Megrendülve teszi le az ember ezt a több mint 1200 oldalas, két vaskos kötetre osztott monstrumot – azzal, hogy valami jelentős dologban volt része. Ez a hatás egymásnak merőben ellentmondó érzésekből és ítéletekből összegződik. Impozáns portrékat látunk, és bámulatos leírásokat, körülírásokat. Kényszeres akríbiával rekonstruált eseményeket, amelyeket átrágva – olykor oldalak tucatjain keresztül az unalmat sem elkerülve – kell előre haladnunk. Nagy jeleneteket, amelyek sorsokat és világokat foglalnak össze. Kis jeleneteket lenyűgöző írói gazdagsággal. Ellentmondásra ingerlő bölcselkedéseket, vitathatatlan és mély igazságokként előadva. A régi nagy regényeket idéző enciklopédikus tudás-közlést. Modoros fordulatok idegesítően sűrű visszatérését. Részleteket, amelyek visszaidézik, megvilágítják, más fénybe állítják Nádas remekműveinek (Egy családregény vége, Emlékiratok könyve, Párhuzamos történetek) motívumait, alakjait, történeteit. Csodálatos prózát és néha igen rossz mondatokat.

Elcsépelt hasonlat, még sincs alkalmasabb: sodró, áradó folyó ez a memoár, összeszűkülő, felgyorsuló szakaszokkal, szétterülő, lelassuló szelvényekkel, s még az is igaz rá, hogy „szélein marad veszteg hínárja, s partján a holt-víz hátra kanyarúl”. Előtte is folyt már, hogy elkezdődött, és utána is folyik még, hogy befejeződött. Nem tervezett (ahogyan előttünk áll), hogy mikor mi ömlik bele, mi táplálja. Formátlan, amennyiben nem kiszámítható, hogy mikor merre vág utat magának, hogyan halad előre és vissza. Az olvasás, amely minden jelentős írónál megtanít saját magára, itt csak arra tanít, hogy ne adjuk fel, mert minden szedett-vedett hordalékot görgető részt követ valami, ami nemcsak nagy irodalom, hanem sorsesemény – az olvasó sorseseménye is. S még csak az sem következik ebből az élménybeszámolóból, hogy valamiféle „megszerkesztetlenségről” beszélnék, és azt kárhoztatnám, vagy rövidítést látnék indokoltnak, mert ezek az ismétlődő csúcstapasztalatok mintegy visszamenőleg honorálják, s még talán szükségessé is teszik a megtett út fáradalmait, vagy – ami a sorok íróját illeti – ingerültségeit.

Néhány keretfeltételt persze megszabott, néhány döntést meghozott Nádas. Ezek a következők: 1. önéletrajza lényegében Budapest ostromától a forradalomig, 1944-től 1956-ig, eszmélésének első emléknyomaitól tizennégy éves koráig tart; 2. emlékiratának két fő forrása van: az emlékezet elemzése (tulajdonképpen ezek a „világló részletek”), illetve a dokumentumok kutatása, amelyeknek elsődleges forrása egy – úgy látszik – meglepően épen maradt családi archívum, amelyet az író levéltári, könyvtári és internetes kutatással egészít ki. Harmadik forrásként megemlíthetjük az „oral historyt”, ismerősök és rokonok régebbi vagy újabb tanúságtételét, s negyedikként a helyszínek fölkeresését, amelyek nemcsak saját életének helyszínei, hanem családtagjaié is (a legalaposabban ábrázolt ilyen helyszíni kutatás azt a francia koncentrációs tábort veszi célba, ahol nagynénje férje, Aranyossi Pál raboskodott Rajk Lászlóval); 3. ezzel mindjárt korrigáljuk az 1. pont megszorítását: ami a kutatást illeti, az kiterjed a család múltjára is, valamint 1956 utáni eseményeket is megtudunk, elsősorban apja másfél évvel későbbi öngyilkosságát, s az önjellemzéssel vagy fontos családtagok jellemzésével összefüggésben részleteket Nádas későbbi életéből (nagybátyja, Aranyossi Pál szellemi hanyatlását például Mészöly Miklóséval világítja meg), amelyek azonban soha nem a majdani íróra, hanem a korai életszakaszra utalnak; 4. ám mivel a könyv az önéletrajz-irodalomban merőben szokatlan módon erre a szakaszra, a gyermekkorra és a kiskamaszkorra szorítkozik, a műnek szükségképpen családrajznak is kell lennie.

