Házi koncertek

Vannak álom-, illetve életformáló zenék. Fiatalkoromban a Zsoltárszimfónia vagy a Borisz Godunov álom- és életformáló szerepet játszottak. Az orosz élet íze belém hatolt, akár hiszed, akár nem, és még ott van, valahol a mélyben. Az álomból valóság lett, mikor meglátogattam az északi festőt. Amint felőle kérdezősködtem, kendős falusi asszonyok áldó kezeiket emelték és dicsérték, erdő szélén állt a háza. Komor ötemeletes deszkaépítmény, a fejemet alaposan hátra kellett hajtanom, hogy a tetejét lássam, sehol egy ablak. A ház feketéllett, mert le volt mázolva bitumennel, és gerendákon állt, majd a tornác következett a magas dísztelen bejárat körül, és aztán a tömör ablaktalan magasság. Az orosz festő a fák között ült egy falusi padkán, és magához tessékelt, kísérőm, a szálkás, kellemetlen hölgy már ott volt vele, előrerohant, hiszen őt nem kötötte le a ház látványa.

Az ezüstfenyő és Rilke elégiája

Az érkezés „boldog” végtelenje a születés. Ez a házam, ez én vagyok. Valamivel később következik az alkudozás a percekért, a napokért. Miben hihetek? Enyém az élettel vásárolt, örökké tartó élettelenség, a semmi. A könnyes szeretet, az álomszerű lapozgatás, a félelmetes szájremegés.

Majd jóval később, meghallom a rádióban Rilke Kilencedik duinói elégiáját: Ein Mal jedes, nur ein Mal. Ein Mal und nicht mehr. Und wir auch ein Mal. Nie wider. Aber dieses ein Mal gewesen zu sein, wenn auch nur ein Mal: irdisch gewesen zu sein, scheint nich widerrufbar. Tandori Dezső fordításában: Egyszer mind, csakis egyszer. Egyszer, többször nem. S mi is: egyszer. Soha többé. Hanem ez az egyszeri, az, hogy így voltunk, voltunk, ha csak egyszer is, ez, hogy e földi létünk volt, ez, látod, olyan, mit többé vissza se vonhatsz.

Az ezüstfenyő belekapaszkodik a magasság légjárásaitól szétzilált cirrus felhőbe, majd a fa csúcsa beépül a mágnesesen ideges felhőszálakba. Akár az evilági gyertyatest.

Zavar a jobbkezem gyűrűtlensége, hiányzik a ritmikus kocogtatás, ahogy a kézfej belső lapjával egy belső vagy külső zenéhez kopogtam. Szerettem, és megszoktam a gyűrű jelenlétét a futásban, az egyensúlyozható repülésben, a biztos leszállásban.

Kártyalapok járvány idején

Az ismerőseim között kevés volt a hasonlatosság, pedig kártyalapok voltak, és a kártyalapok hasonlítanak egymásra. De az elvárásnak eleget téve, vagy azt megtréfálandó, az egyiknek nagyobb volt az orra a kelleténél, a másiknak túl erős volt a mellkasa, a válla és vékony a hangja. Ezek a hasonlóságok vagy eltérések a valóságban nem léteznek. Elvárásod ellenére engem se láthattál tisztán, talán még azt a keveset se, amit én láttam saját magamból, például nem tudhattad, hogy a szemem e percben a felhőkben jár. Az Akherón vize lustán körbejárt, szerencsére veszély nélkül. És nem voltam semmivel osztható, nem lehettem olyan, mint a többiek. A komp áthozott erre az oldalra, ahol már vártak.

Az első jeruzsálemi eső

Sötét ég alatt szürkeség várakozik,
Az eső előjele. Az ágaskodó cipruspár,
A lámpa előtt tömött derékból meghajol,
Ingó csúcsait az ajtóra vetíti.
Hallom, amint a szél belészorul.
Ezen a helyen emlékem se marad.
A fadöngető egy éjszaka alatt érkezik.

*

Nem akarom, hogy a földet megsebezd.

A déli nyugalom térdén ül az esti ernyedés.
Kérdés: van-e egy kevés időd,
Hogy nekem válaszolj?
Ez nem fog menni.

Ehhez a föld másik oldaláig kell lefúrni,
A hegyek alá, a magmán keresztül,
Az óceánokon át. Nem akarom,
Hogy a földet megsebezd.

Jaffa

Életem jelentős része a keleti mediterrán partján telt, esőre várva. A várva várt zivatar boltívet és testvériséget képez ebben a világban, az esőtől gondolataim selyembe ágyazódnak.

Jaffa (ejtsd: „jáfó”), ősi kikötő. Jónás itt szállt fel a Tarsisba tartó gályára. Jónás soha nem érkezett meg Tarsisba, nem is tudjuk pontosan, hol fekszik az egykori Tarsis. Csak azt, hogy ezer méter mélyben a halak maguktól világítanak. A prófétát Nin(i)ve előtt mégis kiköpte a hal, ott, ahol már nincs is tenger. A jaffa-i öböl homokkő partján felesleges zsúfoltság dúl. Androméda sziklája a tengerben áll, magányosan, ezért mindenünnen látható. A házakon felejteni nem akaró felületek, ahol a homokszemölcsök lustán szaporodnak, egymást sokszorosítják. A napfényes véráram lerakatot alkot, ebből áll a visszahódított gyarmat. A város közepéről kitelepített leprások egykori háza a sétány legszebb dísze, ahol hangoskodó képek uralkodnak, sok színnel, mely a szemnek súlyos ártalom.

