A gyerekszobám nagyjából hat négyzetméteres volt. Kicsi, kicsi, mondogattuk, de belefér, ami kell. Ágy, polc, íróasztal, beépített szekrény. Kincseim lakhelye. Az asztalt ékszerdobozokkal, ceruzatartókkal, szárazvirág-csokrokkal dekoráltam. Az olvasólámpa helye, a fületlen csésze helye, a váza helye az íróasztal egy meghatározott pontján.

Az ágyamon két díszpárna volt, anyaguk megegyezett a falvédőével. Szerettem ezt az ágyat, korábban apám használta. Egy vasárnap délután öcsémmel bunkert építettünk rajta székekből és pokrócokból, én sapkát húztam a fejembe, pedig nyár volt, elbújtunk és felszívódtunk itt, a kisvárosi lakótelep egyik harmadik emeleti lakásának nagyjából hat négyzetméteres hálószobájában, a széklábak közötti félhomályban.

Az első kollégiumi szobámban öten laktunk. Két emeletes és egy egyszemélyes ágy, négy vagy öt íróasztal ‒ erre nem emlékszem pontosan. Tisztálkodáshoz egyetlen csapon osztoztunk, tűzveszély miatt csak egy vízforraló és egy szendvicssütő volt a megengedett. Én az egyik emeletes ágy alsó részén laktam, mellette, nagyjából három lépés távolságra állt az íróasztalom, amelyet a beköltözéskor öntapadós tapétával dekoráltam. Ott ettem és tanultam, vagy épp nem ettem, sem nem tanultam, lelkiállapottól függően. Jó helyen volt, ablakkal szemben, ráláttam az egész szobára, megfelelő fényviszonyok mellett még a Jakab-hegy lábára is. Neszezések, suttogások, röhögés, sírás, ki-ki a maga ágyán vagy íróasztalánál, de együtt.

Aztán albérletek barátokkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel, szerelmek lakásai. Panel, régi polgári, modern földszinti, főút mellett, óvárosban, erkélyes, kis kertes, nyomasztó, otthonos, praktikus, átmeneti. Tíz év, nyolc szoba.

Hogy mi van a falakon túl, az érdekelt mindig. Hogy mi van a réten túl, a folyó mögött, hogy hova visz a főút, vagy hogy mi van a hegy másik oldalán. Ez izgatott, ez nyugtalanított, ameddig csak vissza tudok emlékezni.

S egy másik ország kellett hozzá, hogy lassanként megértsem: menni, maradni, lenni, tulajdonképpen ugyanazt jelenti.

Szűk vagy tág, a tér én magam vagyok. Kisgyerekként, asztal alatt, széklábak között megbújva, még tudtam, nem én vagyok a világban, hanem a világ van bennem. Aztán évekre kizökkentett egy látszólagos horizont.

Most épp nem mehetünk ki. Nem mehetek dolgozni, a fiam nem mehet óvodába. Nem mehettünk tegnap, és még holnap sem, ez biztos, így marad jobb híján a ma. Bunkert építünk a nappaliban, székekből és pokrócokból, a fiam meg én. Berendezzük, lesz benne konyha, hálószoba, könyvespolc, kosárlabdapalánk papírból, egy parkoló, macskák és egy oroszlán, meg egy repülőtér. Gyerek vagyok én is újra, elbújva, felszívódva a pillanatban.

Most eszünk, most alszunk, most csak úgy, vagyunk.