Cserna-Szabó András írásai a Jelenkor folyóiratban>

Klári lassan, halkan teszi be az ajtót a férfi után. Aztán még kicsit hallgatózik, hogy nyílik-e ajtó a folyosón.

– Titokban érkeztünk? – kérdezi mosolyogva a férfi, miközben lehúzza a cipőjét az előszobában.

– Nem. Dehogy. Csak van itt a szomszédban egy kibaszott szipirtyó, kilencven és a halál között. Hetente feldob a közös képviselőnél, hogy orgiákat rendezek, a közkép meg rögtön hívja a tulajt. Baráti áron bérelem a kecót, nem akarom, hogy kidobjanak.

– És tényleg szoktál orgiákat rendezni?

– Mióta túl vagyok a nyugdíjkorhatáron, már nem – nevet Klári, és lerúgja piros magassarkú cipőjét. – Tényleg, te mennyi vagy?

– Hát én még innen… Ötvennyolc. Ötvenkilenc leszek januárban. Egyébként már a bárban is mondani akartam, hogy bomba az alakod, meg minden. Úgy értem, hatvannak se mondanálak, ötvenötnek se…

– Nem kell a púder, kisfiú, már megvettelek – mondja Klári, és a nappaliba vezeti a férfit, leveszi róla a bőrkabátot, a kanapéra ülteti. Kispárnányi szobakutya bújik mellé, nyaldossa a kezét.

– De hogy bírod a melót még mindig? Úgy értem, egész éjjel szambázni oda-vissza a piákkal megrakott tálcával… Én már kétszáz méter gyaloglás után taxit hívok.

– Rutin, kisfiam, rutin. Te még az egyszeregyet bifláztad a tanítónénivel, amikor én már pultoztam. Évszámot nem mondok, egy úrinőnek bizonyos kor után már vigyáznia kell, mire emlékszik. Csak annyit árulok el, hogy akkor ősszel jelent meg a Beatles Abbey Road lemeze, tudod, amelyiknek a borítóján a négy gombafejű átdzsal a zebrán. Tudom, mert az egyik brit vendégtől ezt kaptam ajándékba. Szerelmes volt belém. Reménytelenül. Valamelyik költözésnél veszett el a bakelit.

– Hol történt ez?

– Hol, hol? Hát a Mátyás pincében. Régen minden ott történt. De dolgoztam én már mindenhol, a Fészektől a Metróig, a Kispipától a Hungáriáig, a reptértől a Balatonig, oda-vissza, befutóra… Bécsben is voltam, még az ancien régime-ben, a Mathiaskellerben melóztam évekig.

Közben Klári betol a cédélejátszóba egy romantikus spanyol gitárkoncertet, skót viszkit önt a férfinak, kicsi szódával megspricceli.

– Honnan tudod? – kérdezi a férfi.

– Emlékszem. Ezt ittad a bárban. Ötven évre visszamenőleg emlékszem arra, ki mit iszik. Amúgy semmi másra, lukas zokni a memóriám, de erre emlékszem. Szakmai ártalom.

A kutya a „zokni” szó hallatán nekiáll rágcsálni a férfi zokniját, a férfi finoman odébb rúgja az állatot.

– Na és te? Veled mi az ábra? – kérdezi Klári és lehuppan a férfi mellé, a kanapéra egy vodka-naranccsal.

– Semmi extra. Illetve mégis. Basszusgitároztam sráckoromban, nem is ment rosszul. Kis híja volt, hogy én is játszottam a P. Mobil Kétforintos dal című kislemezén 1978-ban. Aztán mást választottak. Csalódtam, letettem a hangszert, azóta csak rajongó vagyok. Mindenem a rock. Van egy kis vállalatom, import-export. Elég jól megy. Tudod, főleg Kína.

– Ja, Kína most a menő – mosolyog Klári, és rágyújt egy hosszú, vékony, mentolos cigire.

A férfi csak most veszi észre a hatalmas antik üveges vitrint. Drága darab, lehet vagy százéves. Pompás faragások díszítik. A nappali egyik falát beteríti.

– Jesszusom, mennyi pohár!

– Ezerkétszázharmincegy. Pontosan. De folyamatosan nő a számuk – mondja Klári büszkén.

– Minek neked ennyi pohár?

– Semmire. Gyűjtöm.

– A poharakat?

– Mindenkinek kell valami hepp! De ezek nem akármilyen poharak. Ezek híres emberek poharai. Nézd meg nyugodtan. Oldalt nyílik a szekrény. Vigyázz, egy vagyont ér minden egyes darab. Na jó, maradjunk annyiban, hogy némelyik sokat ér.

