Elkezdek gyűjteni nagyobb lakásra vagy kertes házra. Még nem tudom, kivel költöznék oda, de ennyi idősen el kell kezdeni. Lakástakarékot nyitok, az ügyintéző javasolja, hogy vonjam be minden családtagomat, nyugodtan lehet a nagyit is, mert kedvező a konstrukció, akár már havi ötezer forintból jelentős megtakarítást lehet felhalmozni. Nincs nagyanyám, se nagyapám. Meghaltak. Háromszor hozza még példának nagyit, aki már nem él. Kiszámolja, hogy négyen tíz év alatt milliókkal egészíthetnék ki a lekötésemet. Több millió mínusz, hogy nincsenek már, én meg azt hittem, csak fáj. A több millió mínusz, az kevesebb négyzetméter vagy hosszabb futamidő.

Hatéves vagyok, amikor meghal nagyapa, vagy ahogy apám hívta, a Fater. Csak ő nevezhette így, mi nem. Azt sem tudtam, hogy ez milyen szó. Nem mondanak semmit, nem visznek a temetésre sem, de aki azalatt vigyáz rám, elmagyarázza, hogy nagyapa tegnap még élt, ma meg már nem. Már felsős vagyok, amikor apámat először látom sírni. Üres a temető, nincs semmilyen alkalom, azt sem értem, minek mentünk fel a sírhoz, amiben már nagyanyám is fekszik. Nagyanyámat nem hívtuk Muternak, még apám sem, aki most ül a betonon és zokog, én meg nem tudok neki semmit se mondani, minek is vigasztaljam, amikor én is sírnék a helyében. Türelmesen és szótlanul várom. Arra gondolok, hogy a sírnak talán azért ez a neve, mert sírni kell mellette. Van ilyen gyűjteményem a szavakról, fel akarom jegyezni, ha hazaérünk, a többi felfedezés közé.

Apámnak is van egy listája, kockás spirálfüzetben vezeti, hogy csak krumpliból hányféle ételt tud készíteni. Szerinte kétszázat. Hetek óta ketten vagyunk otthon, megkérem, csináljon palacsintát, azt mondja, tudja, hogyan kell, de az arányokat nem, ezért inkább nézzek egy receptet valahonnan, és próbáljam meg én. Az első kettőt elrontom, kidobom, a többi hibátlan. Tizenhárom éves vagyok, ez az első étel, amit el tudok készíteni teljesen magamtól. Alig várom, hogy anyám hazaérjen és megkóstolja. Virágmintás ruhában ment el pár napja, most feketében száll ki a kocsiból. Apám azt mondja, figyeld meg, lányom, ez már az lesz, mindjárt azt mondja, meghalt nagyapád, nézzed, már jön is, mindjárt ezt fogja mondani. Úgy kommentálja, mint az autóversenyeket szokás. Elképzelem arcára rögzített fejmikrofonnal. A lelátó a nappali, az ablak meg egy üvegbox, amiből figyel és közvetít. Azt akarom, hogy anyám azt mondja, nyertünk, szóljon a zene, legyen torta és vakufény. Nincs vakufény. A temetésen nagybátyám fotóz, de nem kell vaku. Kora ősz van, süt a nap, anyám sokszor elmondja, hogy papa pont így tervezte, mert sosem akarta, hogy fázzunk. A koszorúkhoz írt aranybetűs szalagokat anyám és a testvérei összegyűjtik, felírják, kiktől van, vezetik a listát, hogy kiknek kell visszamennünk, ha úgy alakulna. A rengeteg szalagból anyám megállapítja, hogy papa jó ember volt, még az is lehet, hogy a faluban a legjobb, mert egész évben nem temettek senkit, aki többet kapott volna. Egy nő, aki nekem idegen, közbeszól, hogy a harangozónak is nagyon sok volt múlt télen, tele volt a sírja, úgy rakták halomra, hogy csak na, meg is kérdezi majd a harangozó menyét, hogy pontosan mennyi volt és kiktől, aztán összehasonlíthatjuk. Az lenne az igazi, ha nagyapámé az övénél is több lenne.

Szombat este megint későn érek haza. Szerintem tíz óra nem késő, de apám ordít. Két év múlva tizennyolc leszek, állítólag akkor majd azt csinálok, amit csak akarok. Vezetek is egy listát arról, hogy mennyi mindent tervezek megtenni. Másnap, május első vasárnapján két szál rózsával a kalaptartón nagyanyámhoz tartunk, az egyetlenhez, aki még él. Anyám fogad minket, vázába teszi a virágokat, az egyik az övé. A kisasztalon több doboz „gyógyászati célra szánt tápszer”, különböző ízekben, amíg apám elviselhetetlen hangerővel beszélget nagyanyámmal, mert már csak úgy érti meg, addig a csokoládé ízűt megkóstolom, az epreset a táskámba rakom. Ízlik. Nem időzhetünk itt sokat, anyám visszaküld tanulni, alig egy óra múlva haza is érünk. Csörög a telefon, a kapuból szaladok felvenni, idegen hang sajnálja, ami történt, és részvétét fejezi ki, pláne, hogy anyák napján, de azért higgyem el, hogy anyámnak ez mekkora megkönnyebbülés. A temetést végigsírom. A legjobban akkor sírok, amikor Kriszti barátnőm átölel, mert a környezetemben ő az egyetlen velemkorú, aki tudja, milyen érzés, ha fogyatkoznak a nagyszülők, mindenki másnak él még mindenkije. Néha mondják az osztálytársaim, hogy meghalt a dédijük. Nekem olyan meg aztán soha nem is volt.

A szertartás után megtelik a ház rengeteg emberrel. Apámmal összenézünk, aztán a vázában az elhervadt virágokra, amiket alig egy hete hoztunk, aztán megint egymásra. Elhatározom, írok egy listát életem legszomorúbb jeleneteiről, és ezt teszem az első helyre, ha pedig filmet forgatok, abba is beleteszem. Ez lesz a legszebb jelenet. A rózsák a múlt héten, meg ma, meg én, meg apám, aki csak annyit mond lebiggyesztett szájjal: bassza meg. Tudom, hogy anyámat jobban sajnálja, mint engem. Azt mondja, most már mindketten árvák. Nem tudtam, hogy felnőttek is lehetnek árvák. Még le sem érettségiztem, de pont ez a tizedik temetés, amin ott vagyok. Elhatározom, hogy innentől kezdve egyik rokonnak, sőt senkinek a temetésére sem megyek. Soha. Ha meghal valaki, aki hozott koszorút, és rajta van a listán, én egészen biztosan otthon maradok.