Nyári délelőtt

Legyél laza!

A nyár
belebbent már.
A szakadt, színes napernyők fölött
egy könnyű gólyapár köröz.
Szeles napok.
Az ok
most is ragyog
a téves magyarázat oldalán.
Szép ésszerűtlenség. Egy kis adag
fagylalt a pohárra tapad,
és megsebez az eltört porcelán,
már annyi sírás, büntetés elmaradt
a nyaralás során.

A távolban az északi part
vonul, mintha zivatart

látnánk, mit a meleg felkavart,
de kinyílik a reggeli füzet,
a nótázásból kiveszik részüket

a halak, a párolgó banyák,
kerek csöndjük maga a rémület.

Hazatér a vízirendőr. Nem vizes,
hullámok közt papírbékát keres.
A pecás hátán remeg a ruha,
száraz a nyelve, vizes a haja.
Mintha csak vízből lenne ő maga,
egyre átlátszóbb tagjaival,
egyre átlátszóbb öncsalásaival.

Már készül a dél, mint olajban a hús,
és mindenkit idecsal.

A zsíros ebédet meghozza hömpölyögve
a rádióból jövő harangkondulás.
De mire az étvágyad felpörögne,
már megint valami más,

tán a homlokod lüktet, nem az ámulás.
Mintha a nyári nap, a nyári dél, a nyári hő
lehetne még vadabb,

s verne a fény, fogna a föld, dobna a kő,

amíg az ég hasad.

A zene emléke szél. Eltakarja
előlünk a felhők alja.
S ha kinyitod az égbolt ajtaját,
mi a titkot eddig eltakarta,
kihallhatod a sok dumát.

Pletykázik, még a gondolat előtt,
a nyári délelőtt.

Arany napsütés csobogása
egy kis ékszert tesz a bokádra.

A nádason zöldküllő repül át,
a hangyaboly dühös. Érzed-e, csáp, a csöppet?
Nem is léteznek a molekulák.

Mint ki csúzlival kirakatba lőtt,
úgy elszalad a nyári délelőtt.

A víz felett a fűzfaág
zöld sóhaja iramlik,

a puszta formaság,
halraj jön egész a vízpartig.

Nyári délelőtt. Benne,
mint saját kis nyári hecc,
meztelenül tűnik föl a test,
melynek cigifüstjében lengve,
a felköhögő végtelenbe
tűnnek a sárga napszakok.

A gyufa rajzos dobozán,
mint szöcske, ugrik át az árny,
közeledik a nyári délután.

A vízpartok fölött
a nyár még felröhög.
De dühös kis kompokon,
amiket eddig űrben láttak, nem tavon,
közeledik a véges délután.

A mólón kihajt a művirág,
micsoda kínos, szúró ócskaság,
közeledik az örök délután.

A falu közepén,
mint izzadt póló, bűzlik a remény,
kicsit később
megnyugszik a t-shirt,
de egy nő még dumál,
összehúzódik a szeme, hiába,
benyúl a blúzába a nyár...

Hol a napfénybe kiáll
a húszméteres jegenye,
életem nyári délelőtt.
Se vége nincs,
se kezdete.