Gitta jó asszony. Ezt nem én találtam ki, Kálmán, az élettársa mondta, mintegy mentegetőzésképpen, hogy félre ne értsem szóváltásukat.

De ha félreértettem volna, sincs már jelentősége.

Kálmán egy Balaton-felvidéki falu temetőjében pihen a felesége mellett, Gitta meg járkál a városban, csak hogy ne legyen otthon. Igaz, most éppen misére igyekszik szürke műszőrme bundában, kötött sapkában, kantáros retiküllel, előreejtett vállal. Tekintetét olyan fáradtan emeli rám, mintha egy teli csillét kellene feltolnia emelkedőn. Gondolkodik, hogy ki lehetek, mielőtt visszaköszön. Elfelejtette, hogy a postásuk voltam, és porceláncsészéből kávéztunk, beszélgettünk havonta egyszer.

Falusi lány, az angolkisasszonyokhoz járt polgáriba, s egy zsidó családnál lakott albérletben. Érettségi után feleségül vette egy ügyvéd. Két gyermekük született. Nem is lett volna semmi baj, ha nincs az ’56-os forradalom. Meg a forradalmi bizottság, ahol éppen a férjére volt szükség valami fontos tisztség betöltésére. Mások ügyesen elugrottak a feladat elől, de az ő mamlasz férje nem. Meg is lett a jutalma. Évekre börtönbe került, összeszedett egy csomó nyavalyát, és idő előtt meghalt. Jó, hát kapja az özvegyi nyugdíjat utána, meg a forradalmár-pótlékot is, és ott van a nemzeti színű szalag a fekete márványon a rendszerváltás óta, de csak hogy nyomot hagyjon, mint a bikinipánt a háton. Hol leveszi, hol visszateszi a szalagot. Most éppen nincs fent, csak a helye világít.

Gitta régi lakó az utcában, információs pont, sokat tud mindenkiről. Tőle hallottam, hogy Cs., aki kérdezősködni szokott utánam, voltam-e már itt, hol a francba lehetek – s olyankor kér egy pohár bort is –, analfabéta. Csak a nevét képes leírni. Most már értem, miért dobja félre undorodva a tollat, mint valami förtelmes kínzószerszámot, ahogy végez az aláírással. A péklapát jobban a kezére állt. Árva gyerek volt, és úgy került az utcába, hogy a pékmester befogadta. Megtanította neki a szakmát. Aztán, hogy a mester úr nem jött vissza a háborúból, ő lett a férfi a házban. Olyan szépen éltek a „mamával”, hogy a vér szerinti örökösök megengedték, élete végéig ott maradjon. De nyolcvankét évesen inkább otthonba költözött. Én még ettem a finom krumplilángosából.

Azt is Gittától tudtam, hogy fényes nappal kirabolták K.-t, az autószerelőt. Kilesték, kérem, hogy elutaznak, és elvitték az összes ékszert. Valaki megsúgta, hogy abba fektetik a pénzüket. Nem is tűnt el más, csak az ékszerek. Amíg az asszony egyedül járta a világot, vagy a barátnőjével, addig az autószerelő otthon volt. Hogy végre hagyta magát rábeszélni egy társasutazásra, őrizetlenül maradt a ház. Ilyen világ van, kérem – mondta Gitta, és némi elégedettség bujkált a hangjában.

Hogy a két házzal feljebb lakó A.-ról miért kellett megtudnom, hogy egy zsidó ügyvéd balkézről született lánya, és hogy senkije sincs a kutyáján kívül, máig se értem. Nekem csak a kutyával volt bajom, s emiatt, persze, kicsit A.-val is. De korántsem kárörvendtem, amikor amputálni kellett a lábát, mert nem volt hajlandó letenni a cigarettát. Velem is kiszúrt, sokkal később ért ki a kapuhoz, pláne az elején, míg nem tanult meg rendesen a műlábával járni.

Kálmán és Gitta tíz évig éltek együtt. Csak azért nem házasodtak össze, mert akkor elveszett volna az özvegyi és a forradalmár-pótlék, ami nagyobb összeg, mint amennyi Kálmán halála után megilletné. Mert ezzel is számolni kell. Kálmánnak infarktusa volt, és megsérült a beszédközpontja. De ez csak a beszédben akadályozta, a fizikai munkában nem. Abban nem ismert akadályt. Akkor is menni kellett a szőlőbe, kérem – két helyen is volt! –, amikor alig lehetett lépni a sártól – panaszkodott Gitta.

Kálmán nem panaszkodhatott. Nem jutottak eszébe a szavak. Homlokán hiába sűrűsödtek össze a ráncok az erőlködéstől, nem és nem, nem bírta kimondani, amit akart. Gittának kellett megfejteni, mire gondol, mit mondana, ha beszélni tudna. Nem mindig találta el pontosan, és Kálmán, precíz ember lévén – nemhiába volt egy nagyvállalat főmérnöke –, ilyenkor élesen közbeszólt: nem!

– Azt bezzeg ki tudja mondani! Hát akkor mondjad te, Kálmán, ha jobban tudod! – nézett rá csúfondárosan Gitta.

– Őőőő…, Őőőő… – tornásztatta kitartóan hangszálait Kálmán, aztán csak legyintett, s maga elé bámult. De mikor Gitta bevitte a szobába a pénzt, tisztán, érthetően megszólalt: jó asszony. Naponta kétszer megmossa, kenőcsözi a fekélyes lábam. És bólogatott hozzá.