Apámtól csak a nevemet kaptam, meg egy pofont, mert azt hazudtam, hogy már megtanultam a szorzótáblát, és játszani szeretnék menni. Füttyögettek a haverok.

Hát akkor halljuk, mondta apám. Ez megdöbbentett. Nem voltam hozzászokva, hogy kikérdeznek. Nagymama hinni szokott nekem, még ha gyanakodott is. Szegény nem bírt ellenőrizni a hat elemijével. A polgárit végzett nővérét pedig, Terus nénit, aki örökös háborúban állt anyámmal, egyszerűen kiiktattam, mint közellenséget, nem törődtem vele. A két bátyám Kőszegen, az „intézetben”. Tiszta volt a terep, azt csináltam, amit akartam.

Anyám esténként olyan fáradtan vánszorgott haza a három kilométerre lévő vasútállomásról, hogy már nem volt ereje foglalkozni velem.

Háromszor is belekezdtem a szorzótáblába, és elakadtam. Csodálkozó, majd ellenségessé váló tekintetek. Ott ült a napos bolthelyiségben a látogatóba érkezett apám anyám mellett, nagymamával, Terus nénivel.

Makacsul hajtogattam: de én ezt tudom! Az előbb felmondtam magamnak. Csak most izgulok, ideges vagyok, mert úgy bámultok. Ezután kaptam a pofont, és apám visszazavart a szobába, addig ki ne merjek jönni, míg el nem mondom hibátlanul.

Apám, ha nagy ritkán megjelent nálunk, ebéddel várták. Terus néni kitett magáért, húslevest főzött, paprikás csirkét nokedlival. Nem értettem. Egyfolytában gyalázták, mindig azt hallottam, hogy csak olyan ne legyél, mint a „Domján”! Most meg herendivel terítenek, az asztalfőre ültetik, pedig elvált anyámtól, elhagyott minket, és megjátssza a jó szülőt, még pofozkodik is.

Bőgve vonultam vissza a szobába, megrendített a lebukásom. Elkeseredésemben tanulni kezdtem, és körülbelül egy óra múlva hibátlanul tudtam a szorzótáblát.

De a tanulás csak egy alkalomra szólt. Apám leballagott az állomásra, évekre betette maga után az ajtót. Újra szitokszó lett a neve. Élhettem tovább világomat.