A férfi föláll a kanapéról, a vitrinhez megy. Óvatosan kinyitja az oldalsó ajtót, és kivesz egy hosszú nyelű, zárt tulipán formájú vörösboros kelyhet. Nézegeti, vizsgálja.

– Gobbi Hilda, 1969, egri bikavér.

– Hogy?

– Fordítsd meg, hercegem! Minden pohár alján ott van egy kis matrica, és rá van írva, hogy ki ivott a pohárból, melyik évben, és mit. De persze feleslegesen. Mindről tudom kívülről.

– Akkor meg minek?

– Hát, ha majd megmurdálok, és valaki megörökli. Hogy majd az is tudja. Bár ki örökölné? Se kölyköm, se rokonom. Talán majd a Vendéglátóipari Múzeum átveszi. Na, vegyél ki még egyet! Tegyél próbára!

A férfi ritkás, hosszú haját füle mögé tűri kezével, és kiemel az üveg mögül egy másik poharat.

– Ez egy úgynevezett old fashioned pohár, viszkit szoktak belőle inni – mondja a férfi.

– Pontosan! És tizenöt centiliterig koktélt. Szóval: Mick Jagger, Puszta koktél, 1982, Bécs.

A férfi kis híján elejti a poharat. Aztán gyorsan visszateszi.

– Az a Jagger? – kérdezi még mindig megdöbbenve.

– Ismersz másikat, úttörő?

– De mi az a Puszta koktél?

– Két cent Mecseki Itóka, három cent barackpálinka és öt cent száraz tokaji szamorodni. Jó szar, de a gazdag turisták szeretik. Azt hiszik, ezt isszák a betyárok a Hortobágyon. Legalábbis én mindig ezt mondom nekik.

A férfinek kezd tetszeni a játék. Bujtor István, James Hetfield, Liz Taylor, Ceaușescu, Petri György, Grace Kelly következik, Klári minden pohárról tud mindent: a tihanyi Keszeg, a Hilton, az Intercontinental, Debrecen, a Nylon, Ferihegy stb.

– Már ne haragudj, Klári, de ha te ilyen fontos embereket ismertél, akkor mit keresel egy másfél szobás panelban a nyolcadik emeleten? – kérdezi a férfi.

– Nem ismertem őket, Winnetou! Csak felszolgáltam a piájukat, aztán mikor betolták, lenyúltam a poharukat. Ennyi! – nevet Klári, szőke haja belelóg a szemébe. Most szinte negyvennek néz ki.

Klári feláll, tölt magának, ezúttal tisztán vodkát, rágyújt, leül a kanapéra. A férfi még mindig az üveges vitrin előtt áll.

– Akkor basztam el, mikor Bécsben beleszerettem Wolfgangba. Vele jöttem haza Pestre. Már a rendszerváltás után. Mi csináltuk a legendás Kék Tangót!

– Jártam ott párszor, kurvára vagány hely volt.

– Nem emlékszem rád, kávboj. De oda annyian jártak, mint az oroszok. Még oroszok is! Előtte pedig a Zöld Óra volt a miénk. Na, az vagány hely volt! A legmenőbb Budán. Hét ugribugri pincércsaj dolgozott alám. Amikor már a bőrünk alatt is pénz volt, mondtam Wolfgangnak, szálljunk ki, és menjünk el örökre valami egzotikus szigetre, mondjuk Bora Borára, és csak dugjunk meg piáljunk egész nap, amíg meg nem döglünk a tengerparti naplementében.

A férfi érzi, vége a bemutatónak, most jön a dráma. Visszaül a kanapéra, átöleli Klári vállát.

– De nem mentetek…

– Hát nem. Illetve én nem mentem. Mert Wolfgang eltűnt. Mint a kámfor. És vele együtt eltűnt a kassza is. Minden eltűnt. Illetve nem. Rám hagyta a Kék Tangó összes adósságát. Akkor már két éve együtt drogozott azzal a román kiscsajjal. Daria, az a kis számító, fekete ribanc minden éjfélkor elénekelte a színpadon a My Heart Will Go On-t. Ennek a hülye Wolfgangnak meg erre állt föl. Úgy csináltam, mintha fogalmam sem lenne, mi van köztük. Gondoltam, majd elmúlik. Hát nem múlt el. Most valószínűleg együtt hernyóznak és dugnak Bora Borán a tengerparti naplementében, ha azóta meg nem döglöttek.

