Elment?, pillantott föl az ágyból az öccsére Bábó, vagyis hát Jóska, akit Gyurka kiskorától fogva csak Bábónak hívott. Két év volt köztük, kiskorában nem tudta rendesen kimondani a nevét, a bátyja Bábó lett, rajta is ragadt. Ennek jó ötven éve immár, merthogy Bábó idén töltötte be az ötvennégyet, napra pontosan egy hónappal az anyjuk halála előtt.

Gyurka éppen a munkából jött hazafelé, amikor vitték el az anyjukat. Késő délután volt, még ott a kapuban átfutott benne, hogy a temetkezési vállalathoz neki kell majd holnap mennie, az apjukra ilyesmit nem lehet rábízni, jártányi ereje sincs, eddig is mindent az anyjuk intézett helyette.

Mikor az apjuk rákos lett, az anyjuk még egy takarítást is elvállalt egy háznál a hegyen, följárt minden délelőtt, az volt a dolga, hogy összesöpör az állatoknál, mert passzióból mindenféle állatot tartottak, még pávájuk is volt, ki nem állhatta szegény, állandóan ott rikácsolt a háta mögött, amikor a dísztyúkok ólját takarította, mintha folyton magának követelné a figyelmet. Biztos érzi, hogy nem sokra tartom, gondolta magában, se tojni nem tojik, se a húsát megenni nem lehet, mire való akkor itt ez a sok baromfi, dísznek, nekem ugyan egy se kellene.

Egész a végén vette csak észre, hogy valami nincs rendben nála, de nem ment orvoshoz. Nincs bennem erő, a fene egye meg!, ezzel járt haza mindennap, aztán többet nem szólt, hozzáfogott a dologhoz, mikor mi volt éppen, mert a ház körül is mindent ő csinált. Gyurka ugyan a nehezebb dolgokat hazacipelte, de az apjuk, főleg amióta nyugdíjba ment, odabent gubbasztott a konyhában, nyáron is a tűzhely mellett, örökké fázott, hazulról nem járt el, a kezelések miatt ereje se volt, nem is nagyon iparkodott, úgyhogy a legtöbb feladat Gyurkára meg az anyjukra maradt.

Lenn laktak a szegénysoron, így nevezték a falu Dunára vezető utcáját, ahol talán az övéké volt a legalacsonyabb, legrozogább, majd’ az összes régit lebontották már, különbnél különb palotákat építettek a helyükre. Se központi fűtés nem volt a házban, se semmi egyéb kényelmi berendezés, minden úgy maradt benne, ahogy az ötvenes évek végén kinézett, amikor megvették és beköltöztek. Kimeszelni minden ötödik-hatodik évben kimeszelték, mást nemigen javítottak rajta, legfeljebb a tetőn visszahúzták a cserepet, ha a vihar elmozgatta. Nem volt ugyan nagy ház, de rendesen meg volt építve, elfértek benne, mindennek jutott benne hely. Két szoba, konyha, fürdőszoba, amitől a spájz jóval kisebb lett, mert abból választották le a hetvenes évek elején. A közös falon volt a cserépkályha, a két szobát azzal fűtötték, a konyhában pedig télen-nyáron sparhelten főzött az anyjuk, nem kellett neki a gáz, ragaszkodott a sparhelthez, sőt nyáron, meg amikor nem volt nagyon hideg, mosdáshoz is azon melegítették a vizet, a bojler alá csak télen, nagy hidegben gyújtottak be.

Baromfit is tartottak. Egy-egy évben libát is, kacsát nem, azokkal sokkal több a gond, mint a libákkal, úgyhogy maradtak a tyúkok, elég nagy helyük volt hátul az udvarban. Időnként előre is engedték őket, hadd csipegessenek, kárt nem csinálnak, a veteményes el van zárva, a hatalmas diófa alatti padon pedig őrködött az apjuk, nehogy kimenjenek. Magában azt gondolta, erre még jó vagyok, másra úgyse nagyon, és elnézett a Duna felé, magában megállapította, hogy régen mennyivel jobb volt. Bántotta a dolog, nem jól van ez így, ennek a szegény asszonynak kell még most is eljárni takarítani, ő meg nem tud semmit sem csinálni, csak várja, hogy jöjjön már érte a halál. Mikor beteg lett, csak annyit mondott, elevenen nem bújhatok a föld alá!, úgyhogy háromhetente eljárt a kemoterápiára. A szomszédok rendesek, hozzák-viszik, ráérnek, Németországból hazaköltözött nyugdíjasok, semmi dolguk, örülnek, ha segíthetnek, bármikor szólhatnak nekik, elviszik őket autóval, ahová kell.

