Három és fél órája tanulmányozza Budapest tömegközlekedési térképét, és én ettől szép lassan a falnak megyek. Mikor megszületett, és először vettem a karomba, már akkor is jéghidegen nézett rám. Mintha előre meg akart volna büntetni, amiért később, amikor ketten maradtunk, mindig ki akartam zsarolni a szeretetét. Szeretsz, kicsim, kérdezem tőle most is. A pszichológus persze azt mondta, hogy nem szabad ilyen kérdésekkel gyötörni, csak éreztetni kell vele a szeretetemet, és akkor majd ő is, tényleg, csak adjak neki időt. De én most akarom hallani, iszonyúan vágyom rá, hogy valaki szeressen. Nem szól, úgyhogy óvatosan megsimogatom a hátát, ő erre ideges mozdulatot tesz, a lábát maga alá húzza, közelebb hajol Angyalföldhöz, tempósan a 105-ös busz megállóit kezdi sorolni, de a Béke térnél sajnos elfogy a türelmem, elrántom előle a térképet. Riadtan néz, azt kérdezi, most mi van, én meg, hogy te hálátlan kis szar, azt kérdeztem, hogy szeretsz-e engem. Nem tudom, válaszolja erre olyan természetességgel, mintha mindig is ezen gondolkodott volna, pedig ilyesmi eszébe sem jut soha, ébren töltött óráiban kibaszott pótló- és éjszakai buszokon jár az esze, felteszem, ezekről is álmodik. Ettől a gondolattól, meg a rideg és elutasító nem tudomozástól persze még idegesebb leszek annak ellenére, hogy én sem tudom mindig eldönteni, tényleg szeretem-e őt. Néha az apját látom benne, akivel boldog voltam, néha szintén az apját, aki elhagyott minket, máskor a rosszakarómat, aki elüldözte az apját, megint máskor a társamat a magányban és a kiszolgáltatottságban. Most olyan, mintha szándékosan és élvezettel kínozna. A térképről lassan letépek egy vékony csíkot, ő feljajdul, folynak a könnyei, de tudja, mit kell mondania, hogy véget érjen a tortúra, úgyhogy gyorsan elhadarja, hogy szeretlek, anyuka, nagyon szeretlek. A karomba szorítom, és megígérem neki, hogy holnap kap egy új térképet, ami nincs elszakadva. De ugye pont ugyanilyet, kérdezi hüppögve az ölemben, megnyugtatom, hogy ilyet, pontosan ugyanilyet.

Arra gondolok, milyen lenne az életünk egy párhuzamos univerzumban, ahol minden úgy történik, ahogy ő szeretné. Először is szükségünk lenne egy hibrid kékbuszra, amely át tud alakulni trolivá, villamossá, metróvá és a BKK hajójárataivá. Viszont menet közben sosem alakulna át, mindig csak akkor, ha teljesen végigment a megadott vonalon, és minden megállóban megállna, függetlenül attól, vannak-e fel- és leszálló utasok. A buszt felváltva vezethetnénk, tehát neki és nekem is kellene rá egy-egy jogosítvány. Én vezetnék, amíg ő eszik, alszik vagy megtervezi a következő úti célt, ő vezetne, amíg én mosok, főzök és takarítok. A menü mindennap pontosan ugyanaz lenne: reggelire cornflakes tejjel, ebédre nutellás gofri, uzsonnára nutellás gofri és vacsorára is nutellás gofri. Egy percre sem állnánk ki a forgalomból, és sosem fogyna ki a benzin, dalokat és mondókákat költenénk a soron következő megállók neveiből. Ez maga volna a biztonság, a világ megismerhető és átlátható lenne, logikus rendszer szerint épülne fel, amelyben nem merülnének fel többé azok a kellemetlen kérdések, mint hogy kit és hogyan kéne szeretni, hogy elvégzi-e vajon a speciális iskolát, és tud-e annyit fejlődni, hogy egyszer majd állást szerezzen valahol, családja legyen, vagy legalább egy kicsit a saját lábára álljon. A buszra mindenki felszállhatna, akinek van érvényes jegye vagy bérlete, kivéve apát és Jokert a Batmanből, mert ahol ők megjelennek, ott minden alkalommal kitör a káosz.

