Le akarlak festeni a rendetlen nappalimban, hogy soha ne felejtsem el, milyen vagy, de te folyton elmozdulsz, és én nem tudok festeni. Pedig micsoda kép lehetne: meztelen, vékony férfi kalapban. A két szemedet más színűre festeném, mondjuk kékre meg zöldre, az egyikkel nézhetnél engem szerelmesen, a másikkal pásztázhatnád a nagy légüres semmit, meg azokat a szép nőket, akik a múzeumban megállnak előtted, hogy csodáljanak. És nem a nappalim lenne a háttér, hanem kitalálnék valami olyat, ami a leginkább illik hozzád. Egy sötét pincét, mondjuk, ahova elbújtál, és mikor megtaláltalak, rád világítottam a telefonommal, te meg kérted, hogy tegyem el, vagy kapcsoljam ki rajta a lámpát, mert a szemedbe süt a fény, de legjobb volna, ha elmennék, mert egyedül akarsz lenni, vagy mással.

Vagy inkább csinálok rólad egy szobrot. Lekötözlek, hogy nyugton maradj, bekötöm a szád, nehogy megharagudjak rád. A gyűrött sál redőit az ajkaid között nagyon nehéz agyagból megformálni, a combod, a mellkasod, a hátad csukott szemmel simítom végig, ezt az érzést próbálom megismételni vakon a hűvös, nedves anyagon. Ha elkészülsz, elengedlek, menj csak, lényegében úgyis itt maradsz. Lefestelek élethű színekkel (pedig nem tudok festeni), lemázazlak, kiégetlek, és beteszlek az ágyamba, de rájövök, hogy nagyon hideg vagy, úgyhogy beléd szereltetek egy fűtőtestet. Aztán rájövök, hogy kemény is vagy, túl kemény.

Rendezek inkább egy előadást, amelyben te vagy a lánglelkű Rómeó nagy tollas kalapban, arcodon álarc, de mögüle világít a kék-zöld szempár. Meglátod Júliát a bálban, és soha többé nem tudsz szabadulni a szépségétől. Felmászol hozzá este az erkélyen, mert kaptál tőle egy üzenetet Messengeren, hogy tiszta a levegő. Mint egy hős, ugrasz az ágyába, és úgy szeretkezel vele egész éjjel, mintha ez lenne az első, pedig a közönségből már mindenki tudja, aki az elején kicsit is figyelt, hogy neked a dráma idején kívül rég megvolt Rosaline, csak szegény Júlia nem sejti ezt. Persze én simán megbocsátom neked a kis ballépést, de az előadás végén könnyek között értem meg, hogy meg kell halnod, és ez még a jobbik eset. Ha minden jóra fordulna, pár dugás után úgyis szakítanánk, a vak is látja: nem illünk össze.

Legyél inkább egy épület, de ne túl magas, ne rólad ugráljanak a reményvesztett kamaszlányok. Inkább egy pici ház, amit a két kezemmel építek. Lassan készülsz, de jó rád várni. Budán leszel, és nem Pesten, bár Pesten jobban szeretek lakni, de arra gondolok, miközben a véredet a habarcsba keverem, hogy nincs semmi, amit annyira szeretnék, mint hogy téged igazán boldognak lássalak. Aztán beléd költözöm. Úgy vagyok otthon benned a színes IKEA-bútorok között, mint még soha sehol. Majd eljön a karácsony, a hó szitál az udvaron, a kályhában ropog a tűz, és miközben gyanútlanul az illatos mézeskalácstésztát nyújtom, te egyetlen pillanat alatt fájdalmas reccsenéssel omlasz a fejemre.

Ha ezt túlélem – nem valószínű, de ha mégis –, akkor megpróbálkozom egy felnőttfilmmel. Amolyan feminista pornóval, tudod, mikor nemcsak a szopást, a nő vagináját és agyonsminkelt, botoxolt arcát látod, ahogy élvez, hanem a férfi egész teste is szereplője a filmnek. Amikor a nőt nem döngetik, hanem a szex kölcsönös vágyon alapul, ahol férfi és nő finoman, szeretettel érnek egymáshoz. Lenne valami Jane Austen-szerű történet is benne: hogy a szereplők, mondjuk, már nagyon régóta vágytak egymásra, de a kettőjük közötti társadalmi osztálykülönbség miatt nem lehettek egymáséi, vagy furcsa félreértések és véletlenek akadályozták meg őket az egyesülésben. De ebben a filmben végül is úgy alakul majd, hogy összetalálkoznak egy elegáns kastély egyik szobájában, és nem bírják már tovább, letépik egymásról az empire stílusú ruhákat, a kalapot. Aztán rájövök, hogy nem bírom nézni, ahogy mással szeretkezel, úgyhogy az aktus közepén féltékenyen kapcsolok át a National Geographicra.

Végül úgy döntök, teszem inkább, amihez értek: megiszom három liter bort, hat felest, és írok egy kibaszott ódát arról, milyen szép vagy így elérhetetlenül.