Az üdülő rozsdás vaskapujához háromfokos rozoga falépcső vezetett. Az udvaron sörpadok álltak, egy betonmedence, betonterasz az épület előtt. A vaskorlátokat borostyán futotta körbe, a nedves vakolaton penész. Vas, beton, indák, uszadékfa, sár. A gyerekkorom. Az öltözőt nem lehetett kulcsra zárni, csak reméltem, hogy nem nyit rám senki. Szia, drágám, köszönt, aki épp bejött, egy, legfeljebb két meztelen női test az én gyerektestem mellett. Többen nem fértek el. A szombat délelőtti úszásokat szerettem a legjobban. Azóta is a szombat délelőttöket szeretem a legjobban.

A fű ilyenkor még nedves volt, simogatta a lábfejem, a fehér lóherék körül rajzó méheket próbáltam csak elkerülni. A maró méhméreg hirtelen spriccelt szét a talpamban, ha elkalandoztam. Kihúztam a fullánkot, és féllábon bicegtem a folyóig, ahol a hűvös víz tompította a fájdalmamat.

Délelőtt mezítláb lehetett lesétálni az alumínium lépcsőn a folyóba, délutánra már égetett a tűző naptól. Emlékeimben a meder mindig ugyanolyan, pontosabban mindig ugyanúgy változik. A lépcsőről egy köves, kagylós, iszapos mélyedésbe léptem, undorodtam az érzéstől, így próbáltam gyorsan átúszni oda, ahol már nem ért le a lábam. A lépcsővel szemben, kissé jobbra egy sziget osztotta ketté a medret. Sebes, örvényes sodrás folyt a sziget mögül, a turbinák irányából, és egy lassabb, szélesebb folyam előtte. A kettőt egy ugrálófa választotta ketté, ahonnan én soha nem ugrottam le, bár volt, hogy odaúsztunk, megkapaszkodtunk benne, és csak hagytuk, hogy a testünk hánykolódjon a víz felszínén. Ha erősíteni akartunk, az árral szemben úsztunk egy darabig, és csak utána „csorogtunk le a kék lépcsőkigˮ, ahogy azt akkor neveztük. Próbáltam elképzelni, hogy mi történne, ha egyszer véletlenül nem sikerülne kiúsznom, és továbbvinne a folyó a hídig vagy a hídon túl, esetleg fennakadnék valahol, vagy elnyelne egy örvény. Vajon állítanának-e az én emlékemre is egy keresztet a tulipánfa tövében, mint annak a fiúnak, akinek az életéről ugyan semmit nem tudtam, a haláláról viszont annyit igen, hogy belefulladt a Rábába.

A huzatos Helsfyr állomáson várom az egyes metrót, munkába megyek. Egy keleti külvárosból utazom Oslo egyik nyugati negyedébe, fél óra buszút, majd a metróállomások: Ensjø, Tøyen, Grønland, Jernbanetorget, Stortinget, Nationaltheatret, Majorstuen, Frøen, Steinerud, Vinderen. Egy óra oda, egy óra vissza, vagy több, attól függően, hogy épp én megyek-e a fiamért a bölcsődébe. A bölcsőde egy erdő szélén van a hegyen, a gyerekek mínusz tíz fokig kint alszanak a babakocsiban. Az igazgató irodájában van egy keltetőgép, áprilisra várják a kiscsirkéket. Dimbes-dombos, csúszós, sáros udvaron lépked a gumicsizmájában, még nincs fél éve, hogy megtanult járni. Vajon honnan tudja, hogy egy ilyen terepen óvatosan kell mozogni?

Kimerített ez a tél, a fázás, az erőkifejtés, hogy eljussak helyekre, hogy kimondjak szavakat, amiknek sokszor csak sejtem a jelentését, és a megformálásukba belesajdul az állkapcsom. A város átlátható, nincs benne sok meglepetés. Pontosan tudom, hogy melyik kerületben találom a múltat, és melyikben a jelent, melyikben a gazdag norvég életet vagy a bevándorlók felkapaszkodását, és hogy hol tudok hallevest enni, miközben a fjordparton kikötnek a hajók. Mostanra már elég jól kiismertem magam, néhány hónapnyi sodródás után felfedeztem a fogódzókat, a kis szigeteket, hogy mikor van apály és mikor áradás.

Mindez azonban csak a túléléshez elég. Egyfajta langyos alkalmazkodáshoz, amiben megadom magam a történéseknek, és lassan beleolvadok a környezetembe. Elkezdek talán úgy öltözködni, mint a helyiek, ugyanazt enni és inni, udvariasan mosolyogni, és szó nélkül félrenézni. Nem. Én azt akarom, hogy az enyém legyen a folyó, hogy az árral szemben úszva is uraljam a hullámokat. Ki kell másznom tehát az ugrálófára, és gondolkodás nélkül belevetni magam a hömpölygő folyóba. Fejest ugrani a félelembe, hogy mostantól idegenek is gondoskodnak a gyerekemről, a szorongásba, hogy figyelmetlenségem okán egyszer csak fennakadok egy helyzeten, és végül soha nem érem el azt a napsütötte, szélvédett partszakaszt, ami felé évek óta úszom. Kimásztam tehát, és ugrottam, és teszem ugyanezt minden nap

S most éppen úton vagyok, munkába megyek, nyelvet tanítok, az lehetek, aki vagyok, és amikor épp nem, akkor is van hova visszanyúlnom.

Mert végső soron soha nem voltam, és nem is leszek más, mint az a Rába-parton csatangoló kislány, akit izgat az elvadult, indákkal benőtt partszakasz, aki szöcskéket gyűjt az ártéren, a gátról figyeli a folyót, és beleborzong a gondolatba, hogy az messzi tájakra sodorhatja.