Király Kinga Júlia írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

 

 

 

„Egy katona konzervdobozokat dobál szét köztünk. Elkapok egyet, kinyitom. Szalonna van benne, de nem tudhatom. Kegyetlenül éhes vagyok, április 5-e óta egy falatot sem ettem. Hosszan nézem a dobozt, készülődöm, hogy megkóstoljam. De a nyelvem még alig ér a szalonnához, elvesztem az eszméletemet. Vajon a kimerüléstől, vagy mert a testem tiltakozik a tisztátalan táplálék ellen? A testem megelőz, hamarabb ébred tudatára a visszanyert szabadságnak.”

(Elie Wiesel: Minden folyó a tengerbe siet, Esély Könyvklub, 1996)

 

A Ceauşescu-rezsimben töltött gyermekkorom kapcsán sokszor jut eszembe az éhezés. Pontosabban: nem annyira az éhségérzet, inkább az ízek utáni sóvárgás. Az igazi éhségről – szerencsénkre – dunsztunk nem volt, valamilyen étel mindig került. Nem tudtuk, legfeljebb nagyanyám generációja mesélte, hogy az éhség ordas, mint a farkas, felfalja, bekebelezi az éhezőt. A sóvárgást viszont nagyon jól ismertük. Arról, amit megkívántunk, tudtuk azt is, hogy milyennek kell lennie. Tudtuk, mert valaki már elkészítette, az anyám, a nagyanyám. Ez egyszerre volt személyes és kollektív, ugyanakkor nosztalgikus tudás.

Ezek a gondolatok, az éhezés és sóvárgás, indítottak el 2015-ben, hogy összeállítsak egy erdélyi zsidó receptes könyvet, amiben a közösség háború előtti szokásaira, a koncentrációs táborokban tapasztalt éhezésre, aztán a kommunizmus csajkarendszerében megélt ínségre, a kényszerű tréfliségre egyaránt rá lehetett kérdezni. Látni és láttatni akartam, hogy mi maradt az észak-erdélyi kóser háztartásokból. Hogy erre választ kapjak, holokauszt-túlélőkkel interjúztam, hiszen ha valakik, ők még emlékezhetnek a háború előtti ízekre, a vidékenként eltérő praktikákra, a családi receptúrákra, ahogyan emlékeznek a pusztító éhségre és az ízek utáni sóvárgásra is.

Az interjúzást Marosvásárhelyen kezdtem, a szülővárosomban. Hamar kiderült, hogy a családi recepteken túl valami mást is rám testálnak az interjúalanyaim.

Mivel sem történész, sem antropológus, sem szociológus nem vagyok, a magam kísérleti módszertanával közelítettem meg a témát. A célom az volt, hogy kimozduljunk abból a dermedtségből, ami a holokauszt-túlélőket belekényszeríti az újramesélés paneljeibe, bennünket, kérdezőket pedig abba a szűk résbe, ahonnan a holokauszt legfeljebb egy falra akasztott képnek látszik, nem pedig – ahogyan Zygmunt Bauman mondja – ablaknak a világra, ahonnan az ember „sok, egyébként láthatatlan dolgot is megpillant”. Újra meg akartam nyitni ezt az ablakot, befelé is akartam nézni. Nem egy falra akasztható képet szerettem volna létrehozni, hanem egy lépést tenni: vissza, abba a világba. Ha vissza lehet egyáltalán. Elmozdulni szerettem volna, előre és hátra, újraélni – akár rövid időre is – a normalitást, amikor még együtt volt a család, majd megeleveníteni a túlélők erőfeszítéseit, amikor a családjuk nélkül, kötelékek nélkül próbáltak új egzisztenciát teremteni és a megszakított hagyomány dacára igyekeztek visszavarázsolni az otthon ízeit. Ugyanakkor mindenre kíváncsi voltam, mondhatni: szemérmetlenül kíváncsi. A haláltáborok hétköznapjaira is.