Az anyjuk az utolsó napot is talpon töltötte. Reggel kicsit nehezebben ébredt, álmában nem találta a szemüvegét, azt kereste égre-földre, el akarta olvasni az újságot, de szemüveg nélkül összefolytak előtte a betűk, hiába hozta közel egész az orráig, semmit nem tudott kiböngészni belőle. Végül ott volt, a helyén, az éjjeliszekrényen, nyúlt érte, hogy fölteszi, föl is tette, de így sem tudta elolvasni még a legnagyobb betűs címet se, hiába hozta közelebb, vitte távolabb, nem ment. Ezzel a rossz érzéssel ébredt föl, közben furcsán zakatolt a szíve. Egy darabig feküdt, hallgatta, ahogy dobol a vér a fejében, aztán lassan föltápászkodott.

Sose ment még ilyen nehezen neki a fölkelés. Különösebb jelentőséget nem tulajdonított neki, elindult, felöltözködött, aztán térült-fordult, tisztába tette, megreggeliztette Bábót, ahogy reggelente más napokon. Bábó a meleg tejet szerette, cukros tejbe aprította neki a kenyeret, és úgy kanalazta a szájába. Talán meg tudta volna enni maga is, de jobbnak látta, ha ő eteti, nehogy magára borítsa vagy összekenje vele az ágyneműt. Ötvennégy éve mindennap, Bábó nem unta meg, nem tiltakozott a siketnémáknak azzal a jellegzetes kiabálásával, amikor leginkább csak torokhangot adnak ki, és kézzel-lábbal hadakoznak hozzá.

Bábó nem volt siketnéma, egyszerűen nem beszélt. Senki nem emlékezett rá, mióta, miért nem,  egyszer hirtelen elhallgatott, de még bőven kisgyerekkorában. Ha nem beszélsz, hát nem beszélsz, így is megértjük mi egymást, az anyjuk ezt gondolta, az apjuknak pedig kisebb gondja is nagyobb volt akkoriban, mint hogy beszél-e a fiú vagy nem, mikor azon sem tudtak segíteni, hogy nem tanult meg járni, sose állt talpra, mindig négykézláb mászott.

Nem jártak utána, hogy mi a betegsége. A védőnő rendszeresen látogatta őket, amíg olyan korban volt, majd miután a kötelező oltásait megkapta, nemigen látott orvost. Óvodába nem járhatott, persze iskolába se, csak evett-ivott és termelte a mosnivalót az anyjának, aki tisztességesen ellátta, nem sok dolga volt vele az anyósának, aki vigyázott rá, amíg ő eljárt dolgozni. Mikor megint terhes lett, az orvos ugyan mondta neki, nem ártana kivizsgálni, mi a baja a nagyobbiknak, nehogy véletlenül a kisebbik is örökölje, de ő legyintett, minek, így is, úgy is késő, ha kiderülne, akkor se tudná már elvetetni. De Gyurka baja nem volt olyan súlyos, mint Bábóé, igaz, kisegítőbe járt, de nagy nehezen elvégezte a nyolc általánost.

Pont az udvar közepén állt egy hatalmas körtefa, alatta egy kispad, még az apósa csinálta az anyósának, arra ült le. Nem volt szép a körtéje, kicsit köves is, de legalább jó sokáig elállt. Ahogy most fölnézett, látta rajta a sok körtét. Ebből én már nem fogok enni az idén, állapította meg magában, és sóhajtott is hozzá, de azzal a sóhajjal a gondolatot is elengedte. Ő már régen megtanulta, vagy eleve hozta magával, hogy amin nem tud segíteni, azon nem is rágódik.

Bábó nem volt rossz gyerek. A körtefa alatt ülve átsuhant benne a gondolat, ha ő meghal, vajon majd Gyurka vagy az apjuk aprítja-e bele neki a cukros tejbe a kenyeret, talán jobb lenne, ha Gyurka etetné, tőle biztos jobban elfogadja, azzal megint sóhajtott, megint elengedte a sóhajtással a gondolatot, és a körtefán csüngő hatalmas körtéket nézte. Idén egész jó a termés. Ha így marad, akkor szépen lesz körte, ha a jég el nem veri addig. Be is kéne még főzni belőle. Maradt ugyan egy-két üveggel a tavalyiból, de Bábó annyira szereti, szinte remeg érte, a mindene a körtebefőtt. Ebéd helyett is képes lenne megenni.