Kinek szól?

Az ablakpárkányon eső kopog.
Gondolataim ujjnyi vastag érzelemszálak,
Hogyan tudnék hűvös maradni és érzéketlen?
A tavak mélyére nem gondolok.

Vasculáris állapot

A koponyámon belül jár valaki, vagy ismételten járni fog. Most, hogy lefeküdtem, tisztán érzem, hogyan feszül, hogyan mozog benne valaki, vagy csak nyújtózkodik, a tenyerét belülről a koponyatetőig nyomja. A lába belülről a garatomat célozza, és csiklandós érzést okoz. Ebből látom, hogy van valaki odabent, akinek a magassága majdnem megegyezik a koponya belső átmérőjével. Az érzés a nyugtatótól eltűnik. Az agyamban ásnak, ritmusos ásó- és kapazaj.

Tegnap az MRI vizsgálat kimutatta, hogy az agyam térfogata csökkent és a vasculáris laesiók száma növekedett. Hogyan lesz a kapás jóbarátnak elég helye ezután? Megszólítom az agyamat, és lám, válaszol, nem is lepődik meg. Csakis róla van szó, ezúttal csak vele tanácskozom, hiszen eddig is ezt tettem, de nem tudatosodott bennem. Hogyan beszélgessünk? Egyenesen nekem intézi a szavait, mint a csőpostán.

Két filozófus a télben

Téli napokon a dérrel bevont faágak érezhető módon összhangban vannak egymással, és ezt az emberek láthatóan élvezik, ezt a harmóniát semmi nem zavarja meg. A fák egyedei nem kívánnak mások fölé emelkedni, mert a jégkristályok növekedése minden fán egyforma igyekezettel történik, és a pompás karácsonyfadíszek egymásba kapaszkodása pusztán a hőmérséklet és a levegő páratartalmának függvénye. Ha tehetik, egyik kristályos fürt se múlja felül a másikat. A nagy filozófiai alkotások műhelyében valamikor hasonló összhangot észleltünk. Ebből az összhangból kiemelkedett két felülmúlhatatlan ember, kiváltak a téli reggel nyugalmas tengerszintjéből, és páratlanul rendhagyó módon nekünk is megmutatkoztak. Két filozófusra gondolok, számukra ma nem is lehetne alkalmasabb színtér, mint ez a fehér kristályos fákkal keretezett sétány. Az egyik a milétoszi Hérakleitosz, a másik a 2500 évvel fiatalabb prágai Kafka. Mindketten alaposan felkavarják a lelket, az egyre nehezebben összeszedhető hitet és a maradék nyugalmat. Melyik műveikre gondolok? A milétoszi töredékekre és a züraui aforizmákra. Címet a késői követők adtak. A két filozófus nem ért rá ezzel foglalkozni.

Ékszerek a templomban

Engesztelés napján nem szabad ékszereket vinni a templomba. A templom a szomszédban van. Tál van kitéve a bejáratnál, a nők abba helyezik az ékszereket, cserébe vesznek egy borsószemet az ott várakozó másik tálból. Ünnep végén, a nagy sikítozás közben kiderül, hogy az ékszerek fele hiányzik.

Borvörös tenger

Homérosz a tengert gyakran borvörösnek látta. Valami furcsaság volt a görögök látásával. Erről Nietzsche is írt, azt hiszem, az Ecce homóban (ne csodálkozzatok, így mondták a rómaiak). Az életem színek nélkül egy lépést se merne tenni, milyen jó, hogy vannak színek a világban. Belátom, olvadt napfény van az arcomon. Kezdetben minden színes volt. Izgat a kezdet lilasága. Fáj, ha a szerelem elvész, akkor is, ha gyengül, vagy máshova költözik. Vagy idegen lendületet vesz, vagy más alanyra támad, aki távol áll tőlem.

Elmaradt utazás

A vonaton ültem, kint békés napfény fürdette a dombokat, mikor a hangosbemondó hangjára lettem figyelmes: „A vonat itt megáll, a következő szerelvény öt óra múlva indul”. Mielőtt utazásomat folytatnám, vettem egy jegyet a Parmába tartó helyiérdekűre. Közben az állomás mellett lévő fodrászüzletben várakozókkal együtt a híreket néztem, és éreztem, hogy számomra minden hely
és név elveszti a varázsát, a minden embernek egyformán csengő-bongó létét és mindazt a sok emléket, amit magában hordoz. Parmának még a gondolatától is elegem lett. Mi az a Parma?

Ez biztosan másoknál is így van? Ennek oka a fejét egyre magasabbra emelő pán-démia. Antonin Artaud-tól értesültem arról, mit is jelent ez a rákfene, amely felemészti a lélek haszontalan játékait és vágyait. A „pán” szócska arra utal, hogy mindenkit érint, nincs alóla kivétel, az utazgatásoknak vége, az emberek mindenhol magukba zárkóznak. Miért kell nekem is örökösen úton lenni?

(Fotó: szombat.org)