Tompa Andrea írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Sosem gondoltam, hogy az időnek ez a mélységes mély, kiszáradt, gyilkos, gyűlöletes és teljesen felesleges kútja, az 1950-es évek egyetlen pillanatra is érdekelni fog. Ha valamiről úgy gondoltam, hogy nem fog, akkor ez a korszak. Előbb érdekelne a felvilágosodás, a középkor, a tegnap, 2022, mint az ötvenes évek.

Ám egyszer csak elkezdett hiányozni. Úgy hiányozni, mint a létrán egy fok, de egy még rendben van, mert akkorát lehet lépni, de ha már öt hiányzik, akkor már nincs, akkor nem lehet felkapaszkodni az idő mély kútjából.

Gagyi József, a Csíkszeredában élő társadalomkutató, akinek sokat köszönhetek, mondja nevetve egy táborban:

– Te végig fogod írni a huszadik századi Erdély történetét.

Jézus ereje. Nehogy már. Ezt a hátizsákot egyáltalán nem akarom felvenni.

Pedig már rajtam van. De nem érzem. Néha. Amikor épp tele van kővel, akkor.

Hiányzik az ötvenes évek, és azért hiányzik, mert semmit, de semmit nem tudok róla. A pun háborúkról, a maghasadásról vagy a grönlandi irodalomról is többet (ezek puszta metaforák egyébként).

És ekkor valahogy meglátom hirtelen. „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve”. Nem nézem százezer éve, rá se néztem eddig, aztán hirtelen meglátok egy szereplőt az időben, bele van vésve az időbe, ahogy én is ebben a saját időmben benne állok, de túl is nézek rajta, legalábbis remélem, hogy felette, mögötte, rajta kívül is állok, bár sokszor alatta (ahogy Csehov mondja: én alatta állok a szerelemnek). Hogy egyszerre van bennünk idő is, időtlenség is. Meglátom a rövidítése szerint KM-et, a Kolozsvári Micsurint. Jó regénycím, mondja Mészáros Sándor, éppen hazatérőben vagyunk egy kolozsvári könyvbemutatóról és mesélek neki egy kolozsvári kertészről, akit úgy is hívtak, a kolozsvári Micsurin. Palocsay Rudolf.

Eszembe jut Jékely novellája, A kolozsvári macskagyilkos; remek cím. A kolozsvári Micsurin talán csak egy fél évig tartja magát címként bennem és az elkezdett könyvben, vagy annyi sincs, hiszen nem csak róla szól ez a könyv, ezt mindjárt tudom. „Agrárium” a mappa neve, ahova az anyagaim gyűjtögetem.

Az időbe írt ember, emberek, őket keresem. Talált emberek. Az időbe írt ember, az időn kívüli. Az idő mint a szép, hatalmas boa constrictor rátekeredik a nyakunkra. Marina Abramović performansza a boával: a hatalmas állat kígyózik rajta.

Az ötvenes évekkel való ismerkedés nehezebb, mint gondoltam.

De hogy mégis ezt döntöm el, erre megyek, itt köteleződtem el, abban fontos szerepe van Borbély Szilárd egy rövid levelének. A Fejtől s lábtól olvasása után Szilárd azt írta (egy interjút készített velem, sajnos csak távolról ismertük egymást), idemásolom (2013. október): „Nagyon jó ez az út, amelyet találtál. Továbbmenni érdemes rajta, kis csalintosokkal, kitérőkkel. Magam azt mondanám.” Ezeknek a soroknak, a csalintosnak, az útnak, a kitérőknek sokat köszönhetek. Akkor már talán lélekben elindultam, de még nagyon bizonytalanul.

Lehet, hogy jobb lett volna magam számára járatlan vagy még járatlanabb úton indulni. Komfortzóna állítólag. Nem tudom. Nem tartom magam bátornak, határátlépőnek. Próbálkozónak tartom. És mi van, ha nem lépek ki mindig a komfortzónámból?

De ezt is járatlannak tapasztalom. Nyavalygásaim B.-vel osztom meg. Ekkor azt mondja: ezt a regényt most tanulod írni. Most tanulom tehát írni az Omertát. Ha most tanulom, akkor minden nyavalygás, félelem, menekülés, csalódottság megengedett.

Ötvenes évek. Mi a fenét keresek én itt? Kit érdekel? Erre nem tudok válaszolni, az egyetlen válaszom a szenvedélyes, valahogy egyre nagyobb beszűkülést eredményező érdeklődésem. Semmi más nem érdekel, csak ez. De miért? Mit akarhatok megtudni, megtalálni, megérteni?

