A „fogyatékos” segély Vlastáéknak is jár. Mindketten mozgássérültek. Egyszerre szokták megkapni, ám egy hónapja csak az asszonyé érkezett meg. A kézbesítő mentegetődzött, maga sem érti, mi történt, türelmet kér, míg tisztázódik a helyzet. Vlasta bácsi a szobaajtó mögött hallgatózhatott, mert azonnal előkerült. Ezt a dajkamesét nem veszi be. Itt másról van szó: valaki ellopta a pénzt, az ő pénzét, és akkor közbűntényről kell beszélni! De az sincs kizárva, hogy politikai támadás indult ellene. S akkor még súlyosabb a helyzet. Nagyon keverik a lapokat, de kik?

Vlasta bácsi szerepelt már a televízióban. Pártja kampányrendezvényén jelent meg, valamelyik lakótelepi általános iskola ebédlőjében. Kiöltözve ült az első sorban egyedül. Öntudatosan nézett a kamerába, mint aki biztos benne, hogy nemcsak a város, de ország-világ is hallani fog még róla, megismerik és megjegyzik a nevét. A Vlasta név megint szép lesz. Fényesen ragyog, mint egy új cipő. Vlasta bácsi foglalkozására nézve cipész volt, aki tudta, hogy a világtörténelemben jelentős szerepet játszottak az iparosok. Látszott rajta, hogy készen áll a politikai szerepvállalásra, ha pártja ezt kívánja tőle. De nem kívánta. Még egy szavazatszámláló bizottságba se delegálták, ahol a törvényességet őrizhette volna s a szavazás tisztaságát.

Vlasta bácsi szeret eljárni hazulról, bármennyire nehezére esik is a gyaloglás. De ha nem szeretne, akkor is neki kell kimenni a világba: feleségét a nehéz járóvasak szinte fogságra ítélik. Ügyeket intéz, vásárol, beszerzi, amire szükség van. Egy lestrapált bevásárlókocsit húz maga után, és egyre többször kényszerül megállni. Ez a város domb hátán domb, itt mindig felfelé megy az ember. A helyi járatról lemondott, mert egyedül nem tud felszállni. A segítségkérésről a rossz tapasztalatok és a büszkesége leszoktatta.

Ezúttal kiváltképp menni akart, személyesen kézbe venni az ügyet, felgöngyölíteni a szálakat. Felesége hiába kérte: maradj a seggeden, apukám!

Szépen kifényesített gyógycipőiben felkapaszkodott a meredek Kossuth utcán, felküzdötte magát a posta emeleti panaszirodájába, és leroskadt az első székre. Némi pihenés után köszönt, és tekintetét szúrósan az alkalmazottakon tartva, előadta jövetele okát. Alig figyeltek rá. A tisztviselő feljegyezte a panaszt: utánanéznek, értesíteni fogják, viszontlátásra! De Vlasta bácsi akkor már jól elhelyezkedett a kényelmes széken, és a főnökkel akart beszélni. Behívták a kézbesítő osztály vezetőjét, később a kézbesítőt is. Kevéssé palástolt gőggel hallgatta udvarias magyarázkodásukat. Csak megerősítették a hitében, hogy a postán bűnszövetkezés folyik. Ha kell, a legfelső bíróságig elmegy az igazáért! A harci hevület kipirosította arcát, sértegetni kezdte a jelenlevőket, még azt se bánta, hogy valósággal kidobták az irodából. A győzelmet már a markában érezte, akár a botját, ám egyelőre hazáig kellett elvergődnie.

Pár nap múlva megismételte látogatását, de semmi újat nem tudott meg, és még csak leülni se volt hová.

Aztán a rejtélyes ügy megoldódott magától. Az utalvány – téves elosztás miatt – egy másik postán landolt, és az ott dolgozó, immár családos fia vette fel a pénzt, s csak egy hét múlva továbbította apjának.