Klári szeméből mindjárt folynak a könnyek.

A férfi zokniját újra rágni kezdi a kutya, de Klári csúnyán ráordít:

– A kurva anyád, Falco, abbahagyod, vagy kiváglak az erkélyre, mint macskát szarni!

A férfi megsimogatja Klári haját, és ad neki egy papír zsebkendőt, mert Klárinak szétfolyt a szeme alatt a sminkje, és az orra taknyos. Most konkrétan úgy fest, akár egy százéves zombi. Aztán Bon Jovira lassúznak a nappaliban, aztán már mindketten meztelenek, aztán még isznak egyet, aztán a hálószobában kötnek ki, aztán már majdnem minden jó lenne, de akkor a férfi azt súgja kétségbeesetten: Klári, nincs egy Viagrád?

A hálószoba falán, az ágy felett életnagyságú poszter, Marilyn Monroe néz rájuk szőkén és szomorúan.

– Nincs – mondja Klári szelíden. – De semmi gáz, nagyfiú. Ma éjjel kicsit sokat ittál. De holnap is felkel a nap. És holnap lesz a visszavágó. Most aludj el szépen, kis Balázs.

Aztán elalszanak. A kutya felmászik az ágyra, és bekuckózza magát Klári lábához.

Délelőtt fél tizenegy. Mikor Klári felkel, a férfi már nincs az ágyban. Igaz, a nappaliban, a fürdőszobában és a konyhában sincs. Nincs sehol. Még kis levélke sincs sehol.

Klári főz egy kávét, eltünteti az előző éjjel romjait, leül a nappaliban a kanapéra. Rálő a távirányítóval a tévére, valami talkshow ismétlése megy. A hosszú párkapcsolat titka, ez a téma. Szürcsöli a forró kávét, szívja a cigiket. Aztán megcsörren a mobilja.

– Hívtalak, drágám, még éjfél előtt tegnap – Klári legjobb barátnője az.

– Nem tudtam felvenni, Bóbita. Felszedett a bárban egy import-export. Kína.

– Mi van?

– Egy ilyen hatvan mínuszos rocker csávó, lófarok, kis bajusz, bőrkabát. Ki volt bélelve, mint a téli kesztyű.

– Húúú! És helyes?

– Elég helyesnek tűnt.

– Húúúúúúú! És komoly?

– Komolynak tűnt.

– És?

– Reggelre eltűnt, mint Kossuth a ködben.

– Visszajön!

– Nem jön vissza.

– Miért? Házas?

– Nem tudom, hogy házas-e, de nem jön vissza.

– Honnan veszed?

– Tudom.

– Honnét?

– Elvitt valamit.

– Nem mondod!

– De!

– Biztos?

– Az első pillanatban észrevettem, ahogy kijöttem a hálóból és ránéztem a vitrinre.

– Melyiket?

– Szerinted?

– Ringo Starr?

– Majdnem.

– Csak nem?

– Csak de. Freddie Mercury.

– A grappás pohár? A kehely alul kiöblösödik és egy szűkebb hengerben folytatódik?

– Az. 1986. Barackpálinka.

– Hogy hívták a faszit?

– A tököm tudja… A szokásos. Valami Tibi, Zoli vagy Feri – mondja Klári, és a hűtőhöz megy, a kiürült kávésbögréjét félig tölti vodkával, majd valamicske narancslét zúdít rá. Aztán a konyhaajtóban kis híján felbukik a kutyában. Valamit káromkodik, majd akkorát rúg a rózsaszín, szőrös papucsával Falcóba, hogy az nyüszítve repül át egy design puff fölött, hogy végül a dohányzóasztal tetején kössön ki.

Klári még vagy húsz percig beszél Bóbitával, elmondja neki, hogy ma csak hétre kell mennie, és éjfélkor már végez is, hogy várja a postást, mert ma van nyugdíj, és hogy a tegnapi csávónak végül nem állt föl. Aztán kimegy az erkélyre, és nézi a novemberi szürke városra ráülő szmogfelhőt, az égre csíkokat rajzoló repülőket, a panelházak tetején gubbasztó fagyos madarakat. Mikor a postás csönget, már nem hallja. Már nincs itt. A Mount Otemanu zöld csúcsáról gyönyörködik a kéken csillogó, hullámzó óceánban. A trópusi klíma csapadékos szezonja van, magas páratartalom, 31 fok árnyékban. Haját lágyan lobogtatja az észak-északkeleti toerau.

(Fotó: Valuska Gábor)