A húgom szerint apa azóta kedvetlen volt, amióta megkaptam a behívómat sorkatonai szolgálatra. Ő tudta legjobban, hogy nem vagyok katonának való. Írt is egy szívhez szóló levelet a sorozási parancsnokság alezredesének, amelyben hosszasan ecsetelte nehéz gyerekkoromat, idegrendszeri problémáimat, kóros soványságomat. Sikerélménynek mindössze annyi jutott, hogy a katonatiszt néhány mondatban válaszolt. Levelének lényege az volt, hogy ő egy végrehajtó, én egészségügyileg alkalmas vagyok, és a paragrafusok ilyen esetekben nem engednek meg sem mérlegelést, sem egyedi elbírálást. Meg hogy különben is ráfér a magamfajta táposra egy kis harcedzett keménység. Mert ettől leszek férfi.

Látva kétségbeesésemet, Béla bácsi a szomszédból azt javasolta, ha majd ott leszek, hugyozzak be minden nap frankón. Lehet, hogy a combom kicsípi a sav, és rajtam marad a hugyos gúnynév, de még így is jobban megéri, mint gázálarcban vécét sikálni egy éven keresztül. Neki bejött, nem bánta meg.

Apa szerint rendesen kellett volna tanulnom, és akkor most nem lenne ez. Nevetséges. Mintha ő így úszta volna meg. Most pedig azt hiszi, nem tudom az igazságot, hogy a párttitkár ismerőse intézte el, hogy az orvosi vizsgálaton katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítsék.

A bevonulás előtti éjszaka szemernyit sem aludtam. Egy dal motoszkált a fejemben: „…csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret”.

Nem lesz ez jó.

A parancsokra rosszul reagálok, ami nem jó ómen a hadseregben. A dackorszak nálam beragadt, és a tűrésküszöbömmel is vannak gondok. Apa tartott tőle – és ezt nekem is elmondta –, ha felhúznak, kitárazom valakin a Kalasnyikovom. Ettől rémálmaim voltak. A pszichológiai teszten persze mindebből semmi sem derült ki, a testsúlyom pedig két kilóval meghaladta a minimálisan előírtat. A sorozó bizottságtól a legjobb minősítést kaptam.

Nem volt mit tenni, vonultunk: fáradtan, sápadtan. Már a vonaton berúgtunk. Még jó, hogy a nagykanizsai vasútállomás kilométerekre van a laktanyától, mert így sikerült teljes szélességben végigóbégatni a várost. Nyilván beloptuk magunkat a városlakók szívébe a Sötét van, nem látok, Nagykanizsán szolgálok munkacímű rigmussal. A rendőrök és a katonai rendészek – szakzsargonnal váposok – terelgettek be minket a Thury György Gépesített Lövészdandár lebetonozott gyakorlóterére. Már nem voltunk civilek, igaz, felesküdött katonák sem.

A tisztikar a háta közepére sem kívánta ezt az évi kétszeri civil vircsaftot: névsorolvasás, gyakorlóruha-osztás, öltözés, üvöltözés, ellátmány-osztás, röhögés, névsorolvasás, orvosi vizsgálat. Vonultatni a csürhét – minket – az étkezdébe. Az alaki gyakorlat alapjait tanítani fogalmatlanoknak. Egy-kettő-egy kettő-egy-kettő-egy. Ballal indul, marha! – Ön honvéd? – Parancs, Ernyei honvéd! – És maga? Nem hallja? Parancs, kutyafasza honvéd, vagy mi? Ne röhögjön, húzzon bőrt a fogára, katona! – Mózsi tizedesben és a hozzá hasonlókban gyakran támadt fel a népnevelő.

Az orvosi vizsgálaton már kis véraláfutásos felhők úsztak el a szemhéjam alatt. Szédelegtem. A bor mámora helyén csak a fáradtsággal kevert émelygés maradt, és olyan szájszag, ami már engem is zavart. Szorult helyzetemben nem felejtem azt a negyvenes, jóérzésű nővérkét, aki vérvételkor rám nézett, és jó érzékkel az ágyékához szorította a kézfejem, miközben a vénámat kereste. Akkor még nem tudtam, hogy egyéves katonai pályafutásom első és egyben utolsó szakemberével volt dolgom, aki érti is a dolgát a Magyar Honvédség nevű műintézményben.

Tartotta a kezem az ágyékán, miközben a vérem csordogált a kémcsőbe. Fantáziáltam, de nem kellett volna; éreztem, hogy a vér menthetetlenül a farkamba tolul. Az is, aminek a kémcsőbe kellett volna csorogni. Elájultam.

Egy tábori ágyon tértem magamhoz. A későbbiekben párszor próbáltam visszatérni a nővérkémhez. Egyszer sikerült is, igaz, véletlenül: darázsfészekbe léptem, és vagy féltucat helyen csíptek meg a darazsak. Maga tokától bokáig kiütéses, mondta, majd beadott egy kálciuminjekciót. Leült velem szemben, és figyelte, elkezdek-e fulladni. Később megtudtam, hogy a századparancsnok nejére hajtok. Utána már nem szorgalmaztam az egészségügyis találkákat.

A laktanyában lelassult az idő. Uniformis, reggeli torna, idióta napi parancsok, honvédelmi ismeretek, alaki gyakorlat, unalom. Mit keresek én itt? Ennek mi értelme? Most ez lesz leszerelésig?

