A hetvenes évek derekán történt, hogy Újvidéken a halpiacra siettem, amikor valahol a vizsgálati börtön oldalában pillanatra megálltam megkötni a pertlimet. Önkéntelenül bepillantván az egyik járdaszélen parkoló autóba, egy könyvre lettem figyelmes a kesztyűtartóban. A cím így hangzott: A látogató. Írta Konrád György. Hallottam már róla, de még nem olvastam, csak jóval később, amikor az ismert szerző A városalapító című regénye mintegy meghódította a világot. Utóbbi szülővárosomban is szép sikert ért el, nálam is. Telitalálat, Konrád semelyik másik műve nem sikerült jobban – szerintem. A látogatón, úgy tartom, lehetett volna még dolgozni, egyengetnivaló akadt még volna bőven – mintegy kiegyensúlyozni –, emezen ugyanakkor nem maradt igazítanivaló. Príma elgondolás, remek ötlet, hogy a várostervezők valóságos háborút folytatnak a városlakók ellen, mintegy terrorizálván az utóbbiakat. És nagyon jó a megvalósítása is, de ez sajnos nem könyvkritika, bár az lenne csupán – mementó helyett.

Konkrétan nem emlékszem Konrád Györgyre Novi Sadon. Akkorra már, amikor megpillantottam „a hívatlan vendéget” abban a kocsiban, az Új Symposion szerkesztőségében megismerkedhettem Mészöly Miklóssal, Nádas Péterrel, Eörsi Istvánnal és még sok más jeles tollforgatóval az anyaországból, azonban Konráddal nem. És nem emlékszem arra sem, hogy fellépett volna az Újvidéki Rádió M-stúdiójában, ahol oly sokan bemutatkoztak abban az időben, amikor még ott az ilyesminek (is) akadt szép számmal közönsége. Nem beszélve például Latinovits Zoltánról, aki ott mindig teltház előtt szavalt. De lehet, hogy csak rossz az emlékezetem, meg kellene kérdezni Tolnai Ottót vagy Végel Lászlót Konrádot illetően, ám erre most nem jutott idő. (Pedig rémlik, mintha látnám… lelki szemeim előtt… az est után a színfalak mögött az M-stúdióban.)

Konrádot teljes testi valójában igazából Pesten vehettem jól szemügyre. Úgy hiszem, először életemben, méghozzá a budai Angelika presszóban ’91-ben, amikor a háború elől oda menekültem. Ami akár gazdasági emigrációnak is tekinthető volt, mivel a miloševići éra kezdetén rögtön kirúgtak a munkahelyemről, az Újvidéki Televízióból. Ahogy előtte az Új Symposionból a szocialista időkben, vagy ahogy a Kossuth Rádióból az Orbán-éra gyümölcseként. Utóbbit már nem volt alkalmam elmesélni Konrád Györgynek, de az előző kettőt igen, ő meg jót nevetett. Ugyanott az Angelikában jót mulatott ezen Csoóri Sándor is. Igen, nem gurult el a gyógyszerem, akkor még lehetséges volt az ilyesmi, ami ma már nem. Nem tudom, talán abból az alkalomból találkoztak ott, a híres presszó egyik félreeső sarkában, hogy az együttműködés architektúráját felskicceljék.

Az ilyesmi mára elképzelhetetlenné vált a szekértáborokkal és egyebekkel, az összes szomorú, ostoba kellékkel együtt. Engem a Szépirodalmi szerkesztője, Mátis Lívia vezetett oda csaknem kézen fogva – örök hálám néki, akármiként sült is el a dolog később –, hogy segítsenek munkához jutni, ami meg is történt. Azt hiszem, Csoóri Sándor mozdított az ügyön, úgy kerültem a Magyar Tv Panoráma műsorához, ahonnan Chrudinák Alajos főszerkesztő elképzelésének hála: ki a szerb–horvát frontszakaszra (horvát oldalon). De ez nem az én lelki megrokkanásom története, hanem futó emlékezés Konrád Györgyre, aki élénk érdeklődést mutatott a jugoszláv helyzet iránt mindig is. Olyannyira, hogy írt egy könyvet jóval az Angelika után a jugó háborúról, a vérfröcsögős, esztelen széthullásról. Ma is jól emlékszem rá, ahogy ott a presszóban kérdezi, hunyorogva a szemüvege mögött, hogy szerintem meddig fog ez az egész tartani.

– Remélem, nem sokáig – hangzott részemről a félig-meddig kitérő válasz, amivel nagyon sokunk reménykedésének adtam hangot, ugyanakkor magam se hittem benne igazából, éreztem is elmenőben a hátamon Konrád és Csoóri tekintetét. (Ők sem hittek benne.) Ma már egyikük sem él. A minap Konrád ment el, előtte Csoóri, Mátis Lívia sincs már az élők sorában rég, aki a Sziveri János-díj egyik fő tartóoszlopa volt (azóta billeg az egész rakomány).

Tanú nélkül maradtam, ami ezt a röpke találkozást illeti Konrád Gyurival, de szívesebben vettem elő most az emlékezetemből, muszáj valamit csinálni, mint hogy olyan zsurnalisztikai „elmélkedést” ejtsek, amilyen sokhelyütt volt olvasható a napokban. Hogy – hát – ahogy a család tudatta (a szokásos szó és cselekményfordulatokkal): életének 87. évében elhunyt Konrád György Kossuth-, Herder- és sok egyéb díjas író, esszéista, szociológus. Konrád Györgyöt hosszan tartó, súlyos betegség után otthonában érte a halál. Temetéséről később intézkednek… stb.

Konrád Gyuriért pontosan 2019. szeptember 13-án jött el a: Látogató. Az az: Utolsó.