Ennyiszer kellett lesújtania Károlynak, hogy felaprítsa a mandulaágakat. Még szerencse, hogy kisfejszével. Csak akkor iktatott be pihenőt, mikor a felesége kijött az udvarra megtudni, miért nem akar már véget érni az átkozott fejszecsattogás: Te megőrültél, apu! Tönkreteszel engem. Másnap azért diadalmasan közölte velem, hogy végzett az egyik határral. Sőt, már el is égett – egy pillanat alatt – a kazánban. Százezer fejszecsapás, és alig van nyoma. Csak a karjaiban.

Történt, hogy a Kádár utcában, özvegy Wursné háza előtt, kivágtak egy jókora mandulafát. Másfél méteres csonk meredezett a helyén. Kissé odébb gondosan rakott kazalban magasodtak az ágai. Külön a vastagja, de az reggelre eltűnt. Maradtak a vékonyabb ágak, a gallyak és a vesszők, millió girbegurba vonal.

Miért vágták ki a mandulafát? – kérdeztem Wursnét, alig titkolt ingerültséggel, miután leszámoltam a nyugdíját a csipketerítős asztalkára. A mandulafa tavasszal virágos katonaként őrizte a bejáratot. Zümmögő gyűrűbe vonták a rovarok. Ősszel meg elnézte, hogy megtömöm a zsebem a termésével, s osztogatom meglepett ismerőseimnek. Nem kedveltem az özvegyet, de tiszteltem, mert egyedül tartotta rendben a házat és a hatalmas kertet.

Mióta amputálták az egyik lábát, válaszolta, ebben a szobában van reggel, este, éjszaka. Csak segítséggel tud mozogni. A könyv az egyetlen öröme. Ám kevés fényt kap a szoba, és a mandulafa miatt még kevesebbet kapott.

És mi lesz az ágakkal?

A városgazdálkodás tizenkétezer forintért hajlandó elszállítani, de ennyi pénzt nem ér meg.

A felét megérné?

Annyit igen.

Tudtam, hogy Károlynak szüksége van fára. Panaszkodott, hogy a kazán minden mennyiséget felzabál, és mégis alig van meleg a szobákban. Nem csoda. A bontásból származó ablakkeretekből, ajtókból, a zsírként sercegő pozdorjából, a leselejtezett irodabútorokból nem lehet tartós meleget csinálni. Pedig micsoda munka szétverni őket! Károly az erőpazarló megoldások híve volt. Az építőiparból ment nyugdíjba, s noha csak segédmunkásként, mindent megtanult a kőművesek mellett. Kisujjában van a szakma, szokta mondani s mutatni. Ha igényes munkát kellett végezni, akkor a nagyfőnök hozzá fordult. Természetesen tegeződtek.

Segítettem megrakodni s felhúzni a kétkerekű kordét a meredek Öcsi-dombon.

Kettőt fordultunk délután. Másnap egyet. Harmadnap szólt, hogy a többit majd elhozza egyedül, mert most megint nincs jól az asszony, és kiröhögi a család, hogy ennyit dolgozik ezzel a rőzsével.

Aztán takarítsák is föl szépen a környéket, ne maradjon törmelék, kérte Wursné.

Először kétezer forintot adtam Károlynak, aztán még kétezret. Merthogy az özvegy nagyon elégedett a munkával. Fürkészőn nézett rám, sóhajtott, és eltette a pénzt.