Utóbbival kapcsolatban sokáig kétely gyötört. Ott, az interjúk alatt is, végig. Elvégre kilencvenéves embereket faggattam és bolygattam. Akik nem biztos, hogy életük utolsó éveiben emlékezni akarnak. Vagy: nem erre akarnak emlékezni. Aztán gyötört a kétely az interjúk feldolgozása során. Hiszen kilencvenéves emberek emlékei kapcsán sokszor az emlékezés porózusságával kellett szembesülnöm. Végül úgy döntöttem, nem azt fogom megmutatni, hogyan zajlottak ezek az interjúk, hány keresztkérdést kellett feltennem, hogy a málló emlékeket sarokba szorítva egyszersmind tömbösítsem is azokat, hanem összegzést készítek arról, hogyan működnek az emlékek egy kilencvenéves ember életében. Milyen témák mentén kapaszkodnak össze. Milyen asszociációkat keltenek létre, azokat pedig mely traumák hozzák mozgásba. Ez ugyanis mindnyájunkban közös.

Az interjúkat másfél év alatt rögzítettem. Volt, amikor intenzíven csak ezzel foglalkoztam. Például 2017 nyarán, amikor ellátogattam Érmellékre és Máramarosszigetre, majd visszatértem ősszel, Ros Hasanakor, hogy az interjúalanyaimmal közösen meg is főzzünk egy-egy általuk közölt receptet. A felvevőgép – hang és videó – ezalatt is ment, így egészültek ki a korábbi beszélgetéseink.

 

Nyár elején, hetekkel indulásom előtt felhívtam Lieberman Dávidot, a máramarosszigeti hitközség vezetőjét, aki Izraelből települt vissza a valamikori stetlbe. Tulajdonképpen, Marosvásárhelyt leszámítva, ahol a családi kapcsolataim révén jóhiszeműségemről könnyebb volt meggyőzni a túlélőket, majd’ minden esetben a hitközségek vezetőit kerestem meg és kértem segítséget – tegyük hozzá: ismeretlenül. Lieberman Dávid, azaz Dudi, ahogyan a szigetiek hívják, Salamon Goldi nénit ajánlotta. Elsőként tehát vele találkoztam. Órákig beszélgettünk. Receptekről, alijázásról, családi traumákról, tabukról és szembesülésről. Aztán összefutottam a kertben Johnny Popescuval, a szigeti zsidóság történetének kutatójával és a hitközség tiszteletbeli tagjával, akitől megtudom, mennyire kivételes vidék Máramaros és környéke, milyen jiddis kifejezések élnek tovább a magyar és román nyelvben, hogy az ő generációja már gyerekként megtanulta levenni a sapkáját a templomban és visszatenni a zsinagógában, és hogy milyen zsidó recepteket őriz a város nem zsidó lakossága a mai napig. Amikor a latkeszről kezd beszélni, eszembe jut, hogy Wieselék épp latkeszt sütöttek közvetlenül a deportálás előtt.^[1] Estig elhallgatnám, ha Lieberman Dudi pedellusi szigorával nem szólít minket vissza – Kinga, Johnny, gyertek be! –, úgyhogy abban maradunk, folytatjuk valamikor az interjút.

A következő napon korareggel kivet az ágy. Fontos, nagyon fontos a találkozás első pár perce, ekkor mérettetik meg az ember, s derül ki, hogy méltó-e a bizalomra. Erre az egyre nem lehet felkészülni, nincs jól bevált panel, ami bármikor előkapható. Meg kell feledkezni az akarásról: nem hízelegni, nem bájologni, amire pedig oly nagy a késztetés.

Gyalog kelek át a városon, ez is a rákészülés része, belépek az udvarba, pár kövér fehér kakas kísér fel a tornácra, végül mély levegő és benyitok. Elém tárul egy takaros, rózsaszín kredences konyha, Goldi néni az asztalnál ül, reggelizik. Világoskék garbót visel, világoskék tekintete, mint a penge, elmetszi előttem az utat.

– Szervusz. Jöttél – jelenti ki, és ezzel fel is tartóztat egy pillanatra.

– Igen, én vagyok.

– Gyere, ülj le.

– Üljön le! – ismétli meg Marika, Goldi néni gondozója, egy termetre törékeny, mégis robusztus asszony, hangja öblös, nyers erőt sugároz, hanghordozásában ott a fővárosi asszonynak járó túlzott udvariasság, és talán a túlkompenzálásból eredő harsányság.

