Poós Zoltán írásai a Jelenkor folyóiratban>

Zénó izmos, alacsony bölcsész volt, motoros dzsekijén úgy dörzsölődtek egymáshoz a fémek, mint a megcsikordult fogak. The Damned feliratú pólóján ördögfej virított. Nem szerette a tekintélyelvűséget, az Új Hölgyfutár szerkesztőinek levelet küldött József Attilát idézve: „Kedves háromkirályok, jóéjszakát kívánok!” Whiskyvel öblítette le az LSD-t, majd úgy beszélt Henochról és Rosenzweig filozófiájáról, mintha csak egy csésze Garzon teát ivott volna. Tibi szerint ő az utolsó budapesti rock and roll hős. Nagy Imre újratemetésének napján egy Rózsa utcai házibuliban kimászott az emeleti ablakon, majd a párkányon végigtipegve bezuhant a szomszéd szobába. Pártfogó hangsúlyokkal navigálta a fiatal zenészeket, ha kellett, vigyázott a Parkántól elkábult fiatalokra.

Szinte minden fontosabb underground zenekarral játszott, ott ült a félig titkos társaságok születésénél, ő adta kölcsön 1982-ben a Pesten koncertező TalkingHeads-nek a jávorfából készült FenderStratocasterjét, mert David Byrne gitárjának hangszedője felmondta a szolgálatot. Ha szóba került David Bowie, megemlítette, hogy 1977-ben Nyugat-Berlinben egy kreuzbergi kávézóban találkozott vele, ahol a Konzumexnél dolgozó nagybátyjával söröztek, Bowie lazulni jött le a Hanza stúdióból, amikor a Heroes-t keverték.

Amikor megjelent a Never Mind theBollocks, nagybátyja Londonban járt kiküldetésen. A Heathrow melletti lemezboltból felnyalábolt néhány új albumot, és 1977. október 27-én, a megjelenés napján már a szocialista Magyarország légterében volt a poptörténet egyik kulcslemeze. Miután Zénó meghallgatta a rózsadombi lakásában, egy átlátszó nylon szatyorban leballagott vele az FMK-ba, ahol megbeszélte Vető János lemezlovassal, hogy elejétől a végéig játssza le. Az albumot már a megjelenés napján hallották a keleti blokkban. Aztán Zénó átmásolta filmrendezőknek, zenészeknek és néhány írónak is. Zénó apja volt az első magyar poplemez, a Trombitás Frédi és a Rettenetes emberek hangmérnöke, szomszédjuk, Szalai Zoli bácsi fényképezte az album borítóját, aki megörökítette Gagarint és Tyereskovát is.

Zénó apafigura volt, ha kellett, tanácsot adott, segített a költözésben, megírta mások helyett a dolgozatokat, és a fél városnak hitelezett. Akkor is megőrizte tartását, ha benyakalt egy üveg whiskyt, és ha másnaposan bement vizsgázni az ELTE-re, ötöst kapott. A barátság szent volt számára, de „a csajokkal tök szemét volt”. Nőgyűlölő volt, de mást sem akart, mint a nagy szerelem érzését. A Mignonban csak egy fagylaltos kehelyben szervírozott gesztenyepürét evett, és sejtelmesen mosolygott. Közben megérkezett Tibi is, aki a nyári meleg ellenére ballonkabátot viselt.

– A stílus mindenek felett – mondta köszönés helyett Zénó.

– Nekem bejön, olyan ultravoxos – mondtam.

– És olyan glammetálos is – mondta Tamás.

– Anyád – mondta köszönés helyett Tibi, aki általában halk szavú és nyájasan kedves volt, de ha provokálták, azonnal visszaszólt. 

Gitározott, zongorázott és festett is. Együtt játszottunk a fél évig létező Magyar Változat Munkatársai nevű zenekarban. Főleg minimalista newwave számokat írt, mint amilyen a Modern légi felvétel is volt, míg én, a szólógitáros főleg a poszt-punkos darkot erőltettem. Ezzel a zenével senki nem tudott mit kezdeni 1986-ban Békés megyében, de nekünk örömet okozott. Tibi festett is, főleg Boris Vallejo-stílusú képeket, de Vallejóhoz képest perverzebb víziói voltak, tájképein bőrmaszkos, lepkeszárnyú nők tűntek fel, korbáccsal a kezükben, fejükön szovjet tányérsapkát viseltek.

– No, akkor csapatunk? – kérdezte Király Tibi, miközben a SuperChannelen véget ért a BanglesEternalFlame című slágere, és elkezdődött a Guns’N’RosesParadise Cityje.

– No, a fű zöld, a lányok bombák, mi viszont ezeket most leszarjuk –  felelte Zénó.

A mosolygó földgömbből nekem Észak-Amerika jutott. Amikor a számhoz emeltem, elbizonytalanodtam, hogy nem csinálok-e marhaságot…

– Nyugi, csak merészen-bátran! Az érzékelés ajtói megtisztulnak, új vallást építhetünk a természet törvényei fölé! – okoskodott Zénó.

– Hagyd már ezt a hülye rizsát – gyújtott rá közben Tamás.

– Nem kell betojni, István, ez csak egy darab papír, mint a kockás füzetből a kocka – noszogatott Zénó.

– És mégis ráfér egy képlet – mondta Tamás

– Na, jó, legyen valami, megnyalom ezt a vackot!

– Ez a beszéd, vedd magadhoz, mint egy ostyát! – mondta ördögi vigyorral Zénó.

Nekem nincs szükségem új vallásra, csak arra, hogy megünnepeljem a szabadulásom a tizennyolc évig tartó babiloni fogságból. Nyelvünkre tettük az itatós papírra emlékeztető lapocskát, fizettünk, és daliásan elindultunk a Károly körúton az Astoria felé.

