Berta Ádám írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Harmincéves koromban Kolumbiába utaztam, hogy megtanuljak spanyolul. Hat hónapig lehetett turistavízummal az országban tartózkodni, és amikor a hat hónap letelt, nem akartam eljönni. Jól éreztem magam. Az utolsó pillanatban állást kaptam, így aztán ottmaradhattam. Bogotában, az ország fővárosában, egy amerikai középiskolában tanítottam irodalmat. Decemberben karácsonyi bulit tartottak az iskolában, minden tanárnak kezébe nyomtak egy bögrét, ez volt a munkahelyi ajándék. Nekem aznap mondták meg, hogy a második félévtől nem kell jönni. Nem tudtam fegyelmezni a diákokat óra alatt, ezért másik tanárt kerestek a helyemre.

Ha az embernek megszűnik a munkaviszonya, akkor a munkavízum is lejár. Újra turistavízumot kellett szereznem, hogy tovább maradhassak Kolumbiában, ahol akkor már egy éve éltem, és igencsak otthon éreztem magam. Ahhoz, hogy a vízumom típusát meg tudják változtatni, ki kellett lépnem az országból, aztán újra belépni. Nem akartam repülőjegyre költeni, úgy döntöttem, földi úton közelítem meg az egyik szomszédos országot, Ecuadort, ahol azelőtt sosem jártam. Több mint fél napi buszozás után Kolumbia déli határára érkeztem, ahol zöld hegyek között, nagyon szép vidéken egy mély szurdok alkotta az országhatárt, a völgy mélyén patak folyt. Kiszálltam a buszból, és beszereztem útlevelembe a pecsétet, amely azt tanúsította, hogy elhagytam Kolumbiát. Szívem szerint azon nyomban visszafordultam volna, hogy felüljek a Bogotába tartó buszra, és folytassam az életemet Kolumbiában. Előttem terült el az ismeretlen Ecuador, amihez semmi nem kötött. Türelmetlenül sóhajtottam, és a napsütésben átgyalogoltam a határon. Egy kiskatona kinyittatta a táskámat, hogy átvizsgálja a holmimat. Amikor ezzel megvolt, azt mondta, Bienvenido, és egy kézmozdulattal beterelt az országba. Úgy határoztam, rászánok egy hetet, és majd csak azután térek vissza kolumbiai bérlakásomba. Talán soha többet nem vet ide az élet, győzködtem magam – ha már Ecuador határán vagyok, miért ne nézzek szét az országban.

Egy hétig utazgattam, jártam a fővárosban, az óceánparton és még néhány helyen, átszeltem az egyenlítőt is. Egy héttel később felszálltam egy északra tartó, délutáni buszra, hogy visszamenjek Kolumbiába. A buszon hamarosan elaludtam, és arra ébredtem, nagyjából fél órával a határ előtt, hogy egyenruhások állítják le a buszt. Mindenkinek átvizsgálták a papírjait. Amikor rám került a sor, a tányérsapkás határőr vagy katona azt mondta, nincs benne beléptető pecsét. Meg kell bírságolnia, folytatta – a bírság összege 200 USA dollár. Nálunk, Kelet-Európában az nagyon sok pénz, feleltem. Nem tudom kifizetni.

Tényleg?, vonta fel a szemöldökét az egyenruhás, és leszállított a buszról. Az út szélén kis kunyhó állt, őrszobaféleség, amelyben volt egy iroda és egy rácsokkal körbevett cella. Bekísértek, és már csattant is a rácsos ajtó, a zárkában találtam magam.          

A zárkában egy velem nagyjából egykorú fickó állt. Bemutatkoztunk, Juan Davidnak hívták. Szavaiból rögtön kiderült, hogy kolumbiai, és hazafelé igyekezett, amikor rács mögé dugták. Neki nemcsak a pecsétje hiányzott, hanem egyáltalán nem volt útlevele.  A hátizsákján kívül volt nála egy hatalmas dróttekercs és egy fogó, ezekkel kereste a kenyerét, mint vándor kézműves. Rögtön meg is kérdezte az őrszobán ülő kiskatonától, hogy mi a barátnője neve. Amikor a katona megmondta, Juan David drótból meghajlította a lány nevét, és ráerősítette egy nagy, díszes, drótból hajtogatott szívre, amelyet már korábban elkészített.

Vedd meg, mondta a kiskatonának, amikor kész lett. Két dollár, tette hozzá. A kiskatona elvette a drótszívet, és átadta a pénzt. Juan David boldog mosollyal fordult felém. Megkétszereztem a vagyonomat, mondta.

Hamarosan kitereltek bennünket a cellából, és felültettek egy határőrségi jelzésű, zöld-fehér kisteherautó platójára. A kocsi az ország belseje felé indult meg, amit rossz jelnek tekintettem. Juan David derűs volt, azt mondta, gyalog jött idáig, és innen már alig ezer kilométer választja el úti céljától, Kolumbiában található szülővárosától.