Leülök, kapok egy kávét, Marika is leül közénk. Goldi nénivel egy ideig nézzük egymást. Állom a tekintetét. Szeme se rebben, úgy kavargatja a kakaót. Várok és hallgatok. Végül, miután megitta, elmondom, mi járatban vagyok. Recepteket gyűjtök, kíváncsi vagyok, hogyan éltek. Megtörli a száját és beszélni kezd.

 

Család

– Jól éltünk. Heten voltunk testvérek: négy fiú és három lány… Az édesanyám volt egy Walter lány. A Walter nagy család volt. Anyukáék is heten voltak testvérek. Az édesapám pedig Málek. Úgyhogy eredetileg Máleknek hívnak engemet. Málek Goldi. Ez Arankát jelent magyarul, Auricát románul. De engem mindenki Goldinak hív. Sok nyelven is beszéltünk. Magyarul, románul, de zsidóul is. Én a mai napig beszélek zsidóul. Jiddisül.

– És be tetszik nekem mutatkozni jiddisül?

– Hát hogyne! Persze. Ikh heys Goldi Malek. Engem hívnak: Goldi Malek. Ikh lebn do aoyf Sziget. Itt élek Szigeten. Ikh ken gut redn eydish. Én jól tudok jiddisül. Románul, magyarul is beszélek, de a legjobban jiddisül, mert az az anyanyelvem. Úgyhogy engem mindenki úgy ösmer: zsidó vagyok, azaz jiddis. Magyarul azért tudtunk jól, mert a szüleink magyar iskolába jártak. Valamikor régen, amikor itt még magyar világ volt… A szülők nem nagyon tudtak románul. Nem is állt rá a nyelvük. Például azt nem tudták mondani, hogy cearşaf, csak azt, hogy lepedeu (lepedő).

– És jiddisül hogy mondják a lepedőt?

– Várjál csak, hadd gondolkozzam. Me daf makhn das bett. Meg kell csináljam az ágyat. Me daf laygen… Le kell terítenem a… Na, várjál csak: hogy is mondják? Már nem emlékszem, hogy hívják a lepedőt zsidóul. Zsargon-zsidóul. Mert ez a zsidó beszéd, amit mi beszélünk, tulajdonképpen lopott nyelv. Mert az eredeti zsidó az a héber. De az nagyon nehéz nekünk, azt mi nem tudjuk rendesen beszélni. Amikor felcseperedtünk, tanítottak minket rendesen beszélni zsidóul. Hiszen zsidók vagyunk! Kell, hogy tudjunk rendesen beszélni! (…) A mi utcánkba sok magyar lakott és sok zsidó. (…) Én itt születtem ebben a házban. Itt van két nagyszoba. A plafon magas, levegős. A nagymamával együtt tízen laktunk itt. Apukám szakállt viselt, nem hosszút. És járt zsidó templomba. Ortodoxok vagyunk.

– Be tetszettek tartani mindent?

– Hát, lehetőleg mindent. Mert mindent betartani nagyon nehéz. A húst is káseroltuk. Fél órát áztattuk hideg vízben, míg kijön a vér belőle. Aztán van egy ovális kosár, arra kiveszik a húst, hagyják, hogy lecsurogjon egy lavórra. És van durva só, azzal a hús minden porcikáját ki kell sózni. Nagyon egészséges a hús, ha kisózzák, és nagyon jó ízű. Mert egy pici só marad a húsban. Tenyésztettünk csirkéket…

– Azt látom, hogy most is tartanak.

– Tartunk hát! – szól közbe Marika. – Jaj, várom is, hogy jöjjön valaki, s vágja le, mert alig tudnak járni.

– És hogy tetszik vágatni? Sakterrel, rendesen?

– Sakterrel, persze,

– Hogy? Mit beszélsz? Már nincs sakter! – csattan fel Marika.

– Már nincs? – kérdez vissza Goldi néni elbizonytalanodva, szája szögletében csibészes mosoly.

– Nincs. Volt, a zsinagóga mögött, de már nincs.

