Húsz év félresiklott próbálkozásai után megjelenik egy könyvem megint, amit néhány ismerősöm dicsér, de a legőszintébb barátom hallgat róla. Belátom, hogy kénytelen vagyok szóba állni az ördöggel, aki egész életemben kerülgetett, ha valódi mesterművet akarok írni.

Megbeszéljük, hogy a gleccser alatti völgyben találkozunk, a turistaház közelében, ahol a mocsaras lapályon girbegurba törpenyírek tengődnek borókacserjék, lándzsáshegyű füvek és áfonyabokrok között, és oldalt bömbölve, fröcsögve szakad le a mélybe a hegyi patak vize az utolsó eljegesedéskor szétmorzsolódott sziklák között.

Valahol a közelben széttépett állattetem rohad, gondolom, mert egyszerre dögletes bűz csapja meg az orromat. De nem. Az ördög tűnik fel a törpenyírek között. Amikor a közelembe ér, olyan fojtogatóan tömény lesz a szag, hogy émelygés tör rám. Hogy ne okádjak, a számon keresztül kezdem venni a levegőt.

Koszlott, pecsétes Nike dzsekit hord, melynek belső zsebéből fémpálcikát húz ki. Amikor serpenyőket vesz elő, és lánccal felakasztja őket a pálcikára, rájövök, hogy patikamérleget tart a kezében. Mond valamit, de nem értem a patak dübörgése miatt. Mondom neki, de ő se ért. Akkor int, hogy menjünk arrébb.

A törpenyíreken túl, ha kiabálva is, de halljuk egymás szavát. Vigyorogva elismétli, hogy le kell mérnie a tehetségemet. Meg kell ütnöm a mércét, ez a szerződés előfeltétele. Bólintok, hogy rendben. A lábam előtti áfonyabokorról lecsípek hat szem sötétlila bogyót, a serpenyőre dobom. Ő egy briliánst tesz a másik serpenyőbe. Miután a mutató beáll hajszálpontosan középen, mondja, hogy oké. A hat áfonyát és a briliánst a szájába tömi, csámcsogva rág, hallom, ahogy ropog az üveg a foga alatt. Megértem, hogy a briliáns hamis volt, és az ördög hülyére vett. Elindulok, hogy otthagyom, de vállon ragad, hogy ne most kezdjek kényeskedni. Felhasogatta száját a szétrágott üveg, piros nyál ül ki az ajkára. Mondandója végeztével véres üvegszilánkokat köpköd.

A dzsekijébe visszateszi a patikamérleget, majd egy papírgombócot vesz elő, és odaadja. Ahogy kihajtogatom a lapot, az gyűretlenre kisimul. Először makulátlanul fehér, csak később jelennek meg rajta a betűk. Azért is faarcot vágok az újabb hókuszpókuszhoz. Figyelmesen olvasni kezdem a szerződést, miközben érzem a szorítást a szívem körül. Félek, hogy mi lesz a mestermű ára. Megkönnyebbülve látom, hogy se a boldogságommal, se a szemem világával, de még a fél karommal se kell fizetnem. Az, hogy az aláírástól kezdve már csak egyetlen egyszer látogathatok haza Magyarországra élve vagy holtan, nevetségesen könnyű feltételnek látszik. Ebbe igazán bele tudok menni, annál inkább, mivel meg vagyok sértődve a hazámra – azért is hagytam el.

Rendben, bólogatok. Aláírhatom? Az ördög biccent. Leterítem a lábam elé a szerződést, lehúzom a sliccemet, és lehugyozom. Az ördög csipás, véreres szemei kikerekednek, de egy pillanat alatt úrrá lesz a meghökkenésén, flegmán előveszi tökét, lerántja fitymáját a hegyes makkról, és ő is vizelni kezd. A dupla sugárban ömlő húgy úgy sistereg és csap fel gőzölögve, mintha izzó fémlapot érne. A szennyben kirajzolódik mindkettőnk aranybetűs aláírása.

Miután kirázzuk az utolsó cseppeket, az ördög megemel egy közelben tornyosuló hangyabolyt, majd a szerződést alácsúsztatva, visszazökkenti a helyére. Olyan puhán és gyorsan csinálja, hogy a nagy erdei hangyáknak, amelyek ide-oda guruló, fekete gyöngyökre hasonlítanak, felbolydulni sincs idejük. Ezután mindketten megyünk a magunk dolgára.

