A pódiumon ül, kezében a mikrofon, jár a térde az asztal alatt. Az ingje legfelső gombját nyomogatja. Ez új nekem. Másoknál inkább fejvakarás, kényszeres vigyorgás, szakállbirizgálás. Na jó, utóbbi csak akkor, ha férfi a moderátor, mint most is. De női kérdező amúgy is ritkán van irodalmi könyvbemutatókon. A szerző is férfi. Egyszer a moderátor úgy mutatta be a beszélgetőtársát, mint írónőt. De hallottam már „író barátunkat”, talán ez a legrosszabb. „Író barátnőnk”, ennyi erővel ez is lehetne. Persze nekem teljesen mindegy, én csak a fotós vagyok, néhány kép, aztán mehetek is.

Nem egy bonyolult munka. Kell közös fotó a moderátorról és az íróról. Egy kép a könyvről, mindig kiteszik az asztal közepére. Különösebben az sem izgat, ha belelóg a képbe a pohár is. Na meg persze fényképek a közönségről, utána úgyis mindenki csak magát keresgéli a kitett fotókon, az ismerősök betegelik egymást, a szerelmesek a szerelmüket. Ők eleve úgy kezdenek fészkelődni a székeiken, amikor meglátnak a fényképezőgéppel a kezemben, hogy a közös fotóra lövik be magukat.

Most már kezdhetnék, letelt a kötelező öt perc várakozási idő. Többen úgysem fognak jönni, így is elég jó, több mint közepes, 25 ember a közönségben. Az átlagéletkor 50 körül van, három-négy rokon, négy-öt nyugdíj előtti magyartanár. Két unott egyetemista, két lelkes egyetemista, a tanáruk ideküldte őket az esti szeminárium helyett. Az ételvadászok mostanában nem járnak, a galériák biztosabb célpontok, ott bor is van. Egyszer lefotóztam a pereces kosarat, de nem küldtem el a szervezőknek, pedig az lett a legjobb kép. Most sajtos pogácsa van, a terem bejárata mellett az asztalon.

Kezdik végre, sok szeretettel üdvözli, nagyon helyes. Beszéd közben a legjobb fotózni a moderátort, olyankor nem feszült, feloldja a beszéd, meg hogy hallhatja a saját hangját. Ilyenkor sosem szabad fényképezni az írót, nem áll jól, ahogy próbálja leplezni a mikrofonirigységet és a lenézést. „Mi adta az ötletet?”, igen, ez tényleg fontos, nem lesz rövid az első válasz. Jöhet is egy hátsó kép a közönségről. Kipirult arcok, a tél már csak ilyen. Kilesek az ablakon a térre, villogó biciklilámpák, kutyák pórázon, lökdösődő gyerekek, párálló leheletek, cigifüst. Rágyújtanék.

„Csak nem gondolod, hogy a szereplőim kitalált alakok? Ők léteznek, és egyik este bekéretőztek hozzám a regénybe. Vagy talán azt gondolod, Raszkolnyikov fiktív személy?” Érdekes, én eddig azt hittem, hogy az. A moderátor egyre idegesebben morzsolgatja a gombját, biztos nem egészen erre számított. Persze lefotózom így is, nem árt egy kis szórakozás.

A közönségről még kell szemből. Jön a mászkálós rész, ezt szeretem, már ott is vagyok a pódium mellett. Persze most mindenki próbál úgy tenni, mintha nem készülne róla fénykép. Ez az ügyesen beállított spontaneitás a legjobb. A legtöbben már megtanulták, hogy ilyenkor nem illik belebámulni a kamerába, kivéve a gyerekeket. De ők most nincsenek, túl komoly a regény. Vannak azért nagyon átszellemülni vágyó lányok és fiúk. Egy enyhén sértődött, lilára festett hajú néni. A kedvesen mosolygók. A befeszültek. A fancsalik. A kárörvendők.

„És mennyire tudtad megóvni a regényed a mai rettenetes közállapotoktól?” Micsoda hévvel kérdezi. „Nem tudtam, és egy idő után már nem is akartam. Hagytam, hogy beszivárogjon a sötétség, és leülepedjen a szereplők lelkében.” „Akkor ez volt az, amit éreztem olvasás közben!” Jól van, ennyi lassan elég lesz. A moderátor lelkes arckifejezését nem lett volna rossz elkapni, ki tudja, lesz-e még ilyen. Be kellene ugrani egy borért, valami könnyű gyümölcsös fehér nem esne rosszul ma. Be kell majd hűteni, de közben felhívom. Nem fogja felvenni, nem fogom hallani a hangját, nem fog átjönni. De ezen most kár szorongani. Még pár kattintás a közönségről, aztán vége. Mindig ugyanazok az emberek. Bár ő ott a hátsó sorban új, nem is vettem észre. Nagyon figyel, egészen tiszta, már-már szénfekete tekintettel. És micsoda elrajzolt arc, sasorr, hosszú ujjak, képregényfigura, milyen szép. A szélén ül. Szembeállok vele, ráemelem a gépem, és megnyomom a gombot. Rögtön észreveszi. Eltartom a fényképezőt, a szemébe nézek, visszaemelem a gépet, és megint kattintok. Enyhe zavar az arcán.

Kifelé menet még próbálok úgy elmenni mellette, hogy a fotós táskám épp hogy hozzáérjen a vállához. Egész jól megy, odasuttogok egy bocsánatot. A bocs jobb lett volna, de így is elereszt egy zavart félmosolyt. Felkapok pár pogácsát, és várok kicsit kinn a folyosón, fülelek. Hátha utánam jön. Ha már ő úgysem fogja fölvenni, beletörődhetnék. Hetek óta csak kicsöng, nem nyomja ki, biztosan lenémítja, amikor látja a nevem a kijelzőn. Hallom, hogy valaki mozgolódik, gyűrögeti a kabátját, csendesen odébb tolja a széket, halk zörej, jól van. Már jön is ki. Készítem a mosolyt. Hoppá, a lila frizura. Próbálok nem csalódottan nézni, pedig fölösleges, a néni ügyet sem vet rám, siet tovább a folyosón. Kiesik a kabátzsebéből egy pogácsa, és elgurul előttem a földön. Lefotózom.

(Fotó: Kiss Tibor Noé)