Vödrös savanyú káposztát markol mellettem egy asszony, ráncos görbe ujjai eltűnnek a fogatlan szájüregben. Rágás nélkül nyeli, úgy nézi, ahogy a fakó bőrű csipás böllér kötélen vezeti be az állatot. Először vagyok disznóvágáson. Figyelem én is a férfit, aki emeli kalapját, alázattal meghajol, leköti a jószágot, majd húzza magával az asszonyt, kivonulnak. Én és a hústömeg maradunk, egyelőre tisztes távolságban. Vörös háttér előtt, szemből nézek a disznóra, kontúrja mérnöki pontossággal rajzolódik ki, mintha tussal lenne húzva. Ha párhuzamos vonalakkal a háttérre vetítenénk, az egészen stilizálná az állatot. Pontosan szerkesztett görbék, nem remeg meg a csukló. Oldalnézet. Méretháló. Egy aránylik az egyhez. Farok kunkorodik, aranymetszés. Az eseménynek egy vörös reflektorral átvilágított hatalmas sódzsi szolgál hátteréül, papíreperfából készült, rizspapírral bevont kínai tolóajtó. Kétezer éve készítik Ázsiában. Úgy van gerendákkal megtámasztva. A megvilágított test olyan, mint egy modell bármelyik belvárosi kifutón. Szőrszálai nyugodtan ülnek a nagy tömegű anyagon, az arc rezdüléstelen, a combok izmosak, tónusosak. Mindenki azért van itt, amiért lennie kell. Mindennek megvan a maga funkciója. Pecsenyelibák jelennek meg a lábaimnál, húsosak, keringenek körülöttem, akár a részeg kisbolygók. Csőrük monoton csattogása nagy lármát csap, mintha kanalak és villák koccannának össze, kakofónia, a zaj ismétlődő törzsi motívummá alakul. Csocsó, a kutya álmos még, őt nem kötik le a libák, fekszik a verandán, szőrét szemébe csapdossa a feltámadó szél, farkával kardoskodik ellene. A zománcozott tejeskanna kiborul, folyik belőle a sűrű, zsíros tej, kuvaszfehérre festi a talajt. Behajtják a libákat. A falak mögül valaki egy nehéz kést nyújt be, láncban adják tovább, míg az el nem ér hozzám. Egy nő, estélyi ruhában, hátán mély hasítás, finoman lehajol a bevilágított vörös háttér előtt, egészen közel a békés malachoz. Szemérmesen, elnagyoltan, lila filccel keresztet rajzol az állat nyakára. A nőnek megint csak a háta látszik, de tudom, hogy pironkodik. Egészen letekintek a deréktáji gödröcskéig, aztán visszasiklik tekintetem a szeplős fedetlen vállig. Szorongatom a disznóölőt, erősen tartom a hűvös markolatot. Késsel és állattal azonosítom magam. Vívódom. Pálinkával kínálnak, hogy jobban menjen, vagy hogy ne érezzek semmit, ez így dukál, le kell húzni, mézeságyas, mondják arctalanul a hangszórókból. Beesteledik. Kilépek a mesterséges fény mögül, oda, ahonnan látni a csillagokat, a múltat, a halott fényeket. Apeiron, az égboltok születésének helye, ahová a dolgok megsemmisülésük után visszahullnak. Magasba csapnak hirtelen a lángok, mellettem egy nagybajuszú, népi viseletbe öltözött férfi a gázpalackra kötött perzselőt próbálgatja. Amíg halál nincs, pörzsölés sincs, mondja figyelmeztetőleg. Mindenki várja, menne már haza, az órájukra pillantgatnak, a kést a kezemben megvilágítják felülről, hallom, ahogy a magasban az öreg stúdiólámpa nyikorogva fordul rám. Nekem akkor is ez az első alkalom. Közelebb lépek, és a keresztre illesztem a kést. Tapogatom az állat bőrét, kemény, mint a szalámivég. Kipillantok a mozdulatból, kérdőn, jól csinálom-e. Valaki csettint a háttérben, és én rögtön szúrok. Káplis asszonyok futnak felém, bádoglavórral a kezükben löknek arrébb, ne vesszen kárba az a drága jó vér. Jöhet a perzselő, meg a csipás böllér, ki már fürgébben mozog a pálinkától, jelzi, innen most már átveszi, kiszól az asszonyoknak, ez aztán nem buktába való, mondja, az a hitlerszalonna. Húznak hátra, ennyi volt az én szerepem, most már fel kell pörögni. Alig telik bele pár perc, behúzzák a slagot, sterimóval tisztítják meg a testet. Az asszonyok pillanatokon belül mossák, fújják a belet, paprikázzák a tölteléket, orrukat törölgetik, szipognak, taknyolnak, csípős a hideg. Már koromsötét van, a disznó körül szinte semmit sem látni, a budihoz nem jár zseblámpa. Várom, hogy szokja a szemem, a latrinát keresem, de csak egy benti meleg szobát találok. Cserépkályha adja ezt a fullasztó hőt, egy ideje nem pakolták, de tartja a meleget, mellette halomba pakolt hasogatott rönkfa. Ez akác, megismerem, keményebb az összesnél. Apró ágy az ablaktalan szoba sarkában, megsárgult dunyhák között lázas öregember fekszik. Bólint, hogy jól van, ismerem, ilyen a tekintete, mikor hazudik. Nem néz rám, szégyelli, hogy már szinte teljesen tar, gernye és borotválatlan. Borult az ég, de az ágyából látni a csillagokat.

