Mindent el kell követnünk, hogy intézetünk családbarát munkahely legyen, hangzott el a délután ötkor kezdődő értekezleten. A jelenlévők között alig voltak anyák, a legtöbben már elmentek a gyerekekért az óvodába és a napközibe. Hosszúra nyúlt a vita, utána sorba kellett állni a vécé előtt. Mikor végre, utolsóként bejutottam, percekig ültem a deszkán, és bámultam magam elé. Lekapcsolódott a lámpa, de ez sem zavart, üldögéltem tovább a sötétben, csak akkor lengettem meg a karom a fényérzékelő felé, amikor fel akartam állni.

Az intézetünkben rengeteg anya van. Eva-Maria, a sejtkultúrás asszisztens semmi másról nem tud beszélni, csak az ikreiről, Daniella az íróasztalán valóságos házioltárt állított fel a lányának, Lakshminak több száz eurós vásárlási utalványt dobtak össze a kollégák, amikor szült, viszont azt, hogy Ineznek férje és négy gyereke van, csak akkor tudtam meg, amikor magával hozta őket a karácsonyi ünnepségre. Igaz, Inez csoportvezető, és éjjel-nappal dolgozik. Egy bizonyos szint fölött ha van is gyerek, arról hallgatni szokás.

Én szerencsére eleve kívülálló voltam. Nem lehettem külföldibb, mint Lakshmi vagy Inez, de még náluk is rosszabbul illeszkedtem a társaságba. Három nyelven gondolkodtam, de mind a háromban hibákat ejtettem beszéd közben. Ráadásul nem csak azt nem tudtam, hogyan fejezzem ki magam, azzal sem voltam tisztában, hogy miről kéne beszélgetnem. Emellett eltörpült az, hogy nem volt sem gyerekem, sem férjem, sőt barátom vagy barátnőm sem.

Aznap még bőven maradt tennivalóm, de nem bántam, nem siettem sehová. A kollégáim mind hazamentek, csak a folyosó túloldalán, egy másik laborban égett a villany. Valamivel tíz óra után le kellett mennem a földszintre, a sötétszobába. Ez régebben egyfajta bátorságpróba volt, rosszul viseltem az árnyékok játékát a gyengén megvilágított lépcsőházban, és visszafojtott lélegzettel nyitottam az ajtókat magam előtt, de a félelem idővel apró rutinmozdulatokra bomlott, oldalpillantássá a lépcsőfordulóban, arc elé emelt karrá, torokköszörüléssé. A földszinten is dolgoztak még néhányan. Az egyik szobában Nico, a görög posztdok görnyedt a számítógép előtt. A lépteim hangjára felnézett. Te már megint sokáig maradsz?, kérdezte mosolyogva. Igen, de úgy látom, te is, feleltem, és siettem tovább.

Összeszedtem a holmimat, és indulás előtt még egyszer elmentem a mosdóba. Odabent sötét volt, de ahogy beléptem, felkapcsolódott a mozgásérzékelős lámpa. Akkor láttam meg a lábakat a fülke aljában. Megdermedtem. Pontosan az ilyen helyzetektől rettegtem. Ki ülhet ott? Ismerős vagy rosszakaró? Vajon él-e, vagy esetleg meghalt, azért nem zavarja a sötétség? Persze az is elképzelhető, hogy csak szeret egyedül lenni. Nem tudtam, mivel járok jobban, megszólaljak, vagy menjek be a szomszéd fülkébe, és végezzem a dolgomat, mintha nem lenne senki a fal túloldalán. Amíg ezen gondolkodtam, újra sötét lett.

Ijedtemben csuklani kezdtem, erre megszólalt a fülkében ülő. Bocs, mozognál egy kicsit, hogy világos legyen? Tettem egy lépést, aztán még egyet, közben a mellkasomra szorítottam a kezemet, és mélyeket lélegeztem a vécéillatosító-szagú levegőből. Köszi, hallottam a fülke felől. Beléptem a másikba, letoltam a nadrágom, és ráültem a vécére. Lakshmi, te sírsz?, kérdeztem. Aham, hangzott a válasz. El nem tudod képzelni, mennyire idegesítő ez a lámpa. Ha lengeted a kezedet, arra is reagál a mozgásérzékelő, folytattam. Csak az a baj, hogy nincs szabad kezem, mondta Lakshmi. Mert? Éppen fejek, ahhoz meg két kéz kell. Mit csinálsz? Tejet fejek mellpumpával, magyarázta Lakshmi. Nem hallod? Igaza volt, ha figyelek, feltűnt volna a mellszívó zümmögése. De miért pont itt csinálod?, kérdeztem döbbenten. Hová menjek?, fakadt ki. Ebben a kurva épületben ez az egyetlen hely, ahol egyedül lehetek. Ma itt kell rohadnom éjfélig, és már teljesen tele volt a mellem, átütött a pólómon meg minden, kénytelen voltam lefejni.

Hallgattunk, csak a pumpa szuszogott. Megint sötét lett. Meglengettem a karomat, aztán lehúztam a vécét, és visszaültem. És izé, hogy hívják… Mehar, segített ki Lakshmi. Szóval Mehar, folytattam, ő még tejet iszik? Hogyne, még csak fél éves, csodálkozott Lakshmi. Ja, bocs. Semmi baj, amíg nem volt gyerekem, engem sem érdekeltek, nevetett. Gondolom, te nem is akarsz már.

Megvártam, amíg újra sötét és világos lett, csak utána válaszoltam. Nem akarok, de nem is lehetne. Sajnálom, mondta Lakshmi. Nem tudtam.

Hét éve terhes voltam, de elvesztettem, folytattam. Az ötödik hónapban. A méhem is ment vele. Jaj! De hát mi történt?, kérdezte riadtan. Valaki megütött. Helyesebben hasba rúgott. Úristen, ilyenről én is hallottam, még Londonban. Anyám egyik barátnőjét kirabolták és megverték terhesen. Én ezért nem is mertem esténként egyedül járkálni az utcán.

Nem az utcán történt, hanem otthon, mondtam, amikor újra lekapcsolódott a lámpa. Aztán egy ideig csak gubbasztottunk a sötétben. Lakshmi szólalt meg először. Igazából azt hiszem, én kész vagyok. Köszönöm, hogy tartottad nekem a fényt. Integettem. Ismét világos lett, aztán motozást hallottam a szomszéd fülkéből. Te nem jössz?, kérdezte végül. Ha nem bánod a tejfoltokat, szeretnélek megölelni. Köszönöm, de én még üldögélek itt egy kicsit, azt hiszem, feleltem.

Becsapódott az ajtó. Magamra maradtam, mégsem bírtam hosszan ott ülni. Mint egy léket kapott gumimatracból a levegő, elszivárgott belőlem a magány. Megmostam a kezemet, felvettem a kabátomat, és leszaladtam a lépcsőn. Nico irodája előtt megálltam. Felnézett, de most nem mosolygott, nem is kérdezett semmit. Lecsukta a laptopját, bedobta a táskájába, és elindult az ajtó felé.