A lekoszlott néphadsereg romjain újjászerveződött honvédség tiszti állománya még a régi rendszerben szocializálódott katona: szenvedélybetegek, kleptomániások, meghasonlottak, önértékelési zavarral küzdők, a civil életben boldogulni képtelen kisemberek. Ettől persze kivétel nélkül mind frusztráltak. Akik leszarják. Ahol kölcsönösen azt gondoljuk egymásról – mind a sorállomány, mind a tiszti kar –, hogy arra a szerepre, amit ránk osztottak, minden tekintetben alkalmatlanok vagyunk. Ahol mindenki csak túlélni akar. Egy ilyen hadsereg sehol nem éli túl. De ez a felismerés nem összekovácsolt minket, hanem csak tovább mélyítette a lövészárkainkat. Ha nincs háború, majd csinálunk. Magunknak.

Ritkán, de lehetett találkozni jóindulattal is. Turi törzszászlós például rendszeresen bejárt hozzám a körletbe, ha megakadt a keresztrejtvénnyel. Ha tudtam segíteni, ha nem, mindig megköszönte. S bár tilos volt a seregben ez a formula, mindenki a keresztnevén hívta: Rudi bácsi.

A betonkerítésen túli világ addig megszokott hangjai egyre édesebbé váltak: tűzoltóautó jön, szirénázik. A kenyeres kocsi fékez, tolat, pakolják a kenyeres rekeszeket. A postás biciklije zörög a ráncos járdán, és a kutyák végig ugatnak, amerre elhalad. Esténként részegek gajdolnak a laktanyafalnak támaszkodó talponálló előtt.

A külvilág szűrőn keresztül érkezik, de a fal túlsó oldalára, a szabad világba már nem mehetünk. Hát várunk, hogy a szabad világ jöjjön hozzánk. A család. Az első látogatás. Azt lehet számolni! Tíz nap. Csak az nem várta ezt, akinek nem volt kit.

Az első látogatás jelentősége abban állt, hogy megnyugodjon a szülő és a sorkatona egyaránt. A szülő láthatta: a gyerek nem roppan bele a hadkötelezettségbe. És a kiskatona is összeszedte magát, hogy ne ejtse kétségbe aggódó szüleit. A találkozó helyszíne, a gyakorlótér padokkal övezett árnyas oldala nem engedi meg az érzelmi szélsőségeket. Nagy a jövés-menés. A sírásra marad az őrség, vagy a vécé, szerencsésebbeknek a széntároló vagy a fáskamra. Ritka helyek, ahol egyedül lehet az ember.

Az úton Kanizsa felé apa szótlan volt. Izgult értem, miattam. Lelkiismeret-furdalás gyötörte a sikertelen leszerelési kísérlet miatt. A hiúságán is csorba esett: katonai körökben nem ismerték, nem lehetett hatással az események alakulására. Aztán a tanulmányi előmenetelem: félbehagyott középiskolák, zsákutcás szakmunkásképző, megszakított nyelvi és zenei tanulmányok. Ez utóbbi őt, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar országszerte elismert karigazgatóját különösen érzékenyen érintette, valóságos traumaként élte meg. Még az sem vigasztalta, hogy garázsrockerként egész jól ment: rögtön az első koncertünknek a rendőrség vetett véget. A helyi újság is megírta. Ezt apa később is sokat emlegette.

A laktanya bejáratánál Major honvéd fogadta a látogatókat. Az ügyeletes tiszt jó érzékkel választotta ki a recepcióra a lassú felfogású, nehezen kommunikáló, langaléta Majort. A jelenség egyébként általános: aki a leggyengébben ír és számol, abból írnok lesz, a kreténeket tisztesnek viszik, a kleptomániás raktárba kerül. Ennek a magyarázata szerintem csak annyi, hogy mindenki, de tényleg mindenki leszarta.

Apámék félórás várakozás után kerültek sorra. Bemondták a nevem, Major persze nem találta a listában.

– Kopasz? – kérdezi apámat.

– Hát, annyira nem, mint én, de jó úton halad – próbált vicceskedni apa, és persze fogalma sem volt róla, hogy kopasznak az első időszakos katonákat hívják.

– Nem úgy értem, most vonult? Azokat hívjuk itt kopasznak – magyarázta Major honvéd.

– Igen, igen! – mondta apa, és Major honvéd innen már gyorsan megtalálta a nevem a papírján. Jelölve volt tartózkodási helyem is: KONYHA. Merthogy konyhai kisegítő munkát végeztem, katonai szakszóval, csellóztam.

– Az Ernyei ma szolgálatban van – jelentette ki határozottan Major honvéd.

– Akkor nem látogathatunk? – kérdezte kétségbeesve apa.

– De lehet látogatni. Szólunk neki. – És kicsit halkabbra fogva, egészen odahajolt apához, úgy súgta bizalmasan:

– A helyzet az, hogy az Ernyei ma csellózik.

Apának kimaradt a hadsereg. Ha nem maradt volna ki, tudta volna, hogy csellósként edényt súrolok, vagy moslékot öntök zsírtól ragadós műanyag hordókba. Aznap a feketemosóban szolgáltam a hazát. Ez volt a laktanyabéli munkák legalja.

De ezt apa nem tudhatta, szemét egy pillanat alatt elfutotta a könny. Hogy ezt kell megérnie, itt, ebben az isten háta mögötti laktanyában?! Itt jut el a fia odáig, hogy csellózni tanul?! Anya kitépte a ridikülből a textilzsebkendőket, és mindketten sírva fakadtak.

Amikor apa meglátott, még a szemét törölgette a hímzett zsebkendővel. Nem értette a helyzetet: az imént még nem hitte, amit hall, most meg, amit lát. Én meg ott álltam előttük a virágzó gesztenyefa alatt trágyahordó csizmában, a csellósok moslékos, kék kötényében.

(Fotó: Bubreg Adrienn)