Ha egy városnak kikötője is van, akkor biztosak lehetünk abban, hogy nemcsak a legtöbb hajó, de a legkalandosabb történetek is innen indulnak mindig világgá. Így igaz ez a nagy múltú kölni kikötő esetében is.^[1]

Ez, ahogy ma hívják: Rheinauhafen, volt a koraközépkortól – de talán már a város római alapításától kezdve – a kölniek fő támasza és megélhetési forrása, hadikikötő és áruforgalmi központ egyszerre. Igaz, azóta, hogy Köln az eszét tudja, még csak kivételesen sem találunk feljegyzést arról, hogy a város jelentős folyami erőkkel rendelkezett volna, és bár hihetetlennek tűnik, de számottevő kereskedelmi flottája sem volt Kölnnek soha, noha sokáig Hansa-városként jegyezték a krónikák. A város lakói ügyesebb megoldással éltek – már idejekorán, a 13. század közepén árumegállító jogot (németül: Stapelrechtet) szereztek be maguknak. És a kikötőjük ugyan mindig tele volt hajókkal, de csak azoknak az átutazóknak a jóvoltából, akiket veszteglésre kényszerített a kölniek sajátos különjoga a marasztalásra. Ez a privilégium kimondta, hogy minden olyan hajó, amely árut szállított a Rajnán, köteles volt Kölnben megállni, rakományát három napra a parton lévő raktárházak egyikébe átrakodni és ott a város lakóinak megvételre felkínálni.

Árumegállító joga Esztergomnak és Budának is volt a 14. századtól kezdve, igaz, a Rajna menti forgalomhoz távolról sem hasonlítható haszonnal, és ahogy azt nem nehéz sejteni, időben is igen erős korlátozással, hiszen az Oszmán Birodalom balkáni terjeszkedésével nagyon lecsökkent, Buda elestével pedig teljesen meg is szűnt a kereskedelmi hajóforgalom a Dunán. Köln viszont még a szerencsésebb történelemmel rendelkező nyugat-európai városok között is egészen kivételes módon volt képes nagyon sokáig, egészen a 19. század első negyedéig megtartani az árumegállító jogát. Évszázadokon át ugyanis szabad város volt, amely még a német császároknak sem adózott, és amikor a napóleoni háborúk után hozzácsatolták Poroszországhoz, még akkor is évtizedekig az volt az egyik fő jövedelmi forrása, hogy rákényszerítette a Hohenzollerneket arra, komoly összegekkel kártalanítsák Kölnt amiatt, hogy a szabad rajnai hajózás megteremtésével elvesztette a jogát, hogy három napra megakassza és piacra kényszerítse a rajta átmenő áruforgalmat. Mi több, rossz nyelvek azt mesélik, hogy a kölniek a szívük mélyén mindmáig nem tudtak beletörődni abba, hogy nem ismerkedhetnek meg közelebbről azoknak az idegeneknek a javaival, akik valamilyen módon hasznára lehetnek a városnak.

Schaár Erzsi szobrászművész egy alkalommal – utaztában – életművének a jelentős részével együtt mégis betévedt Köln városába, és a vele esett bonyodalmak azt bizonyítják, hogy a mendemondák nem voltak alaptalanok, mert hogy, hogy nem, de érkeztére működésbe lépett a város árumegállító joga – és megjárta.

*

1972-t írtunk, de már december volt – igaz, ezen a tájon soha nem fordul az idő valóban téliesre, örökös az ősz, a párát lehelő hervadás. Ilyen borús idő volt akkor is, amikor Erzsink Belgium felől belépett egy délelőtti vonattal a Kölnnél hirtelen kiszélesedő Rajna-völgyi tájba.

Antwerpenből érkezett, ahol a szobraiból nagy, reprezentatív tárlatot rendeztek a kiállítási intézményként is működő Művészeti Akadémián. Előtte levlapokat kaptam tőle – még Pestről címezve –, rögtön kettőt is, amelyekben jelezte a kiállítását, és arra kért, legyek ott Antwerpenben még idejében, hogy segíthessek neki felépíteni a tárlatot (mintha nem tudta volna, hogy tanár vagyok, be vagyok táblázva, és úgysem érek rá). Mindkét lapon megírta azt is, hogy bár ő rossz levelező, értsd, nem tart kémeket, mégis tud rólam mindent. Továbbá, hogy vágjam le a hajam (ekkoriban kezdődött az a hat-nyolc év, amikor a férfiak is hosszú hajjal jártak), és természetesen, hogy jöjjek haza azonnal, mert szüksége van rám. Ehhez volt egy megfellebbezhetetlen érve is: tudjam meg, hogy megszűnt a lakáskérdés otthon, mert Budafokon mindent beépítettek. Egy utolsó mondatban még arról értesített, hogy Kölnbe most azért jönne, mert kiállítása lesz a Glaubnál – és, hogy egyenest Antwerpenből, az Akadémiáról hozzák el majd hozzá kamionnal a lebontott ottani tárlat anyagát.