Bölcs döntést hozok (kevés ilyen lesz): nem válaszolok rá. Nem tudom, miért érdekel. Nincs válasz. A válasz maga a csillapíthatatlan érdeklődés. Ezt innentől fogva elnevezem ihletnek. Ihlet a megmagyarázhatatlan érdeklődés. Sounds good. Legyen egy jó napunk. Ha tudom racionalizálni, akkor az már nem ihlet, hanem okoskodás, mondom magamnak. Azért érdekel, mert nem írtak róla? Dehogynem, frissiben legalább három könyvet tudok, négyet: Selyem Zsuzsa, Tóth Krisztina, Schein Gábor, Szabó Róbert Csaba.

Elköteleződni valami mellett: rettentő nehéz. Elköteleződni: évekre szól. Lőw András, a rendkívül tehetséges futó mondta valahol (több mint egy tucat Spartathlont futott le, azaz 242 kilométert egyhuzamban, ez az ultrafutás), azt mondta, hogy őt néha be kell lökni, hogy elinduljon. Nehéz elindulni, hiszen tudja, mi vár rá. 48 óra futás. 4 év regényírás, vagy ennél is több. Még több jobb volna, de az még nem adatott.

Évekig benne lenni. Amikor Zoltán Gábor remek Orgiáját elolvastam, meg is írtam neki együttérzően szinte, milyen nehéz lehetett benne lenni évekig abban a rettenetben, amiről az Orgia szól.

Elköteleződöm tehát az ötvenes évek mellett. Vagyis: megadom magam. Gyenge vagyok, nem állok ellen a csábításnak. Ez az idő hív engem. Rendben, tied vagyok, mondom, és feladom. Akkor nem kell tovább ellenállni. Apámat az ötvenes évek végén már figyelgették. Szegény, szegény, szerelmes apám, ebben a könyvben nem leszel benne. Csak annyira, mint az összes többiben. Meggyötört, szelíd arcod, az benne lesz.

Alábukom az időben. Jöjjenek az ötvenes évek.

– Miért nem tudnak a magyar írók a jelenről írni? – kérdezi valaki egy nagy tömeg előtt a színpadon ülő magyar íróktól, köztük tőlem. Külföldön vagyunk, afféle nemes szépírói esemény.

Legjobb volna kisétálni a teremből. Nem felháborodva, nincs bennem harag. Udvariasan mondok valamit, semmi fontosat vagy bátrat.

Ha nem a jelen, akkor mi? Krumpli?

Egy író felkészül (Sztanyiszlavszkij: A színész felkészül). Mit kellene olvasni? Sajtót? Borzalmas a sajtó az ötvenes években. „Szikkadt szar”, ahogy egyszer Jeles András mondta egy előadásra. Az a hasadás, ami a „valóság” és a sajtóban megjelenített valóság között van, ismerős számomra. Ebben nőttem fel, de lassan megint begyűrűzik, úgy hívják propaganda. A különbség persze az, hogy a vizsgált időben egyáltalán nincs semmiféle olyan sajtó, médiatermék, amiből a „valóság” kiolvasható, vagy valami csöppnyi realitása.
A nembeszélés nagy kultúrája vagyunk. Könyvem vezérfonala. Kéznél van, már első munkanapon. Hallgatásból jók vagyunk. Csak épp akkor beszélünk, amikor hallgatni kéne. Sokat és feleslegesen. A beszéd ugyanis inflálódik. Én aztán tudom, épp most inflálom.

Ehhez képest mégis sokat olvasgatom az újságokat. „Újságok mögé” olvasok inkább. Nem a sorok között, mert ott nincs semmi. Fantáziálok a friss szántásról, az épülő gyárakról, a párt programjáról, a vívmányokról, a kollektivizálás örömeiről, szövőnőkről a szövőgyárban, tejbegyűjtésről. Még apróhirdetések sincsenek egy időben. Olvasok kolozsvári és országos lapokat.

Araszolunk az időben.

Talált hőseim lassan előlépnek, de nem az újságokból. Ott ők nem szerepelnek, az újságokban nincsenek emberek. Maradok az embereknél, róluk szeretnék írni. Ember az időben – ember az időn kívül.

Nézegetem a Transindex adatbankjában az ötvenes évek kronológiáját.

Egyre jobban sejtem, hogy az „erdélyi 56” érdekel.

