Pali szeret gitározni, jól tanul, szenvedélye az olvasás, tizennyolc éves cigány fiú. Az osztály felröhög. Én is velük röhögök. Pampula felnéz jegyzetfüzetéből, orrára csúszik a szemüveg, nem reagál. Hol él ez a nő, jegyzi meg Gyufa, erős pofacsontját ököllel támasztja. Pampula az ajtófélfa mellől figyeli az osztály reakcióit, nem reagál, csendben jegyzetel. Az alapítványos nő megvárja, amíg elül a morajlás, aztán folytatja. Pali öt évvel ezelőtt menekült szüleivel és fiatalabb testvéreivel Stockholmba, itthon hátrányos megkülönböztetések érték, az utóbbi időben pedig családja élete is veszélybe került. Az osztály csendesedik, de még mindig vannak, akik sugdosnak. A nő „dont forget to use condom” pólóban higgadtan folytatja. Elbírja-e ezt a terhet egy tizenéves fiú, kérdezi fásultan. Párunkból ismét kifakad a röhögés. Az osztályban is van egy cigány fiú, ezért röhögünk. Igaz, ő tizenhat, ahogy legtöbbünk, és a jegyei alapján nem nagy tehetség. Sanya mosolyog és vörösödik. Gyűlöli, amiért ő az egyetlen cigány köztünk. A nő, miután elhadarta a mondandóját, elhagyja a termet, Pampula pedig folytatja az irodalomórát. Nem sok idő maradt kicsöngetésig. Az osztályban természetes a cigányozás. Cigányozol, ha valaki hülyeséget csinált, cigányozol, ha valakit meg akarsz sérteni, és cigányozol akkor is, ha nem jut éppen más eszedbe. Mivel a röhögés nem marad abba, Pampula kifakad. Csönd legyen már, az anyátokat! Egyetlen kérdésre sem tudtatok normálisan válaszolni! Csak megy a röhögés meg a hülyéskedés! Ugyan már, tanbá, vág közbe Gyufa higgadtan. Létezik ilyen? Cigány, és jól tanul? Meg cigány, és szenvedélye az olvasás? Nem tudtuk komolyan venni a sztorit. Pampula erre lemerevedik. Mereven bámulja Gyufát, de nem mond neki semmit. Csöndben a táblához sétál, kopasz feje vörös, mint a rák. Krétát vesz a kézbe. „1848. március 15”. Miközben írja, Gyufa súg valamit a mögötte ülőnek. Pampula feje lilára vált, mintha fojtogatnák. A sugdosás erősödik. Pampula hirtelen fordul meg, fehér ujjai közül a kréta villámgyorsan repül ki, egyenesen Gyufa homlokáig. Koppan, kettétörik. Lehull a fekete pulóverre, onnan pedig az ölbe. Megfagy a levegő. Pampula a széktámlára helyezi vastag szövetzakóját, világoskék műszálas ingjén sötét háromszög jelenik meg hónaljban. Csak pofázik? Mikor óra van? Pampula szeme szikrákat szór. Gyufára pillantunk, Pampulára nem merünk. Pedig ismerjük már a haragját. Röhögsz? Folytatod? Zavarod a másikat? Aki figyelne? Aki készül? Mert te nem gondolkodsz! Gyufa egy fejjel magasabb a tanár úrnál. Nem ijed meg, nincs vesztenivalója. Nemegyszer hallottuk már, a jegyein nincs lehetőség javítani. Gyufa tűr. Addig ül csendben, amíg Pampula visszavonulót nem fúj. A tanár úr kerek lencséit visszatolja orrnyergére, majd egy másik krétát keres, színeset, nyugodtan túrja az asztalfiókot, izzadt kopasz fejére félkörívben pár szál pihe tapad, mint nyálas nyalókára a macskaszőr. Az előző alatt folytatja, nagy piros betűkkel: Nemzeti dal. Csönd van a teremben, izzadságszag. A szélen ülök, merevek a karjaim, nem merek ablakot nyitni. Oldalról figyelem, ahogy Gyufa kisöpri a krétamaradványokat az öléből. Miért csak Gyufát tegezi. Gyufára nézek, vérben úszik a szeme, hátrafordul, Sanyát nézi mögöttem. Mindenki látja, hogyan. Van ebben a pillantásban valami mélyről jövő. Csak a fejét fordítja hátra, teste mozdulatlan. Hatalmas hústömeg, vörös pofazacskók. Sanya az ellentéte, csontsovány, alacsony, kerüli a szemkontaktust. Aztán mégis összeakad a tekintetük. Sanya félrepillant, Gyufa lassan visszafordul. Ha Sanya nem tette volna meg neki, most még nagyobb bajban lenne. Mert a Gyufát is ismeri már mindenki. Ugyanúgy robban, mint Pampula. Közel egy éve, hogy az apjával lakik. Az anyja a megyei kórház várójában halt meg. Emiatt sok hülyeséget elnéztek már neki. Majdnem ki is rúgták, mikor betörte a Kálaynak az orrát egy műanyag tálcával. Azt mondják, jól jött neki az anyja halála, különben már intézetben lenne. A márciusi ifjakról tanulunk. Pampula magyaráz a párizsi mintára zajló forradalomról meg Kossuth pozsonyi beszédéről. Figyelem őt a táblánál, megint annyira higgadt, az izzadtság megszáradt a fején. Csak ez a savanyú bűz nem múlt el. Miért nem csinál vele valamit. Figyelem a vörös foltot Gyufa homlokán. Eltakarom a mosolyom, nehogy észrevegye, még képes, és megrángat a szünetben. Ő ugyanis totál kiszámíthatatlan. Kinn laknak az apjával egy balástyai tanyán. Örököltek egy rozoga viskót. Cikizték is, hogy falusi, meg