Kedves Nagypapa, szólok halkan, bátortalanul. A telefonom fénye világítja meg az arcom. Alig van térerő. Tudom, mert ilyenkor nem posztol a Facebook. Kedves Nagypapa, ma a munkahelyemen majdnem elaludtam. Kedves Nagypapa, mindig a mozgólépcsőn érzem igazán, hogy mennyire egyedül vagyok, borotválkozom, újságot olvasok. Kedves Nagypapa. Bántanak és csúfolnak az oviban. Mikor megnyomom a posztolás gombot, egy kis időt nyerek magamnak. Aztán újra elveszítem a kontrollt. Egy nő arcára térek magamhoz. Misszionáriusban fekszik alattam, és az arcom pofozza. Mindig elkalandozol, mondja, már nem vagy önmagad. Szex után elszívok egy cigit az ágyban. A nő utálja a füstöt, meg azt, hogy tele van vele a lakás, az én lakásom. Rezeg mellettem a telefon, valaki ír. Érte nyúlok, érzem, emelkedik a biztonságérzetem. Azon kapom magam, hogy percekkel később, idegenek képeit nézegetem. Közben besötétedett. A függöny résein át látszanak a csillagok. Minden változásban van, mégis minden ugyanannak mutatkozik. Ez a cigi is a számban ugyanoda jut, ahová a lelkünk, miután kiszabadult testünk börtönéből. Tiszta az égbolt. Távcső nélkül is jól kivehetők a Hold-tengerek. Kötött keringése miatt mindig ugyanazt az arcát mutatja a Földnek. Aztán a nő kizökkent. Visszajött a tusolásból, törölközőt csavart a fejére, másutt fedetlen. Megint rezeg a telefonom. A nagypapa kérdezi, mi lesz a vacsi, fordulok a turbános nőhöz. Nem válaszol, ruhát keres, kiszellőzteti a füstöt, ingatja a fejét, nem szereti, mikor a nagypapáról van szó. Aztán felöltözünk, kimozdulunk. Az étterem tömve van, félórára tudnak minket leülteni. A nő velem szemben már nem turbános, sőt, hosszú göndör fürtjei mélyvörösek, mint a Mars felszíne a vasoxidtól. Szeplőit most jobban kiemeli az éttermi fény. Van időm szemlélni, a pincér felénk se bagózik. Lefotózom, ő mosolyog, elrejti kezéből a telefont, ne látsszon a képen. Aztán megint hallgatásba burkolózunk. Mindkettőnk arcát fehér fény borítja. Állítólag emiatt nem termel elég melatonint a testünk, emellett a szemet és az agyat is erősen károsítja. Ezt akár rá is tehetnék a mobilok hátuljára. Kinek küldöd, kérdezi ingerülten. Nem válaszolok. Jön a pincér, annyiban hagyja. Ő rendel először, én még hezitálok, majd elfogadom a férfi ajánlatát. Mikor elmegy, látom, a vörös szeplők máshogy rendeződtek a nő arcán. Újra belekezd. Tudom, hogy már bosszant, de akkor se tartom ezt normálisnak.  Hallgatok. Nem tudom, kivel beszélsz ilyenkor, de ne küldözgess neki képeket. Próbálok koncentrálni arra, amit mond. Főleg kurvára az én képeimet ne. Bele se merek gondolni, milyen fotókat küldhettél már neki rólam. Három éve halott, fogadd el. Odacsapja a villáját az asztalra. Az ujjaira mered a tekintetem. Az a csávó nem a nagypapád, csak valami call centeres fickó, bazdmeg! Csapkod, zörög a villával. Kakofónia. Hosszú gyönyörű ujjak, fél órája még a számban voltak. Legszívesebben rágyújtanék, itt az asztalnál. Megérkezik a pincér az ételekkel, a zöldségtállal és a malacsültemmel. Leteszi elém a kisdisznót, és én a késért nyúlok. A pincér ott marad, és figyeli a mozdulatot. Körülnézek, az étteremben mindenki rám szegezi a tekintetét. Rám és a késre. A nő tátott szájjal, kerek szemekkel tekint rám, vörös hajzuhataga függönyként keretezi ovális arcát. Minden lemerevedik. Vörös háttér előtt kilencven fokban nézek a disznóra. Nyakon szúrom, nem remeg meg a csukló. Aztán vége. Minden történés folytatódik tovább, feloldódik fagyottságából. A malac húsa meglepően ropog, még forró, mikor a számba veszem. Mindenki azért van itt, amiért lennie kell. A nő szeplői újra a megszokott formába rendeződnek vissza az arcán. Az Orion-köd is csak hosszú expozíciós idő mellett fedi fel valódi szépségét. Fogy a sült a tányéromon. A villám az utolsó falatot kaparja össze. Jóllakottan dőlök hátra. Rágyújtok. A mobilom képernyővel lefelé fordítom az asztalon.