A család pedig módot ad – s ez nyilvánvaló ambíciója Nádas művének – a magyar és néha a világtörténelem és társadalomtörténet egy jelentős szeletének ábrázolására, mondjuk így a zsidók emancipációjától a szegényparasztság és proletariátus emancipációjáig. Apai fölmenői között vannak a liberális magyar zsidóság jeles képviselői, a modernizálódás, asszimiláció élharcosai. Családjának ez az ága a felső középosztályhoz tartozik, apai nagyapjának vállalata és földbirtoka van (noha anyagi helyzetük változó, hol fenn, hol lejjebb). Az anyai ág viszont alsó középosztálybeli kispolgár família, a nagyapa önálló műhelyhez sohasem jutó, nővére alkalmazásában álló ékszerész, nagyanyja végtelenül primitív, a kispolgári lét legalsó peremén álló, ortodox zsidó családból származó, a magyarba minduntalan jiddis szavakat keverő asszony. Apja és anyja is illegalista, akik a háború után kommunista funkcionáriusok lesznek. Anyai nagynénje (anyja halála és apja öngyilkossága után gyámja) és annak férje kommunista a francia emigrációban, hazatérésük után perbe fogásuktól alighanem csak Rákosi személyes hálája menti meg őket. Holott a Rajk-per koncepciójának egy fontos eleméről, arról, hogy a Gestapo és az amerikai kémszolgálat (!) szöktette meg Rajkot a francia gyűjtőtáborból, ki tudhatná jobban, hogy szemenszedett hazugság, mint Aranyossi Pál, aki együtt szökött vele?

Az életrajzi véletlen tehát az író kezére játszik számos bizalmas ismeretet a kommunista arisztokrácia és a felsőbb állású köznemesség történetéből és életviszonyaiból. Arról a típusról (típusokról) van szó, amelyet a köznyelv egykor funkcinak nevezett. S máris kijelenthetjük, hogy Nádas egyik nagy tette ebben a műben valamifajta írói igazságszolgáltatás ezeknek az embereknek, akik – bármi is történt velük és irányzatukkal – a század egyik nagy felszabadító mozgalmába léptek be. Nem rehabilitáció ez: költői igazságszolgáltatás. S ezt a regény műfajának szellemében éri el: minden egyes szereplő igazságának keresésével. Megmutatja a nemes, bátor – esetenként hősies – döntést: a munkásmozgalomban és az ellenállásban való részvételt. A koalíciós idők újjáépítési, társadalomszervezési eufóriáját. Amelybe a kékcédulás választási csalás is belefért. Az alsó osztályok emancipációjának és mobilizációjának pátoszát, amely egy ideig elfedte a diktatúra embertelenségét és újraszerveződő társadalmi egyenlőtlenségét. S végül is itt dől el minden, mikor és hogyan növekszik a rosszérzés, elvegyülve félelemmel, öncsalással.

Érzem, hogy a fenti leírás nem tud kilépni abból a sémából, amely a Kádár-kor csalódott kommunistáit jellemezte. De ez az én leírásom, és nem az író hibája. A séma ugyanis szolgált valamire, magamentségre, önvigasztalásra, aminek semmi köze Nádas céljaihoz. Ő sorsokat jelenít meg, amelyekben megmutatkozik a felszabadítás, az egyenlőség-teremtés, a kollektivizmus eszméjének (és valóságának!) energiája (amiképpen két nemzedékkel korábban a liberalizmus emancipatorikus energiái), s amelyben egy ideig helyet találhattak az olyan – Nietzsche szavával – aszketikus papok, mint amilyen az író anyja és apja volt. Különösen az anya extrovertáltabb, nyíltabb, offenzívebb, ami szívén, az a száján-természetében mutatkozik meg a tragikus konfliktus.

Három részletet említek. Az első a költözés. Mivel a szülők valamelyikét magasabb polcra szemelték ki, ami valamiért – ez kinyomozhatatlannak bizonyult – végül is nem következett be, el kellett költözniük egy elhagyott svábhegyi burzsujlakásba, Rákosi közelébe. Aki emlékszik erre a környezetre az Emlékiratok könyvéből, nem téved. Most új elemekkel egészül ki a hegy szociológiája, ahogyan az egykori cselédek, napszámosok, béresek állattartó, s feketéző kisgazdaságaira, s az egykori privilegizáltaknak a kitelepítésekkel erősen megritkított maradványaira rátelepül az új privilegizáltak világa, amely megismétlődik az iskolában, ahol az számít (gyűlölet és elismerés tekintetében egyaránt), hogy kit milyen autóval visznek oda. A szülők – az anya által nagy erővel képviselt – kommunista aszketizmusa ellene feszül ennek az új szociális rétegződésnek, a nomenklatúra elkülönülésének, de ez csak szélmalomharc lehet.