A mesterművet megírom, egy regényt, amely fogyatékosokról, öregemberekről és halottakról szól, akiknek emberi nyomorúsága teljes méltóságában és nagyságában felragyog a történet folyamán.

Éppen csak a könyvbemutatóra nem tudok hazautazni, de a kiadóm és a barátaim helyettesítenek. A regény pokoli nagy siker lesz, nem csak a kritikusok dicsérik, a boltokból is elkapkodják, tízezer számra fogy. Eljön az ideje az író-olvasó találkozóknak, amiket a magyar határ túloldalán tartok, spórolván még egyelőre azzal a szerződésben kikötött, egyetlen hazalátogatással. Bécsújhelyen a nyugat-magyarországi, Eszéken a dél-magyarországi, Aradon az alföldi, Kassán az észak-magyarországi, Párkányban a budapesti rajongóimmal találkozom, akik veszik a fáradságot, különjáratú buszokkal, vonattal és autóval özönlenek a helyszínre. Magyarországi díjaimat nem tudom átvenni se a parlamentben, se máshol az ország területén. Ha államiak, befáradok értük az oslói magyar nagykövetségre, egyébként postán kapom. Az angol, német, francia fordítások után a nemzetközi díjaim átvételével ilyen gondjaim már nincsenek.

Időközben szertefoszlik hazámmal szembeni sértettségem, megöregedve már honvágy gyötör. Az azóta is folyamatosan érkező magyarországi meghívások közül fennakadok egyen, amely anyai nagyszüleim falujának a könyvtárából érkezik, egyenesen Röjtökmuzsajról, ahol legutoljára nyolc évesen időztem, csibort és piócát fogva a pocsolyákban. Letárgyalom, hogy megyek. Bemesélem magamnak, hogy ez a látogatás úgyse számít bele, a falu alig néhány kilométerre van az osztrák határtól, és olyan villámgyors leszek, hogy akár észrevétlen is maradhatok. Hiába az önáltatás, az ördög nem alszik. Amikor a bécsi reptérre elém küldött taxi átgördül a magyar határon, alvilági röhögést hallok a hátam mögött.

A röjtökmuzsaji, jól sikerült rendezvény után szerencsésen visszatérek Oslóba, és ott öt év múlva úgy halok meg, hogy tudom, a csontjaim sose fognak honi földben nyugodni. Életem kilobbanásának pillanatában vigasztalhatatlan vagyok.

A budapesti kormánynak, amely, ha teheti, serényen ápolja a magyar újratemetési hagyományokat, már a következő évben sikerül hivatalosan megszereznie a hamvaimat. Maga a nagykövet emeli ki az oslói katolikus temető kolombáriumából az urnámat. A repülőgép azonban, amire azt felteszik, az Északi-tengerbe zuhan. A roncsait a halottakkal együtt megtalálják és kiemelik, sőt az urnámat is – fedele nélkül, üresen. Szétmosott hamvaimat senki nem képes többé visszanyerni a heringszagú hullámokból.

Idáig érek az írással, amikor összerezzenek. Valaki a vállamra teszi a kezét. Három fiam és négy lányom közül az elsőszülött, Boldizsár az, aki idén lesz tizennyolc éves, és már  komolyan gondolkodó nagykamasz.

– Beleolvastam, bocsánat – mondja.

– Elég vicces? – kérdezem.

– Még mindig azon bánkódsz, hogy az anyukádat nem tudtad eltemetni?

– És már soha nem is fogom – sóhajtok. – Az Olga néném… tudod, az anyám testvére… aki a távollétemben annak idején elhamvasztatta, és később nem adta ki nekem az urnát, szóval az Olga néném a napokban meghalt. Az örökösei pedig üresen találták az urnát.

– Na és? – vonja meg a vállát Boldizsár.

– Szerettem volna felmutatni nektek valami tisztességes, nagyanyai sírt – siránkozom.

– Mintha nem hallottam volna tőled ezerszer, hogy úgy érzed, mintha te lennél az új Ábrahám.

– Nem erről van szó.

– Akkor miről? – kérdi Boldizsár, és már-már atyaian folytatja: – Nyugi, apu. Egy ősapának nincsenek felmenői. A nagy ködből lép elő, vele kezdődik a múlt.