Az a fény, amit 56 jelent egy magyarországi számára, az erdélyi számára nem tud világítani. 56 nem volt. Nemcsak hogy nem történt meg, de egyszerűen nem volt a fejünkben – szüleink nem hagyományozták ránk a dicsőségét, a tankönyvek pedig – hagyjuk a szégyenletes tankönyveket és még borzalmasabb iskolákat, egyszóval nem volt olyan szellemi örökségünk, amelyben egy forradalom átsugározta volna ránk az érvényes jelentését. (Legalábbis az én nemzedékemnek, és tisztelet a kivételnek – nyilván voltak családok, ahol igen, de nálunk az sem igen.) Továbbá az „erdélyi 56”, vagyis hogy mi történt Erdélyben, Románia-szerte 56 után, arról sem tudtam semmit, fel sem merült ez a szókapcsolat.

Párhuzamos világok vannak, mindig, mindig. Kiss Tibor Noé mondja egy interjúban, hogy most párhuzamos világok vannak. Szerintem mindig voltak. Nincs egy centrum. Sok centrum van. Egy városban éltem olyan emberekkel, valószínűleg sokszor elmentem mellettük az utcán, rokonaik ismerőse is lehettem, gyermekeik, unokáik osztálytársa, ők pedig, a párhuzamos világok szereplői valahogy túszok, elkövetői, áldozatai, szemlélői ennek az időnek, ami számomra csak most, mostantól születik: erdélyi 56. Emberek börtönben, szenvedések, félelemkeltés, a szabadság utáni olthatatlan vágy és annak kimondása is talán.

Az időnek nincs centruma, mindenki maga a középpont, ahogy a József és testvéreiben olvassuk.

Lassan meglátom hőseimet, mind-mind egy középpont, egy univerzum. És mit fognak tudni ők elbeszélni? Talált hősök.

Néha beszédeket olvasok az újságokban: azokat lassan, morzsolgatva, sorok közt.
A beszédek mondani akarnak valamit. Vajon csak azt a felületet mondják, amit a szavak, vagy van valahol mélyebb értelem? Vajon mit mondanak, amikor kinyitják a szájukat? Miről szólnak a beszédek? A beszéd: inflálódik.

Különösen elbűvöl Kádár János látogatása 1958-ban. Az idő csodálatos fényutcáiban ott sétálnak karöltve a magyar kiválóságok, a román elvtársak, már kezd felemelkedni Ceauşescu is, és színpadra lép még egészen ifjú titánként Ion Iliescu. Lenyűgőző pillanat. Csakhogy nagyon sokára nyer értelmet ez az együttes.

Személyes megszólalások lesznek. Talált hőseim a maguk valóságáról referálnak. Ebből főzzél „objektív totalitást”, mondom magamnak; Lukács annak nevezi a történelmi regényt. Beérném szubjektív totalitással. Önéletrajzok, életrajzok, beszélgetőkönyvek, visszaemlékezések, naplók, nagyinterjúk. Visky Andrástól is kapok egy csomó könyvet, az ő családjának, ismerősi, református (üldözött) köreinek visszaemlékezései. Bárdi Nándortól – akinek sokat köszönhetek – megkapom Jordáky Lajos kéziratos naplóját. Jönnek a paraszti elbeszélők, mesélők. Győri Klára, Ámi Lajos és nagyon sokan mások. Pártemberekkel készült interjúk (Gagyi Jóskától), egykori foglyok visszaemlékezései. Egyre inkább az egyházi személyek felé terelődik érdeklődésem. Tímár Ágnes, Mónika naplója. Bögre Zsuzsa interjúi szerzetesnővérekkel. Megismerem Kis Terézt, a lisieux-it.
A legmodernebb, legradikálisabb szent. Egyetemi emberek önéletrajzai, gyári munkások (ők talán a legritkább madarak), orvos, rózsanemesítő, miniszter. Hóstátiak. Diószegi Anna néni könyve és ő maga személyesen. Néprajzosok. Számtalan szerzetessel készült interjú és önéletírás, papok, lelkészek, diakonisszák, apácák, határon innen és főleg túl, erdélyiek, romániaiak, románok, magyarok, zsidók. Bárki, bárki, aki úgy érzi, elbeszélnivalója van. Visszatekintő elbeszélések szinte mind. Nők, férfiak. Oral history minden mennyiségben. Megfigyelők, megfigyeltek. Oláh Sándor írásai, mikrotörténeti kutatásai.

Visky András mondja: „Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy kívülről ábrázoljuk a világunkat”. Arról beszélgetünk egyébként, hogy ki milyen előadásról ment ki életében, és András egy olyan darabot emleget, amely kívülről ábrázolta a diktatúra szereplőit.

„Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy kívülről ábrázoljuk” – ezt a mondatot nem úgy értelmezem, hogy még nem tartunk ott, hanem hogy át kell élnünk, magunkra kell vonatkoztatnunk.

A talált hősök megszólalnak. Legtöbbet a szerzetesnő megszólalására kell várni.
A szerző fél. 

[...]

(Portré: Tóth László)