Állt a gangon az egész család. Nagymama belülről behúzta a rácsot, aztán bedugta a kulcsot a zárba, a keze remegett, miközben próbált betalálni a lyukba. Csálén tartotta a karját, mintha kicsavarták volna. Tíz éve eltörött, azóta sem gyógyult meg, nagy vaskapcsok fogták össze a csontot a hús alatt.

„Segítsünk?”, kérdeztem, mert már mentem volna haza, és úgy gyorsabb lett volna. Kizökkentik az időt az öregek és a gyerekek.

Felsikít a szerszám a sírkövön. Vastag fekete gránit, rajta két név, István és Sári. Csikorog a glettelő kés, mintha a fal mögött egér kaparna. Be kell tömni körben a réseket, hogy jól szigeteljen, nehogy a kő kiessen.

Nevetgéltünk az unokanővéremmel a gangon. Nem láttuk egymást évek óta. Akkor is inkább egymásra figyeltünk, amíg bent voltunk a lakásban. Jobb volt, mint a nagyival beszélgetni. Pedig nem hülyült el, értette, amit mondtam neki, csak már süket volt, és minden egyes szót úgy kellett a fülébe üvölteni. És én nagyon untam. Minek mondjak bármit annak, akinek az élete már csak az anyagcsere körül forog? Kiüríti magából a történeteimet is, és mintha vele együtt elmúlnék én is.

Anyámnak se mesélek már sokat, és ez fáj neki. Próbálom nyugtatni, miközben egyre többször azon kapom magam, hogy csak akkor beszélek vele, ha kérnék tőle valamit. Ha együtt vagyunk, lopom a perceket, hogy le tudjak ülni dolgozni. Szorít az idő, van még húsz-harminc év, amíg hasznossá tudom tenni magam, hátha elkerülhetem a sorsukat. Ők viszont többnyire akadályoznak, beszélgetni kell velük, rájuk nézni, figyelni és ápolni. És amíg velük törődöm, hogy élhessenek, magamtól veszem el az időt.

Végre bezártam a rácsot. Alul és felül is ráfordítottam a kulcsot. Kellett az elővigyázatosság, kétszer is betörtek hozzá, mindkét alkalommal éjjel, míg aludt. Járkáltak a feje mellett, leemelték a falról a képeket, majd kiadták a cselédszoba ajtaja feletti kisablakon. Ebben a szobában varrógép állt régen. Amikor gyerek voltam, sokat segítettem neki. Vagdostam a vászoncédulákat, amiket a ruhák nyakába kellett varrni. Miután meghalt a nagyapám, a nagyanyám egy ruhaipari szövetkezetnek dolgozott nyugdíjasként. Félhomály volt a kisszobában, csak a varrógép lámpája világított. Rengeteg kincset rejtettek a szekrények.

Ma már nem lapul titok egyik ajtó mögött sem. Régi kacatok hevernek odabenn. Ezüstözött, aranyozott nyakláncok, fülbevalók, karkötők. Gyerekkoromban igazinak tűntek. Volt még franciakártya is, királyokkal és királynőkkel. Elloptam a paklit, amikor nagyi épp nem römizett a barátnőivel az üdülőben. A király elrabolta a dámát, a jumbó megmentette.

Legszívesebben kiszórnám ezt a sok szemetet, de nem megyek a lakásba többé. Apámék majd megcsinálják helyettem, már a halála utáni napon elkezdtek intézkedni, kiköttették a telefont, lemondták a biztosítást, lekapcsolták a villanyórát. Nemsokára kezdik a szortírozást. Kérdezték, akarok-e jönni, hogy megnézzem, mit lehetne elvinni.

Eszemben sincs. Nem bírnék úgy ott lenni, hogy nem hallom kopogni a járókeretét. Maga elé rakta, aztán kacsázva lépett egyet előre, közben imbolygott az egész teste, sosem lehetett tudni, mikor fog elvágódni. Sokszor elesett. A beteg karjára nem tudott támaszkodni, eldőlt, mint egy zsák liszt. A végén csak egy beszélő csomag volt, aztán már beszélni sem tudott, csak feküdt az intenzíven, meztelenül, fogatlanul, pelenkában, a takarót folyton lerúgta magáról.

A mellbimbóját akkor láttam először. Pont olyan volt, mint az enyém. Vörös foltokat vettem észre a lábán, azt hittem, az eséstől keletkeztek, de anyám azt mondta, azok már a halál pöttyei.

