„Gondolkodtatok már rajta, hogyan fogtok meghalni?” – kérdezem, de a szemük se rebben, ilyen ostobaságok miatt az ultiparti nem állhat meg. „Engem egy piros autó fog elütni a zebrán, mert nem közlekedik majd szabályosan, mondjuk be lesz állva a sofőr, vagy mit tudom én.” Erre már mordulnak egyet, hogy kussoljak, de tényleg, örülnöm kellene, hogy itt lehetek, végül is én lány vagyok, ez meg, ugye, egy ultiparti. Pedig egyszer én is meg fogok halni, meg apu is, és az apu haverja is, akit nemes egyszerűséggel csak Havernak hívnak, és csak azért jöhetett el kártyázni, mert az új felesége épp elutazott valahova. A teraszon, ahol ülünk, borzalmas a hőség, úgyhogy iszom a fröccsöket, már elég részeg vagyok, és csak az jár az eszemben, hogy ennyi, itt a vég, vagy legalábbis hamarosan eljön. „Majd lesz valahogy” – böki ki végre az apám, aki szemmel láthatóan arra gyanakszik, hogy azért vettem elő ezt a súlyos és minden ízében kellemetlen témát, hogy az emiatt kialakuló pillanatnyi figyelmetlenségüket kihasználva nyerjem meg a partit. „Lesz valahogy” – mondja újra, hogy hangsúlyt adjon az előző megszólalásának, a Haver meg helyeslően bólogat, őszerinte is valahogy lesz. Válaszképpen kontrázok a Fedák Sárival, a Fedák Sári az non plus ultra, a mindent eldöntő végső csapás, apám és a Haver elég idegesek, hogy hagyták magukat legyőzni ezzel a szánalmas kis trükkel, biztos, hogy csaltam, amíg a halálról beszéltem.

Nem tudom, hogy miért éppen Fedák Sári visz mindent. Talán azért, mert nagy sztár volt, talán azért, mert nadrágot hordott, cigarettázott és a férfiakkal ultizott, amíg más tisztességes asszonyok a konyhában vagy a budoárban tartózkodtak. Így tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy Fedák Sáriban és bennem nagyon sok a közös, kivéve, hogy én nem vagyok sztár, és pláne nem viszek mindent. „Azt tudjátok, hogy Fedák Sári hogy halt meg? Valami hülye politikai kijelentése miatt ’45 után kitelepítették Mucsajröcsögére, valami kis viskóba. Megfagyott vagy éhen halt. Valamelyik. Nem is tudom, melyik a rosszabb.” A szemüket forgatják, ez most itt az ismeretterjesztő elterelő hadművelet, de ők már innentől akkor is leszarják, amit mondok, ha az ötös lottó nyerőszámait sorolom.

Közben tél lesz, és van itt egy folyó. Budapesten dinnyehéj, szemét és mindenféle gusztustalanság úszkál a felszínén, de itt még tiszta, áttetsző, ragyognak rajta a jégtáblák, amelyek egyenesen Ausztriából jönnek, ott pedig köztudottan minden sokkal jobb. De mi elég közel lakunk a határhoz, hogy néha itt is jó legyen. A híd alatt ülök nadrágban, és dohányzom, amíg a többi asszony a konyhában meg a budoárban teszi azt, amit az asszonyok a konyhában és a budoárban tenni szoktak. Zsuzsi mama áll a túlsó parton, integetek neki, de nem vesz észre, csak bámulja a vizet.

Zsuzsi mama tudott úszni, ám egy nap mégis úgy döntött, hogy elfelejt. Ez aznap történt, amikor megismerkedett András bácsival. Meglátta, és első látásra beleszeretett a magas, szőke férfiba a győri strandon. Tudta, hogy úgy fogja szeretni, mint senkit, már csak a figyelmét kellett felkeltenie, végül úgy döntött, fuldokolni kezd a Cziráki-medencében. Kísérlete várakozásain felül sikerült, mert bár nem a daliás úszómester mentette ki a vízből, ahogy azt elképzelte, hanem András bácsi, a Zsuzsi azért őt is megszerette, úgy szerette, ahogy senkit.

Az esküvő után derült ki, hogy a család pártkapcsolatainak hathatós közbenjárása ellenére sem fognak nekik lakást kiutalni, úgyhogy odaköltöztek a dédihez a szobakonyhába. Az esküvő után derült ki az is, hogy András bácsira néha rájön a bolondóra, olyankor üvölt, tör, zúz, aztán eltűnik napokra, ő sem tudja, hova. Zsuzsi meg mindig türelmesen megvárta, amíg hazaért csapzott, elgyötört férje, olyankor átölelte, megfürdette, az ágyba fektette és betakargatta.

A dédi egy nap aztán azt mondta, hogy az András bácsi nem való a szobakonyhába, de még normális emberek közé sem, be kell őt zárni a bolondok házába. És a dédinek mindig igaza volt, mert ő volt az idősebb, úgyhogy hárman maradtak a szobakonyhában a Zsuzsival és a kis Lacussal. A Zsuzsi mama akkor még tanítónő volt a kerületi általános iskolában, de munka után nem sietett haza a kis Lacushoz, hanem a tétet emelte a Panelos Presszóban, aztán már munka előtt, közben és helyett is, addig, míg András bácsi meg nem halt, és a kis Lacus fel nem nőtt, meg még azután is, amikor ketten maradtak a dédivel. Mikor a dédi meghalt, a Zsuzsi mama nem tudta, hogy mi legyen, mert azt korábban mindig a dédi szokta megmondani. Végül egy hideg, de tiszta téli napon lesétált a folyóhoz, és arra gondolt, hogy mivel ez már egyszer kitűnően sikerült életében, megint elfelejt úszni.

Fedák Sári meg csak nézte a másik partról, szívta a cigijét, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy Zsuzsi mama jól döntött. Ugyanakkor jól tudta, hogy kettőjük közül csak egy van, aki mindent visz, és az pont, hogy nem a Zsuzsi mama. Nála inkább fordítva van a dolog: őt viszi a minden, ebben a pillanatban például a Duna. Megfagyott vagy megfulladt. Valamelyik. Nem is tudom, melyik a rosszabb.

A bukolikus nyári naplementében azon töröm a fejem a kocsmaasztalnál, hogy vajon létezik-e olyan tragikus haláleset, ami kicsit megzavarhatná ezt a partit, amelyben perpillanat minden jel szerint vesztésre állok. Szerencsére Zsuzsi mama szomorú története kissé megingatja a játék menetét. Apu és a Haver hirtelen azon kezdenek el vitatkozni, hogy a fulladás vagy a fagyhalál-e a humánusabb halálnem. Egyikük a fulladás mellett van, mert az sokkal gyorsabb, a másik úgy hallotta, hogy miközben az ember megfagy, elveszíti a fájdalomérzetét, szép lassan elalszik. A parttalan vitának azzal vetek véget, hogy kihasználom a pár perces figyelemzavart: csalok és nyerek.