Liszi néni az alsó szomszédban csomagot kapott Németországból a testvérétől. Ott lebzseltem a kerítés mellett, amikor meghozta a postáról, csak élére állítva tudta rákötözni a bicikli csomagtartójára, ki se látszott mögüle, mikor felült, a postás Rozika utána is szólt, vigyázzon, nehogy véletlenül a kanyarban felboruljon, de Liszi néni ezt már nem hallotta, hajtott hazafelé, ahogy csak bírt. Le se szállt, úgy kanyarodott föl a hídra, a kapuban is csak azért, mert a kutya miatt sose merte nyitva hagyni, nehogy kiszökjön, és véletlenül még elgázolják. Nem sok autó járt az úton, de akkor is, jobb az óvatosság.

A kerítésnél álltam, köszöntem neki, majd kiesett a szemem, annyira bámultam, vajon mit hozhat a postáról abban a hatalmas dobozban. Liszi néni a svábokkal svábul beszélt, még aki nem tudott, azzal is, ha magyarul válaszoltak neki, rögtön átváltott magyarra, persze a falubeli svábok sajátos, meglehetősen nyakatekert magyarjára. A faluban az idősebbek szinte kivétel nélkül tudtak svábul, a fiatalabbak ha nem is beszéltek, de érteni értettek, még a felvidékiek is, a sváb szomszédság ezt majdhogynem megkívánta.

Nem sokat tudtam róla, hogy mi történt pontosan a családjával, fél füllel hallottam, régen nem itt laktak a szomszédban, hanem a nagyutcában, de miután a családból egyedül ő maradt itthon, a többiek mind elmentek, a házukba felvidékieket telepítettek, neki is jönnie kellett onnan, akkor ment férjhez Lőrinc bácsihoz.

Lőrinc bácsi miatt marad hát itthon Liszi néni, egymaga a családból, nem nézi végig, mint a nagymamám, amikor a falubeli másik harminc családhoz hasonlóan Liszi néni szülei is fölpakolnak a szekérre mindent, amit tudnak. Nem látja az apja, Stefi bácsi szemében azt a kétségbeeséssel határos bizonytalanságot, hogy hiába ül föl, hiába fogja kezébe a gyeplőt, most akkor is a vakszerencsére bízza a lovait. Nem néz se a feleségére, se a két lányára, de még a harmadik, Liszi néni se jut eszébe akkor hirtelen, amelyik itthon akart maradni, mert a szíve Lőrinc bácsihoz húzza, hanem a szépapjára gondol, akiről még gyerekkorából őrzi a családi emlékezetben fönnmaradt képet, ahogy megérkeznek a szekérrel Bajorországból. Ő pedig most megy ugyanoda vissza, csakhogy amíg az elődök tudták, ahova mennek, ott várják őket, ott majd földet kapnak, előbb-utóbb fedél is kerül a fejük fölé, a föld pedig biztos megélhetést nyújt majd a családnak, dohányt fognak rajta termelni, addig ők most kivándorolnak a bizonytalanba, itt kell hagyniuk a házat, amit még az öregapja épített, a szorgalmas munkával megszerzett földeket, és amint a kalapját megemeli, inkább tehetetlenségében, semmint a végső búcsú jeleképpen, eszébe jut az édesapja, aki még a halálos ágyán is a lelkére kötötte, „Fiam, sose hagyd el ezt a földet, akármilyen nehéz lesz is a sorsod, te mindig csak arra gondolj, hogy milyen nehéz volt akkor, amikor az öregapáink itt letelepedtek. És a nyelvüket se hagyd el soha”.

Stefi bácsi a kezét nézi, ahogy fogja a gyeplőt, ki is fordítja, hogy a tenyerét lássa, mint aki minden rést, repedést tüzetesen végigkövetne rajtuk, a gyeplőn is, meg a tenyerén is, mintha minden egyes barázdáról föl akarná idézni, hogy mikor, milyen munka közben szerezte, vagy mintha a gyeplőtől várna valami lökést, mert ahogy a kezében fogja, ahogy a tenyerébe fordítva érzi az öreg bőrön az éveket, sejti, hogy egyre nehezebb lesz majd engedni rajta.

Pedig pillanatok múlva engednie kell, ezt is tudja jól, legfeljebb a másodpercből is tizedrésznyi ideje van még hátra, ha el akarja kerülni, hogy hangosan felzokogjon mellette a három asszony, ha oldalra pislantana, láthatná, a felesége ott mellette a bakon nyeldesi a könnyeit, mögöttük a két lány meg némán sírdogál.