Ki akart kelni a rácsos ágyból. „Szobába, szobába”, ezt hajtogatta, meg hogy hozzunk neki répát. Az ajka beesett, nyelvére sűrű csomókban tapadt a lepedék. Ki tudja, mióta nem kapott inni. Láttam a fogcsonkjait.

Adtam neki vizet. Ezt még értette, elfogadta, szépen ivott. Betakartam. Nemsokára újra lerúgta a paplant. Mintha melege lett volna a kórteremben, pedig én vacogtam. Talán rá kéne kötözni a lepedőt, gondoltam, de aztán hagytam.

Megfogtam a kezét, hátha attól megnyugszik. Még mindig olyan puha volt és meleg, mint régen, amikor az óvodába jött értem. Akkor még jó volt hozzábújni. Én voltam a kicsi, ő a nagy puha melegség, megnyugtatott a közelsége, amitől most legszívesebben elfutnék.

Nem ismert meg, csak nyögött, fújtatott, bugyborékolt a tüdejében a folyadék. „Szobába, szobába”, hajtogatta, menekülni akart ebből a fényáradatból. Neonfény a kórteremben, tizenkét függönnyel elválasztott ágy, férfiak-nők vegyesen, középen nővérpult, csipog az EKG, oxigénpalack zörög a háttérben. Nem lehet itt normálisan meghalni.

Megcsókoltam a kopasz fejét. Már csak néhány ősz pihe maradt rajta, pár nap alatt hullott ki teljesen a homlok felett. Napos csibe, jutott az eszembe. „Most nem lehet elmenni”, suttogtam a fülébe. Hiába hörgött, hiába fújtatott, a bőrének még mindig édes illata volt.

A nyár elején még eljött hozzánk. Örültem, hogy nem nekem kell a gyerekeket elvinni. Mindig kínlódás volt az egész, sosem akartak menni. Halálfej, mondta rá a lányom, én meg alig győztem magyarázkodni. Azon a nyári napon sem beszéltem vele sokat. Türelmesen üldögélt a teraszon lévő párnás székben. A kényelem fontos, ha ő feszeng, én is feszült vagyok. Mindjárt jövök, nagyi, mondtam neki, és már ott sem voltam.

Egyszer sem ültem oda hozzá. Nem volt kedvem sóhajtozni a lábfájásán, megnézni a lila karját, amely már sosem fog meggyógyulni, és közben biztatni, hogy mindez semmiség. Mindketten tudtuk, hogy a lényegről nem lehet beszélni. Pedig ezen rágódtam minden éjjel, éreztem a hullabűzt az éjszakai leheletemen. Ha ideges vagyok, remeg a szám széle, pedig még csak negyven vagyok. A test apránként hullik szét.

Te is figyelted magad, drága nagyim?

Meztelenül, fogatlanul feküdt az intenzíven. Rácsos ágyban rugdalózott. Ki volt kötve a gépekhez, amelyek állítólag az életet jelentették. Őrjítő volt az a rohadt neonfény. Hazafelé azon gondolkodtam, vajon meg lehet-e ezt úszni, és otthon bevégezni.

Felsikít a szerszám a sírkövön. Vastag fekete gránit, rajta két név, István és Sári. Csikorog a glettelő kés, mintha egér kaparna a fal mögött. Be kell tömni körben a réseket, hogy jól szigeteljen, nehogy a kő kiessen.

A gangról integettünk, amikor elbúcsúztunk tőle az utolsó születésnapon. „Szia, nagyi, szia, anyuka”, hangzott innen is, onnan is. Az arcán még ott játszott a jól ismert mosoly. Tőle örököltem a vastag ajkam. Aztán rázártuk az ajtót, és a kisablakon beadtuk a kulcsot. Végleg befalaztuk.

Utáltam, hogy a temetőbe kell menni. Hogy sírni kell. Látjuk a könnyes arcokat, vizslatják egymást a szánakozó tekintetek.

Nem akartam sírni. Kilencvenkettő volt, minek maradt volna.

Hideg szél söpört végig a ravatalozón, száraz falevelek táncoltak a világító, fehér márványkövön. Vacogott a fogam a fényességtől, és ráfagyott az arcomra a nedvesség.

Anyám keze után nyúltam. Melegíteni kezdtem jéghideg ujjait.