Szemét munka
"Csodálkozó arcot vágott, mint aki nem érti, hogy mi ütött belém, miért nem csengettem, ha egyszer otthon vannak." Domján Gábor tárcája.
Domján Gábor írásai a Jelenkor folyóiratban>
Dobszay néni halálával elment az egyetlen tanú, aki bizonyíthatta volna, hogy becsengettem P.-hez, mielőtt bedobtam az értesítőt.
Tél volt, bár P. nyáron sem könnyű eset. Az a típusú ügyfél, akire rá kell készülni, különben felhúzza magát az ember, aztán a következő háznál elfelejti bedobni a levelet, és visszasétálhat, vagy kihozhatja újra.
Mikor először találkoztunk, így indított: „Kedves postás bácsi, én a ház udvarra néző szobájában lakom, és kicsit süket vagyok, nem mindig hallom meg a csengőt, legyen olyan jó, az ablakot is zörgesse meg, mikor a nyugdíjat hozza.” Megígértem. Zörgettem is kitartóan, ha esett, ha fújt, és kivártam, míg ablakot nyit álmosan, hálóingben. Felnyújtottam az utalványt, a tollat, feladogattam a pénzt, és visszakaptam húsz forintot. De mióta kicserélték az ablakokat, csak az ujjperceim fájdultak meg a kopogástól a vastag üvegen.
Csengettem hát, és várakoztam.
Dobszay néni a szemközti házból nézte a jelenetet, és az órájára mutogatott, hogy időre kell mennie. „Orvoshoz, aranyoskám.” Mindig az orvoshoz sietett.
Mérges voltam P.-re, sokadszor játszotta ezt velem. Ráadásul már tudtam, a szomszéd elárulta, hogy nem is annyira a hallásával van gond, mint azzal, hogy beiszik, s akkor az ágyúlövésre sem ébred fel, nemhogy a vezeték nélküli csengő hangjára.
Nem írtam meg azonnal az értesítőt, hanem csak tíz perc múlva, a melegben, Dobszay néninél, aki már nem sietett annyira, de ezt sosem olvastam a fejére, mert együttérzett a postásokkal: „Azért maguknak se könnyű, aranyoskám! Egész nap ebben a hidegben.” Szerettem hallani ezeket a mondatokat, még ha nem is az időjárástól szenvedtem mindig a legjobban.
Visszasiettem P.-hez, és a postaládába csúsztattam az értesítőt. Hát igen..., anélkül, hogy meggyőződtem volna, felébredt-e. Mert bizony felébredt, egész pontosan felkeltették az időközben hazaérkezett családtagok. És készenlétben álltak. Alighogy elhagytam a kaput, máris jött utánam a fia, lobogtatva az értesítőt. Hiszen ők otthon vannak! Meg sem kísérlem a kézbesítést? Miféle szemét munka ez?! A markomat bezzeg tartom a borravalóért. Panaszt fog tenni, kiabálta.
Csak tessék..., makogtam megszégyenülten, bár legszívesebben pofán vágtam volna. Én csengettem, vártam... Még hazudik is, micsoda hitvány alak!, szólt az ítélet a szeméből.
Szépen vagyunk. Ezt érdemlem, amiért olyan türelmes voltam az édesanyjával? Még a tévészámla díját is megelőlegeztem neki, mert képtelen volt határidőre befizetni. És mikor ez a nagyszájú fia Izraelbe ment egy luxusszállodába takarítani, akkor én bátorítottam, nyugtattam, mert rettegett a robbantásos hírek hallatán. Akkor bezzeg mindennap az ablakban lógott, levelet várt, beszélgetni akart, alig tudtam szabadulni tőle.
A nyugdíjat a fiának számoltam le. Furcsa volt, hogy nem kell nyújtózkodni. P. az ablak mögött állt kísérteties hálóingében, és csodálkozó arcot vágott, mint aki nem érti, hogy mi ütött belém, miért nem csengettem, ha egyszer otthon vannak.