Csak ettől az utolsó hírtől ijedtem meg igazán. Bodo Glaub, ahogy őt Kölnben emlegették, „kanálkereskedő” volt, aki nagyon drága étkészleteket árult közel a kölni főpályaudvarhoz és nem messze a Rajnától, ahol a vidékről érkezett kuncsaftjai is gyorsan megtalálhatták. Törzsvásárlói azok közül kerültek ki, akik nem örököltek családi ezüstöt, de újabban már vitték annyira, hogy akár aranyból is meg tudták volna venni az asztali készletüket. Glaub úr azonban mást is árult – vagy inkább csak gyűjtött? –, mint kétes patinájú étkészleteket. Történelmi hitelű evőeszközökből és fémtálakból meg asztali dísztárgyakból állított össze olyan kollekciót, amelynek egy részét halála után a Solingeni Kés és Penge Múzeum, a világ egyik legrangosabb evőeszközkészletekkel foglalkozó intézménye vásárolta meg. És volt még egy szenvedélye, „igazi” képzőművészeti munkák, tehát festmények meg szobrok gyűjtése. Úgy tűnt, hogy ezen a horgon akadt fenn most Schaár Erzsi is. Sejtheted most már, kedves olvasóm, hogy miért ráztam a fejem annyira kétségbeesve Erzsi kölni látogatásának a hallatára – de azért ezt ki kell még egészítenem eggyel s mással.

Elég valószínűtlen volt, de igaz volt, hogy akkoriban – a hetvenes évek első felében – az akkor még a szovjet tömbhöz tartozó kelet-európai kis országok művészköreiben kézről kézre jártak bizonyos papírok, szerződésként megfogalmazott és kinyomtatott ajánlatok, melyeket csak alá kellett írniuk az esetleges jelölteknek ahhoz, hogy egy kölni kiállításhoz jussanak valamelyik Glaub-féle galériában. Glaub úr ugyanis az étkészleteket árusító üzletháza mellett nem egy, hanem négy-öt galériát tartott fenn akkoriban Kölnben, és ezek valamelyikében tényleg bárki megrendezhette a maga kiállítását, ha volt az illetőnek lehetősége és bátorsága ahhoz, hogy az időpontok lelevelezése után kiutazzon Nyugatra, hozzon magával 20 vagy 30 munkát, és vállalja azt is, hogy ha megérkezett, a tárlat kurátoraként minden további feladatot annak rendje s módja szerint egy személyben ellát. Az csak implicit volt kiolvasható a szerződést is szolgáló német nyelvű ismertetőből, hogy ezzel a „mindennel” szemben a Glaub-cég legfeljebb csak egy meghívólevéllel segíti majd a művészek kiutazását, de semmiféle bevett szolgáltatást (mint amilyen az asszisztensi segítség vagy meghívókról, plakátról, sajtóról való gondoskodás stb.) nem nyújt. Csak a kulcsok átvétele után szokott kiderülni az is, hogy a kiállítóhelyiségre az sincs kiírva, hogy ez az üzlet galériaként szolgál, és hát természetesen olyan hitellel vagy előleggel sem segítette Glaub úr a vendégeit, amiből a deviza nélkül utazó kelet-európai művészek kifizethették volna a szálláshelyüket meg az egyéb napi szükségleteiket. Csupán annyi volt biztos, hogy a galéria tulajdonosa majd eljön a kiállításra, igen, személyesen jön majd el, hogy – méltányos ellenértékként – kiválasszon magának a tárlatra érkezett anyagból egy művészeti alkotást. Természetesen ez a kötelezettség is benne volt az aláírásra váró üzleti feltételekben.

Tudom, mit akarsz most mondani, kedves olvasóm, azt, hogy akkor miért engedték meg ezt a kölni hatóságok. A válasz egyszerű: a kölniek büszkék voltak rá, hogy csorbítatlan náluk a vállalkozási szabadság, másrészt pedig a Glaub-féle galérialánc üzletviteli gyakorlatába is nehéz lett volna csak úgy belekötni. Ha szükséges volt, a tulajdonos fel tudta mutatni a kiállítás üzleti feltételeit is megfogalmazó szerződéseket, amelyeken mindig ott volt a meghívott művészek aláírása is, vagyis hogy mindezt vállalják. Hallani lehetett persze spekulációkat meg találgatásokat arról, miért éri meg a milliomos kanálkereskedőnek, hogy fenntartsa ezt a rendszert – ilyen volt az a kérdés például, hogy vajon tényleg annyira értékes gyűjtemény állt volna-e össze az ellenértékként begyűjtött művészi munkákból (nem valószínű). Vagy hogy olyan nagy összegű rezsit lett volna képes leírni a galériáinak köszönhetően Glaub úr az évi jövedelemadójából, hogy az messze megérte neki kockázatokat is vállalni (ez meg sokkal inkább a városi hivatalok munkájára vetett volna rossz fényt, és nem a Glaub-féle vállalkozásra). És így tovább. Csak annyi történt egy idő után, hogy a kölni idegen nyelvű adó, a Deutschlandfunk – aminek én is munkatársa voltam, és innen ismertem közelebbről a részleteket is – saját anyanyelvükön magyarázta meg az egyes kelet-európai országok művészeinek, milyen problémákat rejt egy-egy ilyen kiállítás a Glaubnál. Talán ennek volt köszönhető az is, hogy lassacskán – igaz, csak évek múltán, de elapadt az érdeklődés a Kölnben kínálkozó „majdnem ingyen” tárlatok iránt. Ha most, évtizedekkel később utánanézünk a Wikipédián, akkor a cég történetét olvasva arra az adatra is rátalálunk, hogy a Glaub-üzletházra végül komoly adóhátralékok kifizetését vetették ki a helyi hatóságok, vagyis beigazolódott, hogy nem nőnek a fák az égig – és megtudjuk, hogy ennek a bírságolásnak a fedezése tette szükségessé a nagy értékű étkészletgyűjtemény eladását is. De ez már semmit sem segített az addig pórul járt művészeken.