– Brazíliából jövök, minden határon lecsuktak, mert nincs útlevelem – mondta. – Peruban nyolc hónapot ültem. Jól elvoltunk, klassz volt a társaság, németekkel, amerikaiakkal is barátkoztam. Végül mindig továbbengednek.

A kisteherautó befordult egy kisvárosba, és megállt egy sarki bolt előtt.

– Ha akartok, vegyetek magatoknak ennivalót – mondta a kiskatona.

Juan David lemászott a platóról, és vett egy zacskó zsömlét. Nem mozdultam. A zsebemben amerikai dollár és kolumbiai peso volt. Ecuadorban az előbbi a hivatalos fizetőeszköz.

– Én ma este már Kolumbiában vacsorázom – mondtam a kiskatonának.

Amikor újból megállt a kisteherautó, egy börtön előtt voltunk. Az egyenruhások a cellába vittek bennünket, amelynek nem volt bútorzata, csak néhány koszos laticel hevert a sarokban. Délután öt óra lehetett. Odakint még sütött a nap, de a betoncellában érezhetően lehűlt a levegő. A hegyekre nagy ablakon át lehetett kilátni, amelyet rács borított. Üveg nem volt az ablakban. Felvettem a kapucnis pulóveremet és az esőkabátomat, de így sem tudtam megmelegedni. Kicsit ugráltam, a tagjaimat tornáztattam, hogy ne fázzak. Háromezer méter magasan voltunk. Rossz volt belegondolni, hogy esetleg úgy alakul, hogy itt kell tölteni az éjszakát. Abban a pillanatban eszembe jutott, hogy péntek van. Ha fel kell hívnom a quitói magyar konzulátust ahhoz, hogy kiengedjenek, akkor bizony lehetséges, hogy legközelebb hétfőn tudok beszélni velük. Nem akartam három éjszakát tölteni ebben a fogdában.

Juan David közben maga alá gyűrt egy-két laticelt, és berendezkedett az egyik sarokban. Nagy, fémvázas hátizsákjában turkált, láttam, hogy egyáltalán nincsenek váltás ruhái. A hátizsák szinte teljesen üres volt: csak két pokrócot tárolt benne, meg egy hófehér, vadonatúj sportcipőt. Büszkén mutogatta a cipőt, láttam rajta, nagyon sokat jelent neki, hogy van egy ünneplős cipője, mert a másik pár cipő, amit a lábán viselt, büdös és koszos volt. Nem csoda, gondoltam, hiszen napi ötven-hatvan kilométert gyalogolt minden nap, hogy mielőbb hazaérjen.

– Te is jobban teszed, ha elfoglalsz egy sarkot – mondta Juan David egy idő után. – Néha előfordul, hogy éjjelre megnő a népsűrűség.

– Nem akarok itt éjszakázni – feleltem. – Figyeld meg, még ma átérünk Kolumbiába.

A cella falába karcolt feliratokat nézegettem. A legtöbb fogvatartott odavéste a keresztneve mellé, hogy melyik városból való, és hány éjszakát töltött itt. A feliratok alapján úgy tűnt, túlnyomórészt kolumbiaikat vágtak sittre ezen a helyen. A legtöbb név mellett három vagy négy egymást követő dátum volt olvasható, mintha jellemzően három éjszakát kellett volna itt tölteniük. Nem akartam belegondolni, hogy hétfőig kell maradnom.

Kintről behallatszott a labdapattogás, a börtönőrök a napsütésben röplabdáztak. Egy-egy jól sikerült megoldás után boldogan ujjongtak, pacsiztak. Teljesen besötétedett, mire letelt a műszakjuk. Újra feltettek bennünket a kisteherautóra, amely most jó irányba, a kolumbiai határ felé indult meg. Ezt jó jelnek vettem. A határ mellett nagy irodaház állt, amelyet előző héten, amikor befelé jöttem az országba, észre se vettem. Betereltek mindkettőnket, és ebben az épületben egy magasabb rangú határőrtisztnek is elmondhattam, amit aznap már sokszor elismételtem.

– Az Európai Unió polgára vagyok. Maguknak ebből nagy bajuk lehet, hogy engem itt tartottak. Nem csináltam semmit. Engedjenek át Kolumbiába, ahol lakom.

A tiszt bizonytalanul nézett rám.

– Van egy feltételem: ha Juan Davidot nem engedik szabadon, akkor egy tapodtat se mozdulok innen – fejeztem be a szónoklatot.

Kikísértek bennünket az irodaház elé. Koromsötét volt.

– Az ott a híd, a túlsó oldalon Kolumbia van – kezdte a tiszt. – Menjenek. De ide többet vissza ne jöjjenek. Ha nem engedik be magukat Kolumbiába, akkor meg kell tanulniuk repülni.