Aztán elképzelem, milyen lenne egy olyan világban élni, ahol minden úgy történne, ahogy én szeretném. Felkelnék reggel, és mindennap volna valami új, kreatív és egészséges ötletem az aznapi reggelihez. Ő ezt értékelné, megölelne és megpuszilna napjában háromszor: egyszer, amikor iskolába indul, egyszer, amikor onnan hazaér, és egyszer lefekvés előtt. Nem azért, mert én kérném rá, hanem azért, mert neki ehhez lenne kedve. Anyák napján virágot hozna, meleg nyári délutánokon a Városligetben ücsörögnénk, olvasnánk, aztán megbeszélnénk, mi volt a könyvben. Iskolaelső lenne, és nagyon jó focista, bolondulnának érte a lányok. Tervezgetnénk, melyik gimibe menjen, utána azt, hogy melyik egyetemre. Szerelmes lenne, és hazahozná bemutatni a barátnőjét. Picit féltékeny lennék, de akkor azt mondaná, hogy mindig engem fog a legjobban szeretni, úgyhogy ne féljek. Lediplomázna, megházasodna, és nagyvonalú lenne, mert meghívná az esküvőjére az apját is. Én is elvinném a lagzira az élettársamat, mert lenne. Az ifjú pár az én utcámhoz közel választana magának lakást, hogy az unokákat bármikor rám lehessen bízni, de a fiam néha, mondjuk havonta egyszer, csak úgy, egyedül is átjönne hozzám, hogy egy kávé mellett elbeszélgessünk az élet nagy dolgairól, elmondana nekem majdnem mindent, és én is majdnem mindent elmondanék neki.

A tablettából, amit az orvos idegesség ellen írt fel, beveszek hármat, és megiszom rá egy deci gint. Tudom, nem lenne szabad, de ettől a koktéltól mindig azonnal jobb emberré válok. Most is ez történik, még egy ötletem is támad. Ő ül a megcsonkított térkép fölött, és úgy látom, hogy már nem haragszik, mintha el is felejtette volna, hogy mi történt az előbb. Én is maga vagyok a nyugalom, a határtalan türelem, tudom, most sikerül majd jó anyának lennem. Kitaláltam valamit, mondom neki, nagyon sok megállót kell hozzá menni egy nagyon különleges busszal, olyannal, amivel még soha nem is utaztunk korábban, és a végén lesz egy jármű, aminek csak két megállója van, és nincs rajta a Budapest-térképeden, mert titkos.

A zugligeti libegővel négyet fordulunk, lefelé a városi panoráma egyre sötétebb. A természet szépsége és az elénk táruló, lélegzetelállító kilátás persze nem érdekli, egyedül bámulom, ő a kötélpályát figyeli, a libegő mechanikai működését igyekszik megfejteni. Szeretném elmondani neki, hogy amikor kislány voltam, én is mindig idejártam a szüleimmel, hogy tündérnek képzeltem magam libegőzés közben, és szórtam a városra a tündérport, hogy minden fájdalom és bánat elmúljon az emberek szívéből. És hogy talán ott csesztem el ezt a tündérkedést, hogy a saját kis kobakomra sosem tettem egy csipetnyit sem, és elfogyott, és csak sokkal később jöttem rá, hogy engem így nem véd a tündérek titkos varázsereje. Sőt, egyenesen rám szállt a többi ember fájdalma és bánata, és ezt nehéz zsákban kell átszállítanom az Óperenciás-tengeren túlra. És hogy tulajdonképpen ő, a fiam van benne ebben a zsákban, és ha erre gondolok, akkor nem is tűnik olyan nagyon nehéznek, néha egészen könnyű inkább, megemel, mint egy hatalmas léggömb. Szóval ezt mind nem mondom el neki, mert úgysem értené, inkább csak próbálom rá átsugározni – az érzéseimmel tanítom őt is érezni.

Ez az utolsó kör, utána zár a libegő. Amikor ezt felmérem, egyúttal azzal is számolok, hogy iszonyú erőszak és hiszti árán fogunk elköszönni a közlekedés újonnan megismert csodájától. Ám még mielőtt felkészíteném magam a megoldandó konfliktusra, félszegen megkérdezem őt, hogy szeretsz-e, kicsim. Nagyot sóhajt, mintha tudná, mi a kötelessége, mintha tényleg szeretné, hogy boldog legyek. Nem tudom, mondja, és én látom rajta, hogy igazat mond, hogy tényleg nem tudja. Nem baj, hazudom neki. Nem baj, majd megszokom.