Bábó egész életére a kisfia maradt. Gyurka talán meg tudott volna állni a saját lábán is, de sose nősült meg. Udvaros volt a szerszámkészítőknél, amíg működött az üzem, aztán mindenféle alkalmi munkát vállalt a faluban egy lakatos cégnél, ahol a főnök elsősorban az apja miatt tűrte meg, minimálbéren persze. Nem volt nehéz, amit csinált, tedd ide, szaladj oda, ötvenéves fejjel is, akárcsak inaskorában. De Gyurkát ez nem zavarta.

Száz szónak is egy a vége, az a nap is úgy indult, mint a többi augusztusi, júniusi vagy májusi, a körtéken látszott, hogy nemsokára lehet majd befőzni. Kicsit ugyan köves, de jó ízű körte. Az anyjuk ezt sose mulasztotta el megjegyezni, valahányszor fölbontott egy üveggel. Meg hát Bábó is szerette, csodálatos módon az apjuk is, aki bár mindent megevett, amit elé tettek, a befőttekkel hadilábon állt, egyedül a körtével tett kivételt. Ebben legalább nincs mag, ezzel indokolta.

A nap úgy indult, végződni persze nem úgy végződött, mert amikor az apjuk ment volna hátra a tyúkokhoz, ott találta az anyjukat a földön. Hirtelen nem is tudta, mit csináljon, nézett jobbra-balra, mintha segítséget várna valakitől. Arra lett figyelmes, hogy a kutya hangos csaholással jelez. Kiment, és ahogy elfordította a földön fekvő asszonyt, látta, hogy itt már nem sok teendője lesz az orvosnak.

A szomszédasszonyuk először hívta a mentőt, utána szaladt át, hátha lehet még valamit csinálni, szívmasszázs, levegőbefúvás, aztán hamar el is vetette a gondolatot, nem mert hozzáfogni, meg hát kicsit viszolygott is az egésztől, úgyhogy inkább kiállt a kapuba, hogy a mentősök jó messziről lássák.

Huszonöt percbe is beletelt, mire kiértek. Bábó látta a sürgölődést, hiába kiabált a maga néma torokhangján, nem hallották odakint, úgyhogy lefordult az ágyról, elmászott a küszöbig, és a nyitott bejárati ajtón keresztül bámult kifelé. A szomszédasszony azt hitte, káprázik a szeme. Ötven éve senki nem látta a faluban Bábót, egész kicsi korában csak. Akik nem ismerték, a házukra is babonás tisztelettel tekintettek, azt rebesgették, Bábó már nem is él, titokban, az éj leple alatt eltemették, csak a segély miatt nem jelentették. Ilyen és ehhez hasonló képtelen történetek keringtek róluk, úgyhogy amikor a szomszédasszony másodszor is odapillantott, és meglátta Bábó vigyorgó ábrázatát, amint a küszöb előtt hasalva rángatózik, mint a kutya, amikor incselkedik a gazdájával vagy a másik kutyával, hogy játékra csábítsa, meghűlt ereiben a vér.

Az apjuk is észrevette, odaszaladt, beljebb tolta a lábával, és szó nélkül rácsukta az ajtót. Bábó nem is ellenkezett.

Gyurka a kapuban érte a halottszállítókat, tartott befelé a szatyrával, kenyeret, valami felvágottat meg két doboz sört is hozott, hogy az apjával majd megisszák a meccs alatt. Időbe telt, mire elindult befelé, mintha nem is a saját lábán menne, hanem valaki tolná maga előtt, ő meg engedelmeskedik.

Jó kétórás semmittevés, hallgatás után már csak arra vártak, hogy kezdődjön a közvetítés. Az apjuk még a fürdőszobában foglalatoskodott, Gyurka közben a hűtő tartalmát vizsgálta, amikor hirtelen annyit hallott, hogy Bábó megszólal a háta mögött. Elfehéredett, megfordult, hirtelen el is indult, majd a küszöb előtt megtorpant, egyik lábáról a másikra állt, habozott, szóljon-e be az apjuknak, hogy Bábó az előbb azt kérdezte, elment?, aztán tűnődve a bátyjára nézett, mintha arra várna, hogy mondjon még valamit, de Bábó kifejezéstelen tekintete láttán meggondolta magát, visszament a hűtőszekrényhez, fogta a sörét, és lehuppant vele a fotelba a tévé elé.