Goldi néni megvonja a vállát, érezhetően nem feszélyezi, hogy az asszony rápirít.

– Ha láttad volna – folytatja – őszünnepekkor hogy vitték a tyúkokat levágni! A fiú kapott egy kakast, imádkozott vele, a lányok meg az asszonyok a jércékkel. Ez is a zsidó valláshoz tartozik. Ahogy a kóserezés is. A kóserezés fél egészség. Mert ha a húst kiáztatjuk, leöntjük és sózzuk, az nagyon finom és egészséges. Akár pörköltet, akár levest csinálsz, akár káposztát töltesz. Ahhoz direkt jófajta „vastaghúst” használunk, amit ledarálunk, aztán ledinsztelünk hagymát, egy kis sóval és csípős borssal, összekeverjük a hússal, és megtöltjük a savanykás káposztát. Libazsírral a tetején.

– Hát én mondtam, hogy megyek s veszek neked libát. Tartok én itt neked libát!

– De attól még nem lesz az a liba kövér, hogy tartod és degeszre eszi magát. Meg kell tömni! Áztatunk este egy kis málét, de nem apró szeműt, mert ha félrecsúszik, meg tud fúlni. A málé megdagad, másnap reggel egy kis olajat, sót teszel rá, kinyitod a liba száját és megtömöd. Néha megigazítod neki a begyinél, hogy csak idáig legyen… – mutat a gége tájékra. – Ha le akarod vágni, inkább a fiatalabbakat kell tömni. Reggel és este tömik. Este, hogy éccaka legyen neki, amit emésszen. Reggel azért, mert éhes. Én például úgy szeretem tömni, hogy leülök egy zsák szalmára, a lábamhoz veszek két libát, előbb megtömöm az egyiket, megigazítom a begyit, s ameddig azt elemészti, megtömöm a másikat. Ezt kell csinálni három-négy hétig, s olyan jól meghízik… Mindenki a kövéret keresi. Hogy találod meg a kövéret? Megfogod a szárnya alatt, s ha ott jó kövér a cici, mi így mondjuk annak a résznek, ahol nincs neki sok tollú, biztos lehetsz, hogy bejül is jó zsíros… S ha teszünk az ivóvízébe szenet, jó fából való szenet, akkor azt a liba elrágja, így könnyebben emészti a málét, és egészségesebb a húsa. (…)

Nekünk péntek volt a legnehezebb nap, mert szombatra mindennel el kellett készülni. Csinálunk ilyenkor csólentet, amibe beleteszünk egy jó zsíros húst, mert akkor jó a csólent, ha sír. Ha zsíros. Ahány személy, annyi húst teszünk bele. Aztán paszulyt teszünk bele, amit csütörtökön szokás beáztatni. Aztán feltöltjük vízzel, paprikát, sót teszünk bele, nem sokat, mert a főzésnél megsósosodik, pénteken este megfőzzük, szombaton pedig kivesszük a kész csólentet a lerből, vagy inkább kemencéből. Előzőleg kifűtöttek egy kemencét, s akkor az utca zsidósága oda vitte a csólentjét. De csináltunk még hozzá kuglit… Az reszelt krumpli, ehhez jön két-három tojás, egy kétliteres lábosban megcsinálod a kuglit, teszel bele sót meg egy kis csípős borst. És annyi olajat adsz hozzája, hogy abban süljön meg. Nagyon finom lesz, mert a teteje és az alja kap egy kérget…

Kisvártatva előkerül az édesanyja csólentes edénye, majd a régi fotók.

– Ez itt én vagyok lánykoromban!

– Egy szépségkirálynő tetszik lenni.

– Szép is voltam. Nem voltam csúnya.

– És a lágerben nem volt bántódása emiatt? Hogy ilyen gyönyörű lány volt?

– Nem. Voltak olyan tisztek, akik kiszemeltek egy-két lányt… Ez itt az esküvői képem. Szép ember volt az uram…

– Hány évesen tetszett visszajönni?

– Tizennyolc? Tizenkilenc?

– Akkor sokáig tetszett a lágerben lenni.

– Előtte még voltam a gettóban.

[...]