disznókkal alszik. Miután megelégelte, jól megverte a cukkolókat, és állítólag felgyújtotta a táskájukat a tankönyvekkel együtt, pont, mint ahogy az apja sárga Zastaváját. Tavaly megkérdezte, járnék-e vele. Hülye vagy, bazmeg, vágtam rá röhögve, mire még aznap kiborította a táskámat az udvaron. A tamponok is kirepültek. Berugdosta őket a bokorba. Halál ciki volt. Mindenki rajtam röhögött. Képtelen voltam a sírást abbahagyni. Legszívesebben letéptem volna a barom fejét. Engem nem érdekel az anyja halála. Valami kurva nagy gáz van vele. A következő héten Pampula arról beszél, hogy a márciusi ünnepségre mi is készülünk műsorral. Ha besülünk, az az ő szégyene. Sanya székére pillantok. Üres. Egyszer apát a cigányokról kérdeztem. Azt mondta, nincs velük baj, legalábbis a Sanya anyukájával biztosan nincs. Őt ismerjük a Mars téri zöldségpiacról. Pampula közben ismerteti a felállást: Pilvax kávéház, Tizenkét pont, Landerer nyomda, Nemzeti dal, Táncsics kiszabadítása. Ebben a sorrendben. Nekem esélyem sincs nagyobb szerepre, kivéve, ha bajuszt növesztek. Pampula csontos ujjai között egy hosszú kihegyezett ceruzát pörget, majd elindul körbe a teremben. Nekem semmi bajom a Sanyával. Következő héten el is viszem neki a házit. Kedves asszony nyit ajtót. A kutyák majdnem elsodornak. Mindjárt bezárom az ikreket, mondja, és szurkolok, hogy sikerüljön neki. Kedves cigányasszony. Messze áll, de van rajta valami természetellenes. Talán a szemöldöke van feldagadva, talán csak a csontozata ilyen. A karján viszont egyértelműen egy nagyobb kéz szorításának foltját látom, hasonlót, mint a Gyufán az egyik nyári szünet után. Lesütöm a szemem. Nem akarom, hogy lássa, bámulom. Betessékel a házba, miután a tyúkhálós kennel ajtaját rácsukta a kutyákra. Csörömpöl a felmosóval, vízzel tölti tele. Hadar valamit, majd felszívódik, erős ultraszagot hagyva maga után. Egyedül találom magam a ház félhomályában. Mégsem kellene itt lennem. Rossz érzés kerít hatalmába. Az ugatás és a drótháló zörgése behallatszik a házba, tompán visszhangzik a folyosó. Nejlonszatyor csörög a kezemben. Súlyosak a tankönyvek, tudomány és távolságtartás. Bizonytalanul lépkedek Sanya szobája felé. Minden olyan színes, a bútorok, a fal, csak az a porcelántigris hófehér, amely a sarokban éles fogakkal, ugrásra készen, támadó pózban mered rám. Ekkor vécétartály hangját hallom. Öblít. Hirtelen egy fehér atlétás férfi magasodik elém. Vastag, izmos karján tetoválás. Téged meg ki engedett be, kérdezi higgadtan, de a hanglejtés sejteti, hogy tilosban járok. Hogyhogy ki, motyogom, magam is meglepődve zavaromon. Nem megmondtam, hogy ne lássak itt senkit, üvölti a konyha felé, olyan hirtelen, hogy a vér is belém fagy. Lemerevedek. Vérben úszó szemmel, támadóan néz rám, akár a porcelántigris. A víztartály csendesedni kezd, teljesen feltöltődik vízzel. Hagyd itt a szatyrot, és tűnés, folytatja higgadtságot színlelve, és érzem, hogy bármelyik pillanatban eldurranhat. Óvatosan megfordulok, égeti a hátam a tekintete. Nagy darab férfi, a vastag nyakán duzzadó erek és a fakó tetoválása jár a fejemben. Felbőszített bika. Vajon mitől ennyire ideges? Egy violinkulcsot tetováltak a füle mögé. Vérzőt. Talán zenél, vagy a hallása kifinomult, mint az állatoknak. Leteszem a szatyrot, kilépek a fényre, vissza sem nézek. Azt sem bánom, ha az ikrek tépnek szét, inkább, mint hogy a házban maradjak. Miért nem engedett be a Sanyához, jár a fejemben, miután hangosan szuszogva kiérek az utcából. Elered az eső, de a nap is kisüt. Veri az ördög a feleségét, mondanák otthon. Nálunk ugyanis mindenki babonás a családban. A Sanya már három hete nem jött iskolába, Pampula is három körtét csavar be napközben. Ezt például a büfében mesélték. Aztán elérkezik a nagy nap. Vigyázban állok az udvaron, hallgatom az ünnepi beszédet. Az egyik osztálytársam, frissen növesztett barkóval, pihebajusszal, Petőfit szaval. Mögöttem a sorban valaki piszmog, hátrébb lökdösődnek. Pampula legelöl áll, mint egy cövek, hátrasandít, nem szól, de látom, jegyzi magában a neveket, édes lesz a bosszú. Olyan hirtelen borul el az ég, mint amilyen gyorsan kettesével rendeződtünk az udvaron. Esni kezd, de a Nemzeti dalt nem lehet megszakítani, mindenki zengi az ismert sorokat, én is szavalom, lassan ázik át a blúzom, a hajam, a víz lefolyik a hátamon, a szoknyám alá, a cipőmbe, a hangfalak maximumon recsegnek, torzítva ontják magukból a magyarok istenére esküszünköt, mi együtt üvöltjük, Pampula mosolyog, és engem eltölt a büszkeség.