Kicsit zavarba hoz egy olyan helyiség, ami nagyobb, mint a lakásom. Ideiglenes otthon momentán. Pedig igazán csak egy szoba. Viszont tudok benne sétálni, fel és alá járni, ami otthon nem lehetséges, otthon az írószékben ülve tördelem a kezem. Hallom, régen fényes bálterem volt, suhogtak a szoknyák, ide-oda parázslottak a lánytekintetek. Egy ekkora szoba, ilyen kilátás, a park, lent nyomban a rózsakiállítás, aztán a pázsit zöld szőnyege, fenyők dülöngélő táncolása, hogy máris kezdődik az erdő, melynek mélyéből a minap előbukkant egy kicsi őz, és csak nézett. Mintha nem látott volna még tárcaírót.

Igen, kérlek, egy életen át, hóban, fagyban, ünnep sivatagában vagy kórházszobában is azon gondolkodni, hogy történik meg valami semmi. Valami mérhetetlen, amihez nincs patikamérleg, mázsasúly. Hogy a történés nagyon akar-e látszani, vagy csak óvatosan szeretne megszületni, semmi harsányság, semmi csinnadratta, nincsenek siratóasszonyok, nincsen lampionok alá sorakozott bérkórus. J.-re gondolok, aki belépett hozzánk a minap. És körbefordult ebben a tágas helyiségben.

Láttam a minap az erkély peremén két kicsi bogarat. Az egyik meg se mozdult, ő volt a nagyobb. A másik, a kicsi meg csak futkosott körülötte, nem hagyta abba, csak futott, körözött, futott.

Már rég megtörtént, csak nem vetted észre.

Soha nem fog megtörténni, de ha észrevennéd, nyomban belehalnál.  

Hallottam, sok hasonszőrű járt ebbe a szobába vissza rendszeresen. Például egy nagy író, aki nemcsak hatalmas regényt írt egy bizonyos hajós kapitányról meg az ő hűtlen feleségéről, hanem igazi postás is volt egy tragikus szerelemben, levél, ide, oda, aztán a költő koporsójába csempészi a lázas levelezés félmindenét. Becsempészni a szerető körmölte paksamétát, válogatott előtte a selyemszalagok között, aztán a bordó mellett döntött, azzal kötötte át őket. Kérlek, Dezsőkém!

Itt időzött rendszeresen egy mozdulatfilozófus írónő!

Él itt rendszeresen egy nagytermetű, bodros hajú dzsessz zenész, Petőfin gondolkodik régóta.

Elnöki lakosztály, mert egyszer Árpi bácsi itt szállt meg, már elnök korában.

Ezek az apróságok például a szobához tartoznak, a szoba történelméhez?

Miféle álmok, tervek születtek itt!

Mennyi mondat lett itt kitalálva, izgatottan lefogalmazva, hogy döbbenten kattogott az itteni kis írógép, régen a szoba tartozéka volt, nahát, milyen szép, milyen érdekfeszítő, írj, kérlek, írj.

Nagyon fontos momentum, lehet, hogy egy szobából miféle környezetbe lépünk ki, mi néhány hete egy olyanban laktunk egy óceános hétig, hogy nyomban az utcára jutottunk, máris megforgatott bennünket a kacskaringós sikátoron átfúvó, dorádaillatú mórhuzat.

Kilépsz lépcsőházba, kertbe, a mindbe, a megértő semmibe.

A 15-ösből hosszú folyosóra léphetek ki, ez a szoba az épület úgynevezett főhelyisége. Így látom meg J-t, aki fél évszázada jár a kastélyba, korábban nem egyedül kalandozott itt, a kertben, a parkban, a parton, aztán egyszerre csak nem volt kivel jönni. De azért jött. A folyosón most futkároznak a gyerekek. Csattog a boldog kis talpuk, a konyhából fölszivárog az illat, ma rántott zeller lesz a vacsora a miheztartás végett.

Hogy történik meg. Hogy lesz. Mikor veszed észre. Mikor csodálkozol rá. Miért akarod most már, amit pedig sokáig nem akartál, nem merted, nem tudtad, nem kívántad.

J. tesz egy lépést felém, ja, hogy ti vagytok itt, ebben a szobában.

Mi vagyunk, mondom, meg a szoba emlékei.

Tizenhét év óta nem jártam benne, szól, azóta.

Gondolkodom, mi is lehet ez az azóta.

Itt halt meg O., mondja J., ebben a szobában, azóta nem voltam benne.

És aztán bejön, mintha százszor, ezerszer megtette volna, átlépi a küszöböt, bent körülnéz kicsit, majd bólint, igen, sejtettem, hogy ennyire meg fog változni.