Én persze akkor, majd egy fél évszázaddal ezelőtt, amikor megkaptam a hírt Erzsi kölni látogatásáról, egyszerűen csak el voltam képedve, és elfogott a felháborodás – hogy a csudába került Schaár Erzsi a világ legrangosabb intézményeiben rendezett kiállításai után épp ide, valamelyik romos állapotban lévő Glaub-bérleménybe, amit éppen galériának deklaráltak? De már nem volt idő és mód arra, hogy válaszoljak a levlapjára, és figyelmeztessem őt a csapdára – Erzsi már úton lehetett Antwerpenbe, s a levlapra meg persze nem írta rá a belgiumi elérhetőségeit. Úgy döntöttem, egyszerűen nem hiszem el, hogy tényleg eljön majd Kölnbe. Hiszen az sem lehet igaz, hogy Budafokon mindent beépítettek volna. És mi az a másik „minden”, amit meg rólam tud? Badarság…

Hetek teltek el, és nem is nagyon számoltam már vele, hogy Schaár Erzsitől valamiféle újabb értesítés jöjjön. De aztán egy nap alig hogy hazaérkeztem a tanításból, és éppen ebédeltem, mégiscsak csengett a telefon, és Erzsi jelentkezett. Valahonnan egy kölni mellékutcából hívhatott fel, egy ottani „abgewirtschaftete Ladenlokalból”, ahogy magyarázta. Máris átváltott volna németre?

De nem, mert magyarul folytatta, mégpedig azzal, hogy képzeljem el, szörnyű dolog történt, becsapták. Az állomásról taxi hozta ide, ahol már várta őt valaki, kezében a kulccsal. Ez a valaki elment aztán, és ő itt ül most a Hasenkamp-cég által erre a kölni címre leszállított ládáinak az egyikén egy kihaltnak tűnő házban – mert hát ez nem egy galéria! Egyedül maradt, és értsem meg, mozdulni sem tud most innen. Igen, a ládák a szobrokkal már korábban megérkeztek, de hát szó sem lehet róla, hogy kicsomagolhasson, arról nem is szólva, hogy azt nem is akarná, s különben is, egyedül van, hogyan csinálná? Kiállításra sem gondol – lehetetlen! Még szerencse, hogy van itt egy telefon, a padlón találta, azon beszél most. Már órák óta próbál engem hívni… Itt megcsuklott a hangja. Gyorsan befejeztem az ebédemet, és azt is kockáztatva, hogy majd nem találok parkolóhelyet, a Volkswagen Bogárba ülve odazötyögtem abba a belvárosi utcába, ami inkább volt persze sikátor. És pontosan úgy volt minden, ahogy azt Erzsi már jelezte. Ott ült a ládái egyikén, és amiről nem esett szó eddig, vagy két tucat cigarettacsikk hevert a padlóra köpve előtte, köztük félbeharapott csonkok is (vagyis tényleg régóta várt rám), és aztán parázsló fénnyel egy utolsó cigi még, az persze már magasabban – annak a fénye izzott fel előttem, ahogy Erzsi felugrott, s megszívta közben a cigarettáját.

Még nyitva állt mögöttem az ajtó, miközben körülnézve láttam, hogy oldalt, rögtön a bejáratnál egy partvis van a fal mellé támasztva szemeteslapáttal, mellette pedig egy eldőlt porszívó, annak a letekeredett kábele kígyózott a padlón. Különben semmi, legfeljebb csak a falak seszínűvé kopott tapétája… igen, és persze az utcáról beeső fénysávba letéve az Antwerpenből megérkezett ládák… sok leszögezett láda. Erzsi hangja remegett a felindulástól: – Végre! Hol volt eddig? Mit csinált? – Aztán újra megszívta a cigarettáját, hatásos szünetet tartott. Összehúzott szemekkel, teljesen megváltozott hangon kérdezte: – Maga itt mindenkit ismer. Ki itt az Aczél?