Résnyire szűkítem a szemem, hogy a sűrű ködön keresztül is be tudjam azonosítani a sárgán világító számokat. Három, nulla, nulla, az én buszom. Felszállok, a sofőr biccent, visszaköszönök. Leülök valamelyik ajtó melletti ülésre, levetem a kesztyűmet, a táskám zsebéből előveszem a kézkrémet, és alaposan bedörzsölöm vele a kezemet. A legrosszabb az, amikor a körmeim sarkánál reped meg a bőr. Hajmosásnál olyankor figyelnem kell, nehogy beleakadjon egy hajszál és végigszántsa a szétnyílt húst. 

A buszon töltött idő többnyire ugyanazzal telik, elmerülök a hallgatásban, csak a szemem jár, hol a várost, hol egy könyv sorait pásztázza. Mostanában ritkán van lehetőségem hallgatni, két hónappal ezelőtt ugyanis kaptam egy állást. Végre. Nagyjából száz elküldött jelentkezés után végre-valahára az egyikre nem automatikus elutasító üzenet érkezett. Helyette interjúra hívtak. Engem. Megegyeztünk az időpontban. Semmi félreértés, tényleg engem hívtak. 

Kiöltöztem, ahogy szokás. Ahogy gondolom, hogy szokás. Otthon legalábbis biztosan az. Útközben, a metrón ülve az izmaim megfeszültek a félelemtől, aztán lassan elernyedtek, a gondolatra, hogy nincs mit veszítenem, hiszen ezen a téren jelenleg a nulláról indulok. Az interjú mondhatni zökkenőmentes volt, előre megfogalmazott mondataim könnyedén gördültek ki a számból, semmi elakadás, semmi nyelvbotlás, esetleg némi nyelvtani hiba. Két nap múlva hívott az igazgató, hogy köszönik a részvételt, mostanra meghallgatták a többi jelentkezőt is, és velem szeretnék tovább folytatni. Éppen egy bevásárlóközpontban voltam, így nem hallottam tisztán, és eleve nehezen megy a telefonálás. Velem folytatni? Ez mégis mit jelent? Még egy kör interjút talán? Vagy tényleg az enyém az állás? Igen, az enyém, jött a válasz, januári kezdéssel. 

Márciusra általában elmúlik a szám és az orrom körüli viszketés, és a bőr sem hámlik már. A kezem lassabban gyógyul, de az legalább kevésbé látványos. Az arcomat különböző krémekkel kenem, majd elfedem, hol kicsit barnábbra, hol pirosabbra rajzolom, hogy viszonylag harmonikus benyomást keltsen. 

Már két hónapja dolgozom itt. Két hónapja mindennap a hely elvárásainak megfelelően felöltözöm, reggelente időben érkezem, a konyhában kávét főzök, köszöngetek, majd végre becsukom magam mögött az ajtót, és leülök az asztalomhoz. Ha valaki netán benyit, és kérdez valamit, igyekszem tömören és lényegre törően válaszolni, figyelek a hanglejtésre, és ha nagyon összeszedem magam, még egy poént is sikerül elsütnöm, amit vagy értenek, vagy nem. Előfordul, hogy elsőre nem fogom fel, mit mondanak, ilyenkor elismételtetem velük, egyszer, kétszer, háromszor. Fenyeget a lebukás veszélye, de nincs más választásom. Ha a másik arckifejezéséből viszont úgy ítélem meg, hogy valójában semmi lényegesről nem esett szó, akkor mosolyogva visszahümmögök, majd továbbállok. 

Az ebédszünetek a legnehezebbek és legkockázatosabbak. Azokon a napokon, amikor ráveszem magam, hogy lemenjek a közös étkezőbe, és leüljek a közös asztalhoz, tudom, hogy résen kell lennem. Ha valaki nagy ritkán feltesz egy kérdést, ami igazán, tényleg csak nekem szól, olyankor pontosan tudom, hogyan kell megválaszolnom. Például, hogy mivel foglalkoztam, mielőtt ideköltöztem, vagy hogy hol él a családom, esetleg, hogy mit lehet csinálni Budapesten. Tudom, tudom, tudom. A kijelentésnek álcázott kérdésekkel azonban könnyedén sarokba lehet szorítani. Az a vélt vagy valós elvárás, miszerint azon melegében véleményt kellene alkotnom valamelyik esti tévéműsor előző napi epizódjáról, kifejezni mély együttérzésem egy konyha felújításával járó stressz miatt, netán választani, hogy melyik feltét ízletesebb a kétszersült kenyéren, legjobb esetben is minimum összezavar. Amíg pedig azon vacillálok, vajon elég-e egy bólintás, hogy vettem, vagy tényleg meg kellene fogalmaznom egy kimerítő, több mondatból álló frappáns véleményt, addig pont eltelik annyi idő, hogy végül semmit sem mondok, talán még csak nem is hümmögök, s a várakozó tekintetek tompán tovasiklanak. Most biztos, hogy lebuktam – gondolom ilyenkor. Holnap majd behív a főnök, és közli, hogy az általam helyettesített személy felépült, így nincs már szükség a munkámra. Kezet rázunk, mosolyogva minden jót kívánunk, ahogy ez itt szokás, majd soha többé nem találkozunk, és nem beszélünk egymással. Ám semmi ilyesmi nem történik. Sem másnap, sem harmadnap. Ami azt illeti, néhány hét múlva visszahallom az egyik kollégámtól, hogy többen is jelezték, mennyire elégedettek a munkámmal. Miközben hallgatom, félszegen mosolygok, mintha semmi közöm nem lenne ehhez a véleményhez, ha egyáltalán igaz, és ha egyáltalán tényleg jól értem. Majd megy tovább minden, a szokásos menetrendben.

Májusra, hála a gyakoribb napsütésnek, teljesen eltűnnek a kezemről a sebek és a repedések. Még szükség van időnként egy könnyű kabátra, vagy egy kardigánra, de már lényegesen könnyebben veszem a levegőt. Az arcom eredeti színe is visszatér, nincs szükség annyi festékre. 

S még mindig nem sejt senki semmit.