagúton át járt munkába naponta, hiába költözött ide-oda a munkahelye, a Lánchíd másik oldalán maradt. Átgyalogolt a Lánchídon is, ahol a buszokról csodálkozva, sőt talán csodálattal nézték a munkatársai, mert halála után sokat emlegették ezt. Telente vörös, keményre fagyott füllel ért haza. Soha nem értettem, minek az elmaradhatatlan szürke kalap, ha a fülét nem védi. Pocakos, csapott vállú, de fürge apámon egyébként minden ruha egyformán furcsán állt. Mégsem hinném, hogy bárki ezt jegyezte volna meg róla. Elegáns volt, belülről.

A reformkor érdekelte, Széchenyi volt a példaképe, nem mulasztotta el, hogy idézze, akkor, amikor még nem nagyon emlegették. Egyik első felnőtt ajándékom tőle egy kis korabeli metszet volt az új Alagútról, vékony barna fakeretben. Örökségem kivételesen becses része a Széchenyi Dunába eséséről készült korabeli kőnyomatos karikatúra, amelyből csak kettő maradt fenn, „A nemes gróf vízbepottyanása”. Az ábrázolás az 1836-os dátum fényében merőben jelképes hullámokba dobta a legnagyobb magyart. Ekkor a híd még csak tervként borzolta a kedélyeket az országgyűlésben és a városvezetésben, elmaradó bevételeiket féltve szavaztak ellene az acsarkodó főurak.

Felsős koromban itt, az álmom helyén sétáltam ki az Alagútból a budai tánciskola felé. Hamar egymásra találtunk a legcsúnyább, hórihorgas fiúval. Hallgatag és finom humorú partnernak bizonyult, és meglepően jól ment nekünk a tánc, még bemutató pár is lettünk néha. Hálátlanul nem emlékszem a nevére, bár örömmel üdvözöltük egymást sok évvel később is, ha véletlenül összefutottunk. Nem volt esélye, mert én fülig szerelmes voltam az orosztanáromba, aki mellett mindenki éretlen tacskó lehetett csak.

Az Alagúton buszoztunk át, hogy megnézhessem Gábor Miklóst Hamletként. Nem engem akartak vinni, hanem a testvéremet, mert valamilyen iskolai szakkörrel ütközött, és kicsi is voltam hozzá, hetedikes. A szakkörön kénytelen voltam azt mondani, hogy meghalt a nagyapám, azért kell korábban hazamennem. Igazat mondtam, mert egyik nagyapám már a születésem előtt hat évvel meghalt, a másik pedig ötéves koromban. Mindenesetre a nagyobb átélés érdekében igyekeztem kettejük közül arra gondolni, akit ismertem. Amikor betoppantam, csodálkozó szüleim már indultak, de könyörgésemre magukkal vittek, bátyám pedig megkönnyebbülten otthon maradt. A November 7. tér és a színház között már el kellett mondanom, hogyan toppanhattam haza hirtelen. Nem kockáztathattam, hogy a belterjes Krisztinavárosban szüleim meghökkenjenek a tanár részvétnyilvánításától.

A színházban viselt fekete garbót vettem fel akkor is, amikor ugyanabban az évben a nagymamámat kellett megnéznem a halála előtt. Alig tízperces séta volt átmenni. Bevezettek a szobába, az ágyához, és percekig némán nézhettem utolsó apró mozdulatait. Szépen felöltözve a hátán feküdt, karját keresztbe tették a hasán, de jobb kezét időnként kivette a takaró alól, és a füle mögé nyúlt. Oda kap, ahol fészkel az agy, jutott eszembe és jut eszembe azóta is, ahányszor viszontlátom a kézmozdulatot más haldoklóknál is. Újra és újra visszadugták a kezét a vele lakó egykori apácák. Utána évekig nem mertem háton fekve elaludni. A fekete garbóban szavaltam a Hamlet-monológot a fürdőszobai nagy tükör előtt, amíg rám nem kopogott az öt családtag közül valaki az egyetlen vécére várakozva.

Az Alagúton buszoztam át hetente többször kamaszkori sülve-főve barátnőmhöz, aki a Hősök terén lakott, és aki végül elárult. A félkör alakú fehér ház ablakai egyenesen a térre néztek, ami lenyűgözött. A földszinti lakásba viszont alig hatolt be fény, a családi hangulatba nemkülönben. A május elsejei felvonulások után, ahol a térhez közeli gimnáziumunk rendszeresen torna-hadonászott, már csak megvetéssel tudtam a házra nézni, tudtam, milyen sötét és nyomasztó belül.

Az Alagúton buszoztam át anyámhoz, aki hosszú évek alkalmi munkái után a Szépművészeti Múzeumban kezdett dolgozni. Nyáron idegenvezetéssel kerestem pénzt, iskolaévben pedig vetélkedők vagy játékok szervezésében segítettem neki. Az ifjúsági klubban nem is egy későbbi házasságot sikerült összehoznia.

Csaknem negyven év után újra a szülői lakás, a szülőházam a lakcímem. Közben az Alagút sétálhatatlan lett. Álmomban nem csak a buszon, az Alagútban is egyedül voltam. És ez most hetekig álomszerű valóság lett. Igyekszem erősen arra gondolni, hogy éppen most bukkanunk elő az Alagútból a fényre, és előttünk a híd.

(Bélyegkép: Kalligram Kiadó)