Nyár

Az eltévedt golyó, ami egy nyári estén, ahogy sétálsz vissza
a nyaraló felé a partról, az erdő szélén, az az eltévedt golyó
nem kérdezi meg, hogy vagy. Hibátlan alkony, szőlőhegy,
földút, csalános, még zene is valahonnan, de az eltévedt golyó
nem lát és nem hall. Az eltévedt golyó nem azért jön, hogy
olcsó és egészségtelen dolgokat egyen veled bódékban, és nem olvas
a hasadra fekve magazinokat a strandon, amiknek a címlapján
az áll, NEM VAGYUNK EGYEDÜL. Nem kanalazza ki a szíved,
nem visz iskolába, nem sír, nem köp az egészre, nem hódíthatod meg.
Csak jön, a néma csalánoson, a beláthatatlan földúton, az alkonyaton át.
Az eltévedt golyó nem dől el hajnalban nyitott ablaknál, kék bugyiban,
keresztbe az ágyon, a szájából nem lóg egy alig égő cigaretta. Nem
mondja, hogy ne aggódj, a zenészek is csak 2-3-szor szerelmesek életükben,
csak kénytelenek mindig szerelmes dalokat írni, mert az fogy jól,
és nem sóhajt, hogy ne törődj semmivel, mert a többségnek úgyis mindegy,
nekik elég lenne bizonyos szavakat véletlenszerűen összedobálni, azt is megennék,
az eltévedt golyó nem. Nem nyomja el utána a csikket egy üres kávéscsészében,
és nem alszik el. Nem beszél álmában verebekről. Nem áll
meg a levegőben, nem csillan meg rajta a nap, csak egy simítás balról,
és annyi, dörrenés, röppálya sehol, semmi mese, hogy milyen útja volt
a halántékodig, az eltévedt golyó az nem, az csak jön és.

Tél

Ahogy egy félmondatodra elmosolyodik és rögtön a szája elé kapja
a kezét, eltakarja, ahogy a tekintete, felhő árnyéka a hegyen, lefelé,
ahogy erről mindig egy japán nő, földet néző mosoly, jut eszedbe,
klasszikus szépség, és erről mindig egy ottani szokás, a fogfeketítés,
amit évszázadokon keresztül csináltak, a csillogó, fekete dolgok szépek,
hát ezért, pedig erről mindig amikor hatéves korodban a fogorvos
fluoridos ecsetelés címén feketére festette a fogaid, kezet a száj elé,
kezet a száj elé, álltál a tükör előtt és még nem tudtál gyűlölni,
de már alakult, álltál, mint a hideg szoba ebben a régi tükörben,
ami az ágyad lábánál fekszik, van vagy hatvanéves, ki mit örököl,
ahogy a hideg szoba, amikor nem tudsz aludni és hajnalban
az ágy szélére ülve olvasgatod egy határozóban a leírásokat
a madarak énekéről, mert volt valami zene, csak a címe maradt meg,
az annyi volt, hogy Szeretni, de már nem jut eszedbe, pedig ilyenkor,
hajnalban, az ágy szélén ülve néha eszedbe jut minden,
aztán rögtön utána valami más. 

(Fotó: Valuska Gábor)