Nem szabad tovább időznie a ház előtt, még egyszer utoljára visszanéz, ahogy megemeli a kalapját, mintha búcsúzna a háztól, pedig csupán a tehetetlenség műve ez az ősi mozdulat, ahogy a napba néz, mintha az öregapját látná hátul a pajta oldalánál, az ellenfényben nem is tudja pontosan kivenni az alakját, de mintha jönnének még mellé a többiek is, fölsorakoznak a pajta oldalsó ajtajánál, ahol gyerekkorában mindig kiszökdösött a fináncjáráson, mikor a dohányt hordták. Most újból érzi orrában a dohányszagot, pedig akkor annyira megszokta, még az iskolában sem érezte, szinte mindenkinek dohányszaga volt az osztályban, mikor a simítás meg a fűzés ideje volt.

 A pajta mögött a szőlőt is látja még, amit alig pár esztendeje ültetett, de már szépen termett, hátul az öreg körtefát is, érzi szájában az ízét, jófajta téli körte, egész sokáig elállt a hátsó pincében. A pajtán innen a világért se nézett volna. Nem akarta látni az istállót, melynek nyitott ablakán keresztül nyaranta ki-be röpködnek a fecskék, miközben a két ló farkával legyezve fel-felhorkan, mintha sürgetnék őket, hogy fogdossák már össze a legyeket, mert szabályosan ellepik őket. A tehenek megadóbban tűrik, farkukkal folyamatosan csapkodnak ugyan, de csöndben vannak, békésen várják a jászolnál, hogy este legyen, és megfejjék őket.

És amit még ő sem látott abban a töredékmásodpercnyi időben, az is átsuhanhatott benne valahol a hosszú út folyamán, amíg Königsteinbe nem értek, ahol befogadták őket. Láthatta volna magát, amint az iskolapadban ülve erősen ráncolja a homlokát, hátha jobban megérti, amint a tanítójuk az egyszeregyet magyarázza, einmaleins, németül először, csak utána magyarul, hogy jobban értse az is, aki szinte egy szót se tud magyarul, akadt ilyen, nem is egy, az osztályban, majd’ két teljes évszázad is kevés volt, hogy áttérjenek az ország nyelvére, amelyik befogadta őket, földet, megélhetést kaptak, dolgozhattak, és ezt ők nem tekintették sem előnynek, sem hátránynak, egyszerűen így hozta a sors, a faluban mindenkivel megértették egymást, a várossal meg ami kevés dolguk akadt, azt elintéztették olyannal, aki rendesebben tudott magyarul.

Nézhette volna a fekete táblát, mint akkor ott, amint sokasodnak egymás mellett és egymás alatt a számok, az x-ek meg az = jelek, aztán a végén a tanító int, és az osztály énekelve ismételgeti először németül, einmal eins ist eins, zweimal zwei ist vier, aztán magyarul, egyszer egy az egy, kétszer kettő négy, ő meg fújja gépiesen a többiekkel, de már szívesebben a rongylabdát rúgná a fiúkkal odakint az iskolaudvaron, meglehetősen unja a bezártságot, nincs hozzászokva, hiába kezdődött el régen a tanév, ő jobban szeretne kint lenni, de sajnos még nem lehet.

Nem jutott eszébe, pedig eszébe juthatott volna az is, amikor a nagyapja először végigmutogatta neki az összes fát a pataktól az erdőig, Erle, Pappel, Schwarz-Pappel, Akazie, Zerreiche, ő meg ismételte. „A levelükről meg a törzsükről ismered meg őket, nézd, az összes közül a tölgy a legszebb, Zerreiche, jegyezd meg, ez a neve!”, pontosan mondta a cserfa nevét, ő meg bólogatott, meg is jegyezte, a többit is, magában sorolta, az ott a berekfa, az meg a fekete nyár, minta az élete múlna rajta.

Félni nem félt akkor sem, amikor a bakra felült. Kifelé jövet még egyszer végiggondolt mindent, a teheneket megetette, a malacokat is még korán reggel, a baromfi is kibírja, addigra talán hazajön Liszka is, utána meg ki tudja, mi lesz velük. Az már úgyis a Liszka gondja lesz ezután.

A családban is, a faluban is egyedül ő hívta Liszkának Liszi nénit, mindenki más Liszinek.

Nem félt. Miután eldőlt, hogy menniük kell, megszaporodtak a gondjai, jött-ment, intézkedett megállás nélkül, az ismeretlen pedig inkább nyugtalanította, de félni nem félt tőle, mert tudta, a dolgok irányítása nem az ő kezében van, legföljebb ezeket a lovakat hajtja oda, ahová majd mondják, hogy hajtsa őket, mert amikor felült a bakra, még nem tudhatta, hogy Königstein lesz majd az a hely, ahol letelepedhetnek, hanem a hostél végében az erdő felé pillantva eszébe jutott, hogy valahányszor elmentek az erdészlak előtt, mindig akadozva ugyan, de jó hangosan felolvasta a nagyapjának az erdő fohászát, meg az erdészlak falán a deszkatáblára vésett versikét, „Ez a ház az enyém, de nem tulajdonom, Ki utánam jön, az sem lesz utódom. A harmadikat is sírba fogják tenni, Kié e ház tehát, nem tudhatja senki”.