Körben biciklizik a nyitott parkolóházban. Százegy autó számára festettek fel helyet, az 55-össel a 101-es van szemben. Leghátul hallja a patak csörgedezését, a sínen tehervonat halad át. Az oldalsó drótokra lugast húztak, az elkerítő falra vadszeder ereszkedik. A reklámfelületek még mindig a 2010-es kulturális főváros programjait hirdetik: Nyolcak, a nagy neoavantgárd művész életmű-kiállítása, koncertek. Szakadozott, megtépázott, kifakult plakátok. Mellettük új a kézírásos hirdetés: komlói lakás eladó, 4 millió forint.

Nem érti, hol maradnak ilyen sokáig Bálinték. A főtéren váltak el egy órája azzal, hogy megmutatja nekik a kulturális negyedet, nem messze parkoltak, rég ide kellett volna érniük. A volt osztálytársa, annak felesége, Fanni és a négyéves Piri. A délelőtti találkozáskor tévedésből Borit mondott, rég nem látta őket. Még mindig nincsenek sehol.

Tegnap este óta megint egyedül van. Legalább gyakorolhatja ezt, amíg megérkeznek.

Kerül bizonyos szavakat, mondatokat. „Aludj jól.” „Mit álmodtál?” „Mikor jössz?” És leginkább az ő nevét kerülgeti, könnyen megy, elnyelte az az egyre növekvő üresség, amely tegnap támadt benne. A betonmennyezeten elkenődött a mész, a sarokban két rozsdás szög hever. Gyűlik benne a rettegés, hogy néhány óra múlva haza kell mennie, abba a lakásba. De most még azon csodálkozik, hogy délelőtt Bálinték szinte rögtön, indításként arról kezdtek beszélni, el kellene válniuk, csak Piri miatt vacillálnak. Pedig ő már kezdte volna felidézni a régi cigizést a fiú vécében és a francia szakos lányok iránti, Bálinttal közös rajongását. Ettől kezdve figyelte a távolságot Fanni és Bálint között, a gesztusaikban rejlő elutasítást, majd a váratlan, tétova összeölelkezéseket. Micsoda elveszettség mindenkiben és mindenben.

Amikor megérkezik az autó, Piri száll ki elsőként. Őt szólongatja. Átérnek a negyed két felét az autóút fölött összekötő hídon, és Piri ugyanazokat az elhagyott dolgokat, hajgumit, zacskókat, papírfecniket veszi észre először, amelyeket ő is. Bálint és Fanni még az egyetemi részleget, a lépcsőt övező kőszobrokat bámulja. Fanni aztán feladja, nem hajlandó továbbmenni, nem megy tűző napra. Hisztérika, sziszegi magában Fannira. Csak a kávézó teraszán tudja meg, ahová nagy nehezen mégis elvergődnek, hogy Fanninak autoimmun betegsége van. Utána kell néznie, mi is ez pontosabban. Múlt héten a rózsahámlásra keresett rá, tegnap óta az is kerülendő szó. Kerülendő emlékképek, kerülendő hangok, kerülendő helyek.
Piri elszalad, leugrik az alsó lépcsőfokról, megbotlik, leheveredik a fűben. Fanni ijesztően fehér háta, ahogy lehajol Piriért. Bálint jegeskávét rendel, de nincs jég, kitalál valami mást, a pincérnőt faggatja a belső helyiségben. Addig ő a teraszon a griffmadarat kapargatja a cégéren, a negyed északi fala mögött húzódó tömbház eladó lakásainak teraszát figyeli. Leül Piri mellé a fűbe, azt kezdik játszani, hogy egymás nevét mondogatják felváltva, először hangosan, aztán egyre halkabban, végül szájról kell leolvasni. Megnyugtatja, hogy egyre jobban elnémul a saját neve: szintén kerülendő szó. Csak akkor rezzen össze, amikor az ő nevét olvassa le Piri szájáról.

Mielőtt elköszönnének egymástól, Bálint emlékérmét készít a kihelyezett automatán. Fanni a szárnyas malacot választja a szökőkutas kutya helyett. Piri lelkesen integet, ő pedig a másfajta érintések rövid vigaszát ízlelgeti. Bálint hátbaveregetését, Fanni tenyerének hűvösségét, azt, ahogy Piri kis kezeivel átkulcsolja a térdét. Piri azt hiszi, a búcsúzás azt jelenti, az emberek egyszerűen megpaskolják egymás arcát. Nagyon tetszik neki, szeretne búcsúzkodni lent a játszótéren is. Amikor a kapu előtt még hátratekint a Piri kezét szorongató Bálintra és a keskeny árnyékfoltban egyensúlyozó Fannira, már tudja, hogy semmivel sem tud többet a búcsúzásról, mint Piri. Csak kerülendő szavak jutnak az eszébe. Érzi, hogy lassan mindegyik azzá válik. A hosszabb útvonalon indul haza, a tűző napon: a száraz torok talán elnyel minden szót.