A második az a szűkkörű értekezlet, ahol Rákosi Mátyás elvtársi vitára bocsátja a később megvalósított abortusztörvény tervezetét. Az író Benke Valéria szóbeli tanúságtétele alapján idézi föl, ahogy anyja ott botrányt csinált, s igaz – Nádas is föltételezi –, talán a jó király-rossz tanácsadók sémájának igazságában bízva kipakol, s kivörösödve, szenvedélyesen fölhozza azokat a népjóléti, az egészségügyi, a szociális hálózat hiányára, s a nők önrendelkezési jogára vonatkozó ellenérveket, amelyek mind telibe találnak. A következmény nem börtön, csak lefokozás. Egy regény nem habozna a most következő halálos betegséget mintegy a lét alapjait érintő csalódás következményeként ábrázolni. Az emlékirat referenciálisabb műfajában az író ezt csak lehetőségként veti föl.

A harmadik az a hatalmas írói tabló, amelyen a már halálos beteg anya az általa szervezett és levezényelt május 1-jén a tribün elé érve torkaszakadtából éljenzi Rákosit és a pártot. Valaha Lukács fabrikált egy híres közmondásból egy másikat, elfelejtve, hogy a szülőhaza adott, a pártot pedig választják. Így lett a right or wrong, my countryból right or wrong, my party. Ami sok mindent kifejez a kommunista mozgalom elfajulásából. Amikor ez a kétségbeesett éltetés bekövetkezik, a szülők már mindent tudnak a kiagyalt perek iszonyatos hazugságáról, a padláslesöprésekről, a nagy terrorról. És mégis. Más változatban hasonló ismétlődik meg a nagynénivel, a munkásmozgalom – ahogy egykor mondani szokták – régi harcosával, aki családi eredetéből hozza magával nagyasszonyi allűrjeit, akinek a nemzetközi emigrációban, több kommunista párt tagjaként már sok-sok hályognak le kellett hullania a szeméről, akinek a többségnél sokkal tájékozottabban kellett látnia a kommunista diktatúra természetét, de aki mégis árulónak tekintette azokat, akik levonták e felismerésekből a konzekvenciát, s akinek – még a hatvanas években is – minden kritikára az a fő érve, hogy őt a pártnak kell eltemetnie.

Hatalmas nőalakok ezek. Tegyük hozzá harmadiknak az anyai nagymama, Nussbaum Cecília felejthetetlen portréját, a kicsinyesség, a szűk világ, az előítéletek (nem utolsósorban a rasszizmus), az univerzális féltékenység és irigység, a medrükből kicsapó dühök érzékileg is viszolyogtatóra stilizált monumentális emlékművét. S nemcsak az alakok rajzában érjük tetten a nagy irodalmat, hanem jelenetek, események, leírások tucatjaiban. A dunai átkelésben a felszabadulás után a lerombolt hidakat először pótló pontonhídon a Sziget utca torkolatában, amelyet a népnyelv Manci-hídnak nevezett a Margit-híd nyomán. A polgári ház nagymosásának nagyszerű, mozgalmas képében. Az első iskolaévek rajzában. A topográfiai képzeletben, amely városrészek, utcák, valamint házak, gangok, lakások, szalonok, enteriőrök grandiózus leírásában mutatkozik meg.

Mindaz, ami ebben a könyvben megjelenik, az emlékezet elemzésének eredménye, vagy legalábbis ez az önanalízis szabja meg azokat a kutatási feladatokat, amelyeket az író kiszab magára és elvégez. Ez az a fikció, amely egyben tartja a roppant terjedelmű szöveget. Nádas tehát nem történetet mond. Maga a cím is erre utal, hogy részleteket, mozzanatokat olvasunk, vannak történetek a memoárban, amelyek befejezetlenek maradnak (nem tudjuk meg, miért távozott szinte menekülésszerűen a kis cselédlány Nádasék házából, s nem ismerjük meg a nagy megszégyenítési jelenet kimenetelét, amikor az emlékezőre unokanővérének súlyos és igaztalan vádját elhíve durván rátámad a nagynénje), s maga az élettörténet is csak rövid részlet az önéletíró életéből. Ám kétségtelenül az a részlet, amelyben lelki alkatunk, alapvető képességeink, korlátaink kialakulnak, méghozzá jórészt abban a korai időszakban, amelyre általában már nem emlékezünk.

Ez Nádas művének egyik kockázata, hogy olyan hihetetlenül korai időben veszi föl az emlékezés fonalát, s idéz föl döbbenetesen plasztikus és részletes emlékeket – első emlékképe idején alig több mint másfél éves –, amelyeket általában eltakar az úgynevezett infantilis amnézia, s amelyekre csak történetekként, méghozzá később, hozzátartozóinktól hallott történetekként „emlékezünk”. Ezenközben az egész mű fikciója a narratívával szemben a direkt emlékezésre hagyatkozik. Ez az extrém korai emlékezés összefügghet a megszállás, az ostrom és az üldöztetés traumájával. Ugyanez másoknál éppenséggel a gyermeki amnézia idejének extrém meghosszabbodását idézheti elő. De ezt a kérdést zárójelbe teszem, és egy másik dilemmát vetek föl.

[...]

(A fotó forrása: Nádas Péter Facebook-oldala)