Az utca felfénylett, épp csak annyira, hogy mindennek tompa ragyogást adjon. Amikor egy plakáton megláttuk a Mi ajánlatunk 200% feliratot, a nevetéstől szédelegve lekeveredtünk a metróba. Leszálltunk a Blahán, mert Zénó azt mondta, hogy nem sportszerű a metrózás, ez gyalogtúra, nem a föld alá megyünk, hanem a csillagok közé. Ahogy tág pupillákkal és heves szívveréssel elhagytuk a Keleti méltóságteljes épületét, a hetedik és a nyolcadik kerület határán állva olyan érzésem volt, mintha a városrészek hipnotizálnák egymást, mintha nemük lenne. Mintha Józsefváros összeölelkezett volna Erzsébetvárossal.

Elhagytuk a Magdolna utcát, és besétáltunk a koromfekete éjszakába. Az Orczy téren jártunk, amikor tejporos zacskót találtam a zsebemben. Kiszórtam a fehér anyagot. Abban a pillanatban hó borította el a töredezett aszfaltot, a hirtelen jött télnek különleges akusztikája lett, minden hópehely csilingelt.

Elhagytuk a Golgota teret, a Casablanca disco és a mentőállomás épületét.

A Fekete Lyuk lejáratánál UV-zöld színű Buddha-fejet pecsételtek a kezünkre. Ránéztem, és azt gondoltam, hogy a fej lesz a vezetőm, ő lát majd el tanácsokkal.

Lenn már játszott a VHK, a Pótolhatatlan hallhatatlanság visszhangzott a málló falak között. Úgy tűnt, hogy az eszelősen pogózó punkok tudatuk romjain táncolnak, egy olyan tájon, ami kívül van a természet törvényein. Tort ülnek a rock and roll máglyája körül, az őrültség izzását azonban elnyeli valami sötét erő, amivel folyamatosan viaskodnak. Felmerült bennem, hogy az évszakok nem háromhavonta váltakoznak, hanem mindenki a kedélyállapota szerint hívja be a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, hogy megszűnt az univerzális körforgás. Személyre szabott a naptár, nincs egyetemes érvénye a kalendáriumnak.

Én normális vagyok! – nyugtattam magam –, nem tértem le olyan ösvényekre, ahonnan nincs visszaút. A többieket elveszítettem, illetve láttam Zénót, ahogy a vécé előtt áll és bámulja a nőket. Kimentem a folyosóra, hogy megőrizzem a tudatom maradékát. Leültem egy ócska moziszékre, és a JoyDivisionHere Are The Young Men című koncertfilmjét bámultam. Még sosem láttam a JoyDivisiont filmfelvételen.

A pince terazzokövének fehér négyzetei körökké alakultak és forogni kezdtek, de tisztában voltam azzal, hogy ez nem lehet normális, ez csak hallucináció.

A falra festett punk-szerű figurák megmozdultak, és olvasni kezdték a grafittiket.

Won’tyoucomeintothegarden? I wouldlikemyrosestoseeyou.

Azonnal megértettem, mintha anyanyelvem lett volna az angol. Aztán megpillantottam egy moziszéknek támaszkodó aranyszőke hajú lányt, aki unatkozva cigarettázott, és olyan ihletett mozdulattal pöckölte a földre a hamut, hogy attól a pillanattól kezdve csak őt bámultam. Gesztusai finomak voltak, vele együtt lélegzett a kék és fehér csíkos blúza.Vékony volt és sápadt, mintha most gyó-gyult volna fel valami betegségből, valószerűtlenül vékony szőke hajszálaitól afféle kortalan kamasz ábrázata volt. Úgy nézett ki, mint akit semmi sem mozdíthat ki nyugodt állapotából, de amikor megszólítottam, redők vonultak át magas homlokán.

– Szia, lefordíthatom neked a falra írt mondatot?

– Tessék?

– Itt egy angol mondat a falon, valaki filctollal írta fel.

– Nem látok ott semmit, ne haragudj!

– De, ott van! Azt írták: Lenne kedve sétálni velem a kertben? Szeretném megmutatni a rózsáimnak.

– Szellemes, de ne haragudj, miről beszélsz? – kérdezte halvány mosollyal. – Azt hiszem, be vagy tépve, és ha nem haragszol, visszamennék a büféhez…

– Ne haragudj, teljesen normális vagyok! Sikeres volt a felvételim, ezt ünnepeltük, de túllőttem a célon, már látom.

– Nem ismerjük egymást, nem kell, hogy mentegetőzz!

– Hát ez az! Vitus István vagyok.

– Mennem kell, várnak a barátaim.

– Megkérdezhetem, hogy hívnak?

– Nedeczky Helga – mondta, és átnézett a vállaim felett.

– Felírhatom a számod?

– Benne van a telefonkönyvben.

– Tényleg?

– Tényleg.

Mintha a szemében kerestem volna a jóváhagyást, azt válaszoltam, hogy ha úgy alakul, felhívom. Búcsúzóul azt mondta, hogy vigyázzak magamra, majd eltűnt. Nem nézett vissza, nem is mosolygott. Azzal, hogy elment, úgy éreztem, mintha egy árnyalatnyi ragyogás veszett volna ki a világból. De hát nem is ismerem, mire alapoztam ezt az elragadtatást? A pszichoaktív anyagra. Mindig is erre a bizsergésre vágytam, a szerelem exatikus, új dimenziókat nyitó távlatára. Mivel a legszebb nővel találkoztam, akivel csak összehozhatott a sors, a szerelem érzését növesztette végtelenné az anyag. Fogalmam sem volt, hogy ki ez a lány, talán gyerekkoromban láthattam valami ifjúsági filmben.