Gilisztás ballada

Bungim Erzsébeten vasúti kőből,
Dzsekim éjjel se veszem le, jó vastag,
Berendezkedtem, kisrádióm bömböl
Zenét, de a hírekben már havaznak.
Így alszom, kockakövekbe falazva,
Nagy, kék dzsekim, csillagos ég súlya nyom,
Álmom: hogy élek, HÉV-zaj se zavarja
Az átjárónál, hol szállásom vagyon.

Gilisztás, így hívnak. Körmöm a földtől
Koszos. Azt mondják, én is. Míg tavasz van,
Nyár, ősz, bokszosdobozban az öbölből
Horgászoknak hozom, kik csövesszagnak
Nem örülnek, de annyit azért adnak,
Fröccsre elég. Mentem haza, egy halom
Kő a bungim. Tüzelek, meg ne fagyjak
A kiserdőben, hol szállásom vagyon.

De nem bírom. A csepeli erdőből,
Rühes, veszett róka, kódorgok arra,
Hol telt kukák várnak. Kezdem elölről,
Tél van megint. És mint legyek a szarra,
Rátok szállok. „Nagy az Isten irgalma!”
Az emberé kicsi. Nem ütnek agyon,
Pénzt se adnak. Megy a metró, rohannak
Aluljáróban, hol szállásom vagyon.

Jó meleg áramlik a szellőzőből,
De innen is menni kell. A rohadtak
Rendelkeztek: „Sok tetves elfekvőtől
Fekélyes a város! Ember tapodtat
Se mozdul tőlük! Migránsnak maradtak
Magyarok, köztünk! Ki velük!” Olvasom,
Magyar Idők. S alszom hajléktalannak,
Nekem szánt szállón, hol szállásom vagyon.

Kitiltva templomból, a temetőből,
Gödröm körmömmel, giliszta, haladva,
A föld fekete tőlem s én a földtől,
Az ég fölöttem, kék dzsekim alattam,
S én, aki annyi gilisztát eladtam,
Most gyűlnek belém, hemzsegnek vastagon,
De figyel rám Isten, horgász a halra,
A földben, égben, hol szállásom vagyon.

AJÁNLÁS

Uram! Ki feltámadtál harmadnapra,
Sírbungimból felkelek ama napon,
Megismersz, a nagy, kék dzsekim lesz rajtam,
Megyek innen, hol szállásom nem vagyon.

(Fotó: nol.hu)