 

Amikor átmentünk a hídon, úgy éreztem, hazafelé megyek. Itt lakom, idetartozom, gondoltam magamban. Megmutattam az okmányaimat a kolumbiai határőrnek, aki szóvá tette, hogy nincs meg a pecsét, amely igazolja, hogy beléptem Ecuadorba, és utána egy héttel később kiléptem onnan, de aztán legyintett.

– Talán azért nincs pecsét, mert a magyar útlevelekbe nem szoktak Ecuadorban pecsétet ütni – mondtam.

Juan David egyszerűen közölte, hogy kolumbiai, és a szülővárosába tart.

– Menjenek – mondta  a határőr.

Este nyolc óra is elmúlt, fáradtan, de boldogan baktattunk a határ menti kolumbiai kisváros szélén.   

– Vacsorázzunk – mondtam Juan Davidnak. – Fizetem az ételt.

A városka főtere felé vettük az irányt. Kihalt utcákon haladtunk, aztán fokozatosan egyre több járókelővel találtuk szembe magunkat a sötétben. Valami bizonytalanságot éreztem újdonsült barátomon, akivel a rács mögött töltött három-négy óra egészen összekovácsolt. A szembejövő emberek arcán is furcsa kifejezésre lettem figyelmes, és hirtelen összeállt a kép. Juan David a honfitársai körében hajléktalannak számít, engem pedig a külsőm alapján gringónak, pénzes turistának könyvelnek el. Furcsa párost alkottunk, nem értették, mi közünk lehet egymáshoz, miért vagyunk együtt. Nekem addig a pillanatig ez eszembe se jutott, Juan Davidban csak a barátot, a sorstársat láttam, akivel összekötött a közös megrázkódtatás, a nyelv, az ország és még egy csomó minden.

A főtérre érve be akartam lépni egy pizzériába, de a tulaj köszönés helyett rögtön Juan Davidra bökött, és közölte:

– Ő nem jöhet be.

Kértem két pizzát, az éjjel-nappaliban vettem hozzá néhány sört, leültünk a járdaszegélyre, és megvacsoráztunk.

Ahogy jóllaktam, még fáradtabbnak éreztem magam, és igazságtalanságnak tartottam volna, ha elköszönök Juan Davidtól, mondván, ő úgyis az utcán meg az út szélén szokta tölteni az éjszakát, én pedig hotelben fogok aludni.

– Gyere velem – fordultam hozzá, aztán a városka egyetlen szállodájában kifizettem a kétágyas szoba díját. Nevetségesen olcsó volt. A recepciós ugyanolyan rácson át berregett be bennünket, mint amilyen mögött Ecuadorban fogva tartottak.

Leültem az egyik ágyra, és levettem a cipőmet. Juan David meg se kérdezte, megnézheti-e, rögtön odaugrott, kitépte a cipőmből a talpbetétet, és tüzetesen szemügyre vette a talpat, kívülről-belülről, a varrásokat, a nyelvet.

– Európai cipő, ugye? – ismételgette izgatottan. – Az európaiak nagyon jó cipőket gyártanak. Ez egy nagyon jó cipő.

Bágyadtan bólogattam, éreztem, mindjárt lecsukódik a szemem. Juan David ekkor elővett egy jó harminc centis kést a hátizsákjából.

– Ez a késem – mondta jelentőségteljesen. A szeme villogott. – Úgy el tudom dugni a hátizsákban, hogy soha nem veszik észre – folytatta. – A börtöncellában is ott volt.

Döbbenten tudatosítottam, hogy valóban engem se motoztak meg, és ezek szerint Juan Davidot se, mielőtt a rács mögé dugtak bennünket. A hátizsákomra mutattam.

– Ebben nincs kés. Én nem tudom megvédeni magam.

Átfutott az agyamon, talán szeretné eldönteni, meleg vagyok-e, azért fizettem-e be őt is a szállodába aznap éjjelre, mert ellenszolgáltatást várok. Elaludtunk. Másnap reggel korán ébredtem, Juan David mélyen aludt, látszott, hogy teljesen kimerült. Ki tudja, ezelőtt mikor aludt utoljára puha, vetett ágyban. Kiléptem az ajtón, és a recepciós lelkére kötöttem, hogy csak akkor ébressze fel Juan Davidot, amikor már feltétlenül muszáj, és a fürdőszobát is engedje neki használni.

Felszálltam egy kora reggeli buszra, amely fél óra alatt bevitt Kolumbia déli, Ecuadorral szomszédos tartományának székhelyére. Ott éppen akkoriban nyitottak a boltok. Az első utam egy cipőboltba vezetett, ahol, ha átszámolom, nagyjából 200 USA dollárnak megfelelő pesóért vásároltam magamnak egy pár sportcipőt. Ugyanis addig zokniban voltam. A strapabíró európai cipőmet otthagytam a szállodai szobában, emlékül Juan Davidnak.